Ország-Világ, 1900 (21. évfolyam, 26-53. szám)

1900-11-18 / 47. szám

932 ORSZÁG «VIL­ÁG T­ ­inTimnr miirrirmini "rrnrnrrr Hí1 r i'U 1111"! FIT 1 I!I a lelkét nem nyomja semmiféle terhes gondolat, és olyan jámbor arczc­al ki tudnak bújni a keresztkérdések alól, hogy a gyanakodónak teljesen elfordítják a gyanúját. Mert nincsen a sarokbaszorításnak az a furfangosan kieszelt módja, a­melylyel őket meg lehetne fogni. De egy nagy ellenségük van: a véletlen. Ez ellen hiába minden védekezés. A­mikor a legmosolygósabb ábrázat­tal, a legnyugodalmasabb lélekkel, még csak távolról se gondolnak semmi rosszat, megjelen ez az átkozott véletlen és csinál a számításaikon egy csúnya nagy keresztvonást. Védekezés nélkül megadják magukat. Nem ismernek megalkuvást. Vesztettem, fizetek. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ebben a látszólag észnélküli töredelmes megadásban nincs rendszer. Van. Benne van egy hazárd léleknek minden számítása, minden furfangja. Vagy az egész kell nekik, vagy semmi. S a­mikor így látszólag pusztán bűnbánatukban töredelmesen bevalla­­nak mindent, ott lappang a szándékuk, hogy bizalmasukká, ha lehet, bűntársukká tegyék azt az embert, a­kinek a véletlen a kezére játszott. Megtudott az asszony valamit ? Hiábavaló volt a komédiázás, álarczoskodás ? Jó! Hát akkor le a mas­karával ! Nem hallgatott el semmit. A­mit eltitkolhatott volna, a­mit más körülmények közt eltagadott volna, azt is kimondta nyíltan, szépítgetés nélkül. Gyönyörűsége telt benne, hogy így megkorbácsolja a lelkét. Egészen az asszonyra bízta magát, ítéljen ő, tehetett-e másként. Az pedig megdöbbenve hallgatta. Minden szó egy ábrán­dot tépett ki a lelkéből, minden szó egy csalódást ége­tett a lelkébe. Ő eddig erősnek, hatalmasnak hitte a férjét. Nem is szerelemből ment hozzá, de imponált neki a férfiasság. Boldog odaadással simult hozzá, megnyugodva abban a lemondásban, hogy e mellett az erős férfi mellett ő neki nem lehet akarata. Magába képzelte, hogy az ő egyéni­ségének fel kell olvadnia ebben az értelemben és hogy teljesen betöltötte élethivatását, ha mindent megtesz, a­mit ez az ember egy szemhunyorintással parancsol. Mert ő gyönge és tehetetlen, az pedig erős és hatalmas. Az a gyöngédség azután, a­melylyel az első feleségé­ről beszélt, olyasféle érzelmet ébresztett benne, a­mi nagyon közel áll a szerelemhez. Azt gondolta, hogy a­ki ennyire szereti a halottat, mennyire szeretheti az élőt ? Később meg az a nemes vetélkedés, a­melylyel versenyre kelt a halott emlékével, még közelebb hozta a férjéhez. És most arról kellett megbizonyosodnia, hogy az a hatalmas ember, a­kiben a férfiasság mintaképét sze­rette, gyáva. Nem mer szembeszállni a világ ítéletével. Erénye az ő legnagyobb bűne. Gyöngédsége komédia, szerelme, tisztelete, fájdalma komédia . . . minden csak komédia! ... Ki biztosítja őt arról, hogy ő vele is nem csak komédiázott? Kellett neki egy odaadó, bolondos asszony. Ez csak megéri a komédiát ?!... Keserű fájdalmában összehasonlítgatni próbálta magát azzal a másik asszonynyal. Miben is különbözik ő ettől az asszonytól ? Semmiben. Mert az megcsalta az urát ? Eh, azért mégis kegyelettel emlegeti a férje. Ha őt most rettenetes fájdalma azon nyomban megölné, őt is éppen úgy —­ egy hajszálnyit sem különben — gyászolná. Az ő arczképe is odakerülne a másik mellé, és a­mikor férje — egy harmadik asszonynyal oldalán — egy könyet morzsolna szét a két kép előtt, talán maga se tudná, hogy melyik érdemli meg igazán. Az ilyen jó komédiás lassanként annyira beleéli magát a szerepébe, hogy maga se tudja, hogy komédiázik. A fájdalom marta az arc­át, ha arra gondolt, mennyit szenvedett ő e miatt az asszony miatt. Gyűlölete most már nem is annyira ő ellene fordult, mint inkább a férje ellen. Hiszen a­ki őt meglopta, meg­rabolta, nem is az a bűnös asszony, hanem a férje, bűn­részese. Arczába szökött a vér, ha arra a buzgólkodásra gon­dolt, a­melylyel mindenképen hasonlítani akart ahhoz az asszonyhoz. Ezt is a férjének köszönheti, ezt is. Azt a sok keserű órát, a­mit tépelő­dve átszenvedett, azt is. Az egyedüli bűnös az ő férje. Az az ember, a­ki most neki üzleti nyelven akarja bebizonyítani, hogy nem tehetett másként, jó lesz, ha ő is ahhoz tartja magát, mert a világ ítéleté­vel még senki sem daczolt, a­nélkül, hogy meg ne bánta volna. Nem is ügyelt minden szavára. Ő tőle ugyan beszél­hetett. Mit is mondhatna ezek után olyant, a­mi még mélyebbre alázhatná? De igen. Mondhat. A­mikor arról a bizonyos Károlyról beszélt. Hogy ki ez az ember . .. Hogy ő nagyon jól ismeri . . . Hogy ide jár a házuk­hoz . . . Hogy egy-egy perczben szeretné megfojtani, de nem teheti ... A világ miatt . . . Haha ! Kaczagnia kellett a balgaságán. Ezt az embert tette ő meg félistennek ? A­ki majd rettenetes haragjá­ban le fog sújtani a bűnösre! Az ám! . . . Hisz látja majd mindennap! Nem menekülhetne előle! Mert nem fojtotta meg ? Mért ?. . . Haha ! . .. Megfojtani ! ... Éppen most mondja ő is, hogy egy-egy perczben meg tudná fojtani . . . Ugyan, édes barátom, ne bolondozzék! Maga ? Megfojtani ? Maga csak dobálódzik ezekkel a nagy szavakkal! Magának az nem egyéb, mint frázis ! Tetszeleg magának abban a pózban, hogy meg tudna valakit fojtani! Haha ! Nem bírta tovább. Le kellett roskadnia. Zsibbasztó fájdalom vett rajta erőt. Homályosodni kezdett a gon­dolkozása. Úgy érezte, hogy neki ez a levegő kezd itt fojtó lenni. Meg kell fulladnia, ha még tovább is itt időzik, ha még tovább is ezt az embert kell hallgatnia. Szabadulni akart ebből a környezetből. Fölemelkedni próbált, de erőtlenül roskadt vissza. Az érzékei is kezd­tek tompulni. Hallott egyes összefüggéstelen, értelem­nélküli szavakat, zűrzavaros, kétségbeesett beszédet, cso­dálatos zsongását a hangoknak. Egy meredtszemű, két­ségbeesett képű urat látott maga előtt, a­ki át akarja őt karolni. Ennek az embernek az érintése visszaadta az erejét. Utálattal ellökte magától és sebtiben magára kapva vala­mit, vissza se fordulva, vissza se nézve, gyors, ideges léptekkel rohant ki. Mindegy volt neki akármerre, csak menni ettől a helytől! Az utcza hűvös levegője magához térítette. Jó ideig czéltalanul kóborolt, azután bérkocsit fogadott és hajta­tott a nagynénjéhez. Az az egy világos volt előtte, hogy ő ennek az embernek a hajlékába többé vissza nem térhet. Hamar végeztek a válással. Tessényi megtett ugyan mindent a kibékülésért, meg is alázta magát a felesége előtt, de elutasították. Mikor a bíró előtt is ki kellett mondania ezt a szót, hogy gyűlölöm, úgy érezte, hogy ő tényleg gyűlöli ezt az asszonyt. A­mint hazaérkezett, darabokra szaggatta az arczképét és megsemmisített minden parányi maradványt, a­mi csak erre az asszonyra emlékeztette ... A kínai háború : A Pejhó partjának megerősítése, 1900

Next