Ország-Világ, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1902-02-23 / 8. szám
156 ORSZÁG «VIL» ÁG 1902 dolgok hatása alatt, mintha fáradtságot pihennének, csendes elmerültségbe esve hallgattak. Veroni remegett Komrayval szembejönni. Ő átöltözni ment, nehogy hivassa az apa. Lenke a felett elmélkedett, hogy szabaduljon meg az apai kényszertől és megmondja-e Szidinek, mit hallott Dezsőtől az apáczaság felől. Szidi is gyötrődve elmélkedett, megmondja-e, mit hallott édesanyjuk felől ? Veróni csakhamar megtudta, hogy Komray úr a legnagyobb csendben jött haza. Nem beszélt még senkivel, csupán a plébánosnak üzent, hogy estére legyen szives hozzá bejönni. A szakácsnő és kulcsárnő tudták, hogy jó vacsorát kell készíteniök. Az okos öreg Bertalan, mihelyt hazajutott az erdőből, rögtön a pinczébe ment a szokott italokat a vacsorához felhozni és készült a terítéshez. Egy órai pihenés után becsengette Komray úr a szobaleányt s parancsolta neki, vigye meg üzenetét Veróni kisasszonynak, hogy vacsorához Szidivel és Lenkével jöjjön be. A plébános úr is itt lesz. De alig adta a parancsot, Lőrincz füle megcsendült a nagykapunál történt háromszori csengetésre. — A jó papunk már meghallhatta, hogy urunk itthon van. Ugyan korán siet tiszteletét tenni. — Gondolta Lőrincz s bebocsájtotta a csengetőt. De megdöbbenve látott belépni egy elegáns vadászöltözékű fiatal úri egyént. Már megint egy ifjú ember ? — Bocsánat, kihez méltóztatott jönni a kastélyunkba ? — Én Zsigmondi Lajos, az új jószágigazgató vagyok Komray nagyságos úr nálam időzött pár hétig Tinófalván a hegyentúli helységben s mára magához rendelt — Nagyságos urunk csak most délután érkezett meg. Talán pihen, de méltóztassék az öreg Bertalan szolgának szólni az emeleten, ő majd jobban tudja. Bertalan éppen lefelé jött, azonnal vezette Zsigmondit a nagyságos úrnak bejelentendő. Azután sietett Veróni kisasszonyt vacsorára behívni a kisasszonyokkal. Sietve ment a plébános urat is meghívni. De nem szólt a Zsigmondi ittléte felől. Ezt csaknem marasztják itt vacsorára? A jószágigazgató mindig a kasználóknál szokott megszállni. Komray úr igen szívélyesen fogadta Zsigmondit. Boldogult atyját nagyon kegyelte és becsülte. — Édes Zsigmondim, tudja mit akarok én önnel? S miért hívtam ide, midőn csak ma reggel váltunk el ? — Említette nagyságos uram, hogy más egyebet majd kastélyában fogunk megbeszélni! — No igen, menjünk át irodámba. Édes ifjú barátom, atyja után ezentúli bizalmasom. Úgy hiszem, látja, hogy megtört öreg ember vagyok. Nem is annyira éveim miatt, de a balsors üldözött. Egy szerencsétlen házasság tette semmivé lelki nyugalmamat. Érzem, hogy nem élek soká. Elhatároztam sokféle irataimat, régi levéltáramat átnézni. Erre bizalmas egyénem nincs, aki volt, hálátlanul eltávozott. Egyedül ön teheti meg, hogy rendezze papírjaimat olykor velem együtt. Sokfelét elpusztítunk, minek maradjanak idegen kezekre. Nekem semmiféle rokonom nincs. Két leányom jövője felől komolyan határoztam. Hűséges nevelőnőjöket bőven megjutalmazom és ezen kívül senki semmi részben nem igényelhet tőlem, ahogy végrendeletemből is majd kitűnik. Ezt is elkészítjük az év folyamán. Szép vagyonom van, tehetek jótékonysági alapítványokat. Most még nincs önnek sok teendője máshol, mint itt adom át a föntemlített levéltár rendbeszedését. Újévig elvégezheti azt kedves barátom. Úgye méltányolja bizalmamat ? — Ezer örömmel, a legnagyobb készséggel. — A kastélyban lesz két szobája, itt az iroda és könyvtár között. Hetenkint négy napot töltsön kérem a munkában itt s három napra lakásába átmegy, ha talán akad elintézni valója. A kasználékhoz nem megy át étkezni. Örömmel fogadom asztaltársamnak. Régóta a plébános volt minden társaságom. Kedves öreg barátom ő, itt lesz ma este is vacsorán. — Engedelmével, nagyságos uram, korán reggel visszamegyek falumba, hozok más öltözéket is, most csupán vadászruhámban jöttem a hegyi úton át. — Azt ne tegye kedves barátom, bármilyen regényes is legyen az én erdőmön átjönni. Van rövidebb út is. Fogasson be reggel, kocsisom pár percz alatt egyenes úton átteremti. Hirtelen megdöbbent. Eszébe jutott, hogy leánykáit a nevelőnővel vacsorára berendelte, mert azok este külön étkeztek Veróninál. Most visszavonja rendeletét ? Igen, ne találkozzanak épp ő nála az idegen és a nagyon is elegáns fiatalemberrel. Hisz ez elve ellen lenne. Megüzente Bertalantól, hogy férfivendég jött, hát ne jöjjenek a kisasszonyok vacsorára. Majd tíz óra után ő maga megy viszontlátni kis leányait. — Szegény apa. — gondolta Veróni, — ha tudná, hogy egyik leánya már szerelmes a festőbe; Szidi pedig bátran tekintett az erdőben az új jószágigazgató szemeibe és mondta is hazajövet: »Igen kellemes, érdekes férfi ez a Zsigmondi.« A koczka el van vetve. Lenke Dezsőé kíván majd lenni és Szidi szerelmes lesz Zsigmondiba. De mint fog ez a körülmény fejlődni s hogyan végződni, azt nem tudta belátni, Isten tudhatja csak, ami történni fog. Másnap reggel Lenke megtudta, hogy atyja már felkelt és lement sétálni a fenyvesbe. Az este nem ment leányait megnézni, hasztalan várták. A főtisztelendő úr tizenegyig volt itt s hárman eltársalogtak, elrepült az est. — Szegény apa, — gondolta Szidi, — az ő szive már meg van fásulva. El tudott aludni a nélkül, hogy hosszas távolléte után sietett volna minket viszontlátni. De mikép is szeresse annak az asszonynak a gyermekeit, aki távol országban udvarlókkal veszi körül magát s mulat. Most hiszem, azért hirdette neje halálát apánk, mert szégyelte, hogy eltűnt. Ő, úgy kell lenni, azzal a titkárral ment el, a ki nekünk annyit mesélt s anyánkat elvitte családi boldogságából. Lenke gyorsan ment a fenyveserdő felé. Távolról már meglátta atyját ott sétálni. Tiszteletgerjesztő volt őszülő fejével, egyenes, magas alakjával s komoly, halvány arczával. — Édes, kedves apám ! — rebegte Lenke, atyja kezét csókolgatva. — Oly hosszú volt nekünk ez a pár hó, hogy távol voltál. Csakhogy már itt vagy. — Hiszen nem oly nagy ideje távolmaradásomnak, gyermekem. A birtokon sok elintézni való volt. — De mikor tegnap hazajöttél, mindjárt hozzánk jöhettél volna, hogy láthassunk. Azt hiszem édesapám, szoktatni akarod magadat egy szomorú elváláshoz, magadat és minket, gyermekeidet. . . — Elváláshoz ? — kérdezte megdöbbenve Komray. — Hogy érted te ezt ? — Hát csak úgy édes apácskám, — mondta karjába akaszkodva, mi felett elcsodálkozott az apa, — hogy minden apa kényszerül egyszer leányaitól elválni és az akkor igen fájhat neki. Hát neked is majd fájni fog az. — Gyermek, az valószínű, hogy válnunk kell, ha a végzet úgy akarja, de te minden bizonynyal még négy egész évig maradhatsz nálam! Szidi pedig már csak két évig. — Úgy ? Te feltetted magadban, hogy csak tizennyolc éves korunkban adsz minket férjhez! — Ki szól itt férjhezadásról, gyermek ? Csak nem beszélek efféléről tizennégy éves leányommal ?! — Miért ne, kedves apácskám? Nekem mesélte valaki, hogy a társadalmi életben megtörténik, hogy férjhez adnak tizennégy éves leányt is, ha szerelmes lesz és valóban szeret egy arra méltó fiatal embert! — Leányom, téged kell hallanom így beszélni ?! Mire véljem Veróni kisasszony nevelését ? Ő mesél nektek efféléket ? — Ó, ő nem sejti, hogy nekem milyen gondolataim vannak. Hiszen hallani lehet, hogy itt a helységben férjhez mennek a leányok. A plébános úr összeesketteti őket. Hát úgy gondolom, te is férjhez adsz minket. De minek tűzöd ki, hogy éppen tizennyolcz évesnek kell lennünk ? Ha hamarabb ismerünk meg olyan férfit, akinek a nejévé akarunk lenni. — Lenke, az égre, hallgass már. Lehetetlen, hogy az én kis tizennégy éves leányom így beszéljen! Hiszen te nem vagy még nagy leány! — Nem-e ? . . . Hát nézd meg majd magad, éppen oly nagy vagyok már, mint Szidi, habár az két évvel idősebb. Én nem vagyok már kis leány, apácskám. Férjemet magam választom meg, te nem tudhatod, milyen tetszik nekem! Úgy-e ? — Eredj, oktalan leány, azonnal kiszidom gondatlan nevelőnődet. Mily beszédekre vagy te képes, ő tanított erre ! — Ah, dehogy! Mit gondolsz apám ? Ő sohase beszélt nekünk ilyesmiről. — Hát a cselédség merészelt ? — Ugyan, felteszed rólam, hogy cselédcsevegésre hallgatok ? Apám, sem Veróni nevelőnő, sem Szidi, sem senki nem tud az én gondolataim felől semmit. Nyílt akarok lenni az én apámhoz, ha nincs anyám, mint más leányoknak. Hallgass meg, életboldogság forog szóban. Nem csupán atyám, hanem élet és halál függ tőle, amilyen lesz a válaszod. — Borzasztó! — kiáltott fel Komray úr. — Ilyen meglepetésre jöttem én csendes lakomba? Gyermekem támad ősz fejemre oktalan csevegéssel, idő előtti ostobasággal ! Te kis hitvány, élet vagy halált emlegetsz te ? Vakmerő, velem szemben ? Eltolta kezét karjától, irtózattal nézte őt. — Hát nem édesapám vagy te nekem ? Nem fordulhatok te hozzád, a te szívedhez, esedezve boldogságomért ? Te sohase szerettél minket, komor, visszataszító voltál mindig. Okai vagyunk, hogy élünk ? Hisz oly könnyű meghalni, ha neked az tetszik. . . Szemeid előtt meghalok, ha azt nem engeded férjemmé lenni, kit szeretek ! Mert szeretek, édesapám! — Takarodjál szemem elől. Rögtön megszámoltatom a te gondatlan nevelőnődet . . . (Folytatása következik.) Ifj. Mátrai Lajos pályaművének főalakja. Erdélyi fényképe után Az Erzsébet királyné emlékmű pályaterve