Ország-Világ, 1900 (21. évfolyam, 26-53. szám)
1900-11-18 / 47. szám
932 ORSZÁG «VILÁG T inTimnr miirrirmini "rrnrnrrr Hí1 r i'U 1111"! FIT 1 I!I a lelkét nem nyomja semmiféle terhes gondolat, és olyan jámbor arczcal ki tudnak bújni a keresztkérdések alól, hogy a gyanakodónak teljesen elfordítják a gyanúját. Mert nincsen a sarokbaszorításnak az a furfangosan kieszelt módja, amelylyel őket meg lehetne fogni. De egy nagy ellenségük van: a véletlen. Ez ellen hiába minden védekezés. Amikor a legmosolygósabb ábrázattal, a legnyugodalmasabb lélekkel, még csak távolról se gondolnak semmi rosszat, megjelen ez az átkozott véletlen és csinál a számításaikon egy csúnya nagy keresztvonást. Védekezés nélkül megadják magukat. Nem ismernek megalkuvást. Vesztettem, fizetek. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ebben a látszólag észnélküli töredelmes megadásban nincs rendszer. Van. Benne van egy hazárd léleknek minden számítása, minden furfangja. Vagy az egész kell nekik, vagy semmi. S amikor így látszólag pusztán bűnbánatukban töredelmesen bevallanak mindent, ott lappang a szándékuk, hogy bizalmasukká, ha lehet, bűntársukká tegyék azt az embert, akinek a véletlen a kezére játszott. Megtudott az asszony valamit ? Hiábavaló volt a komédiázás, álarczoskodás ? Jó! Hát akkor le a maskarával ! Nem hallgatott el semmit. Amit eltitkolhatott volna, amit más körülmények közt eltagadott volna, azt is kimondta nyíltan, szépítgetés nélkül. Gyönyörűsége telt benne, hogy így megkorbácsolja a lelkét. Egészen az asszonyra bízta magát, ítéljen ő, tehetett-e másként. Az pedig megdöbbenve hallgatta. Minden szó egy ábrándot tépett ki a lelkéből, minden szó egy csalódást égetett a lelkébe. Ő eddig erősnek, hatalmasnak hitte a férjét. Nem is szerelemből ment hozzá, de imponált neki a férfiasság. Boldog odaadással simult hozzá, megnyugodva abban a lemondásban, hogy e mellett az erős férfi mellett ő neki nem lehet akarata. Magába képzelte, hogy az ő egyéniségének fel kell olvadnia ebben az értelemben és hogy teljesen betöltötte élethivatását, ha mindent megtesz, amit ez az ember egy szemhunyorintással parancsol. Mert ő gyönge és tehetetlen, az pedig erős és hatalmas. Az a gyöngédség azután, amelylyel az első feleségéről beszélt, olyasféle érzelmet ébresztett benne, ami nagyon közel áll a szerelemhez. Azt gondolta, hogy aki ennyire szereti a halottat, mennyire szeretheti az élőt ? Később meg az a nemes vetélkedés, amelylyel versenyre kelt a halott emlékével, még közelebb hozta a férjéhez. És most arról kellett megbizonyosodnia, hogy az a hatalmas ember, akiben a férfiasság mintaképét szerette, gyáva. Nem mer szembeszállni a világ ítéletével. Erénye az ő legnagyobb bűne. Gyöngédsége komédia, szerelme, tisztelete, fájdalma komédia . . . minden csak komédia! ... Ki biztosítja őt arról, hogy ő vele is nem csak komédiázott? Kellett neki egy odaadó, bolondos asszony. Ez csak megéri a komédiát ?!... Keserű fájdalmában összehasonlítgatni próbálta magát azzal a másik asszonynyal. Miben is különbözik ő ettől az asszonytól ? Semmiben. Mert az megcsalta az urát ? Eh, azért mégis kegyelettel emlegeti a férje. Ha őt most rettenetes fájdalma azon nyomban megölné, őt is éppen úgy — egy hajszálnyit sem különben — gyászolná. Az ő arczképe is odakerülne a másik mellé, és amikor férje — egy harmadik asszonynyal oldalán — egy könyet morzsolna szét a két kép előtt, talán maga se tudná, hogy melyik érdemli meg igazán. Az ilyen jó komédiás lassanként annyira beleéli magát a szerepébe, hogy maga se tudja, hogy komédiázik. A fájdalom marta az arcát, ha arra gondolt, mennyit szenvedett ő e miatt az asszony miatt. Gyűlölete most már nem is annyira ő ellene fordult, mint inkább a férje ellen. Hiszen aki őt meglopta, megrabolta, nem is az a bűnös asszony, hanem a férje, bűnrészese. Arczába szökött a vér, ha arra a buzgólkodásra gondolt, amelylyel mindenképen hasonlítani akart ahhoz az asszonyhoz. Ezt is a férjének köszönheti, ezt is. Azt a sok keserű órát, amit tépelődve átszenvedett, azt is. Az egyedüli bűnös az ő férje. Az az ember, aki most neki üzleti nyelven akarja bebizonyítani, hogy nem tehetett másként, jó lesz, ha ő is ahhoz tartja magát, mert a világ ítéletével még senki sem daczolt, anélkül, hogy meg ne bánta volna. Nem is ügyelt minden szavára. Ő tőle ugyan beszélhetett. Mit is mondhatna ezek után olyant, ami még mélyebbre alázhatná? De igen. Mondhat. Amikor arról a bizonyos Károlyról beszélt. Hogy ki ez az ember . .. Hogy ő nagyon jól ismeri . . . Hogy ide jár a házukhoz . . . Hogy egy-egy perczben szeretné megfojtani, de nem teheti ... A világ miatt . . . Haha ! Kaczagnia kellett a balgaságán. Ezt az embert tette ő meg félistennek ? Aki majd rettenetes haragjában le fog sújtani a bűnösre! Az ám! . . . Hisz látja majd mindennap! Nem menekülhetne előle! Mert nem fojtotta meg ? Mért ?. . . Haha ! . .. Megfojtani ! ... Éppen most mondja ő is, hogy egy-egy perczben meg tudná fojtani . . . Ugyan, édes barátom, ne bolondozzék! Maga ? Megfojtani ? Maga csak dobálódzik ezekkel a nagy szavakkal! Magának az nem egyéb, mint frázis ! Tetszeleg magának abban a pózban, hogy meg tudna valakit fojtani! Haha ! Nem bírta tovább. Le kellett roskadnia. Zsibbasztó fájdalom vett rajta erőt. Homályosodni kezdett a gondolkozása. Úgy érezte, hogy neki ez a levegő kezd itt fojtó lenni. Meg kell fulladnia, ha még tovább is itt időzik, ha még tovább is ezt az embert kell hallgatnia. Szabadulni akart ebből a környezetből. Fölemelkedni próbált, de erőtlenül roskadt vissza. Az érzékei is kezdtek tompulni. Hallott egyes összefüggéstelen, értelemnélküli szavakat, zűrzavaros, kétségbeesett beszédet, csodálatos zsongását a hangoknak. Egy meredtszemű, kétségbeesett képű urat látott maga előtt, aki át akarja őt karolni. Ennek az embernek az érintése visszaadta az erejét. Utálattal ellökte magától és sebtiben magára kapva valamit, vissza se fordulva, vissza se nézve, gyors, ideges léptekkel rohant ki. Mindegy volt neki akármerre, csak menni ettől a helytől! Az utcza hűvös levegője magához térítette. Jó ideig czéltalanul kóborolt, azután bérkocsit fogadott és hajtatott a nagynénjéhez. Az az egy világos volt előtte, hogy ő ennek az embernek a hajlékába többé vissza nem térhet. Hamar végeztek a válással. Tessényi megtett ugyan mindent a kibékülésért, meg is alázta magát a felesége előtt, de elutasították. Mikor a bíró előtt is ki kellett mondania ezt a szót, hogy gyűlölöm, úgy érezte, hogy ő tényleg gyűlöli ezt az asszonyt. Amint hazaérkezett, darabokra szaggatta az arczképét és megsemmisített minden parányi maradványt, ami csak erre az asszonyra emlékeztette ... A kínai háború : A Pejhó partjának megerősítése, 1900