Ország-Világ, 1902 (23. évfolyam, 27-52. szám)
1902-10-05 / 40. szám
804 a Lipót-utczai új városház terveinek és építésének munkálatain. 1871-ben az országos mintarajztanoda és rajztanárképző-intézet tanára lett, hol a régi iskolát, a dekorativ művészetet, valamint a perspektívát adta elő, mely tantárgyakat fentartotta magának. Hogy mily óriási munkaerőt kellett Schuleknek kifejtenie, kitűnik abból, hogy akkor még egyedül kellett annyi tantárgyat előadnia, amelyeket ma már nyolc tanár tanít. Schulek aMűemlékek országos bizottságáénak építésze is. A műegyetemre való meghívásával, ahol a középkori építészetet adja elő, Schulek egyéniségének, ismereteinek és művészi tudásának megfelelő működési teret nyer. Teljes megnyugvással üdvözöljük Schulek tanárt új állásában. ORSZÁG-VILÁG —4» Napnyugati krónika. ■*+Zola Emil. »Az eső esik, síri sötétség ül Páris utczáin. A munkás hazafelé vánszorog; az eső zuhog, de a szerencsétlen nem érzi a hűvös csöppeket, egész valóját az iszonyú éhség keríti hatalmába. Meg-megáll, hogy annál későbben térjen haza. Nekidülleszkedik a Szajna-híd karfájának; a víz egyforma mormogással hömpölyög odalenn s fehér habfodrokban torlódik meg az oszlopok körül. Az ember áthajol a karfán, szakadatlanul zuhog alatta a víztömeg s beszédes hullámai hívogatják. Majd meg visszahátrál, gyávasággal vádolja magát s elsiet a hídról . . .címe egy foszlány Zola Emil alkotásaiból. Ilyen sorokbannyilatkozik meg elemi erővel annak a költőnek a lelke, a kinél jobban Párisi, a fenséges, bűbájos, élvhajhász és nyomorgó, óriási, bűnös, eszeveszett gall világvárost senki jobban nem ismerte, a kinek minden szívdobbanása együtt vert szivével és akit a népe megtagadott . . . Zola Emil irodalmi egyénisége bámulatos módon párisi minden izében. Műveiben Páris, ez a százképű Proteus, száz és száz változatban tárul szemünk elé. Látjuk körmönfont diplomatáit, pénzsóvár tőzséreit, viaszbáb divatmajmait, késért lihegő, szomjasajkú szép asszonyait, kiélt gavallérjait, számító, kívánatos hetairáit, csakúgy, mint a toprongyos, zúgolódó munkáshadat, elvetemedett, mindenre képes vogonsereget, a senyvedő koldus gyerekeket, a kenyérkereset igája alatt görnyedő hivatalnokot és kereskedelmi alkalmazottat, a testi gyönyör fertőjében tobzódó és tönkremenő szegény kis cocotteot, regényeivel hatalmas sugárnyalábot lövel a franczia társadalomra, melynek fényében tisztán láthatni összes vonzó és visszataszító tulajdonságait, hibáit, vétkeit, mérges kelevényeit. A külvárosok abszintgőzös kantinjaiból, a Szajna hídjain lejátszódó sivár jelenetektől elvisz a sürgő-forgó vásárcsarnokokba, a Notre-Dame áhitatos csöndjébe,a mozgalmas Louvreba, a kiskereskedők bódéiba, es a ragyogó boulevard des Capucinesre, de Maximhoz, a gyémántos demimonde világába, a perverz Montmartrera, a pare monceaui műtermek bohémlevegőjébe, kórházak szenvedéssel teli betegszobáiba. Munkáiban, mint a tükörben, megláthatja Páris saját magát. Az életben kinek-kinek megvan a maga keresztje s tudvalevőleg nem azért hordja az ember össze-összerogyva súlya alatt, hogy jutalmul végtére is levétessék vállairól, hanem hogy reá feszítsék. Azok azonban, a kikért egyes nagy szellemek bejárják a Kálváriát, a kikért verejtékük csurgóit, elismerés gyanánt mindig meg fogják koronázni őket a gúny töviskoszorújával és rájuk zúdítják szitkaik legszennyesebb áradatát. Nem élt még apostol, ki nem önnönnépe durva röheje közt halt volna meg. Zola Emil tragikuma innen eredt. Már gyermekifjú korában, mikor még csak a sejtés ködén át látta élethivatását, saját szavai szerintolyan költeményt akart alkotni, mint Miltont. Már ekkor gyötörték az élet rejtélyei és mialatt a Quartier fagyos mansardejaiban didergett, sóvárogva kutatta a fáklyát, amely a sötétséget megvilágítja, kereste azt a kulcsot, amelylyel fölpattanthatná az emberi lélek millió titkának lakatját. Lassankint megérlelődött benne a meggyőződés, hogy megtalálta azt, amit keresett és ebben a — nem tudom, minek szabad neveznem — ideálban, dogmában, Istenben, a lángész önfejűségével hitt. Akármilyen paradoxnak látszik első pillanatra , fanatikusan hitt a hitetlenségben, hitte az erkölcsöt az erkölcstelenségben, kereste az igazságot mindenütt, még a hazugságban is. Másképen szólva: Zola atyamestere a verizmusnak. Ez a hitvallása pecsételte meg a sorsát, ez tette őt médani remetévé, ez íratta vele a J’accuse-t, ez vitte a vádlottak padjára, e miatt küldték száműzetésbe, ebből kovácsoltak tőkét ellenségei, ezért tudták föléleszteni ellene a nép dühét és ki tudja, nem ezért szenvedett-e mártiromságot ?! Mint ifjú koplalt és könyveket csomagolt, férfikorának évei a lankadatlan, emésztő munkának, a gyűlöletes harcznak lánczolatát képezik, aláássák egészségét és barázdákkal szántják teli homlokát, végre midőn hihette, hogy a révbe ért, hatvan éves korában fülébe üvöltötte a tömeg falánkos gyűlöletét: A bas l'italien ! Ez az apostolok sorsa. És Zola nemcsak költő, hanem apostol is volt. Mikor az agg Voltaire a színházban megjelent, tapsviharral üdvözölték, az ősz köthetős áldást kértek fegyvereikre a szabadságharczba menő német legények, Zolának öreg napjaira kijutott a gúnykaczaj, a szitok, az infámia, a capitis deminutio. Hanem azért: La vérité est en démarche, et rien ne l’arrétera ! Művei hatalmasan gördülő folyamat, melyet meg nem lassított, el nem gyöngített az évek száma, hirtelen megakasztotta a halál. Az egész regényolvasó világ, olvasó közönség és kritikusok egyaránt, még azon frissiben érzik hatását. A miként hiú és lehetetlen dologra vállalkoznék az, aki a sistergő kráterben akarná az izzó láva mibenlétét, alkatát elemezni és értékét megállapítani, éppen úgy hiúságos dolog Zolát minekünk, a ma embereinek megbírálni, elemezni, nagyságát megbecsülni. A vulkán sziporkázó, fönséges tűzijátékát lehet megcsodálnunk, lehet gyönyörködnünk benne, de aki a lávához hozzányúl, legfölebb megégeti az ujját, kísérletezni vele nem tud, alkatelemeit megismerni nem fogja. Zolát irodalmi téren számtalan támadás érte, melyeknek túlnyomó része azonban nem esztétikai meggyőződésből fakadt, hanem szintén politikai és személyes jellegű. Szemére hányják főleg verizmusának végtelenségeit. De hiszen ily módon nem egy ódájáért le kellene szólni Horatiust is, aki nem tett egyebet a líla terén, mint amit Zola a regényben cselekedett. Mind a kettő költő ex dei gratia; épp oly közvetlenül tudják ábrázolni az életet, amily közvetlenül az élet reájuk hat. Bizony vallhatta Zola, aki Kabelaiszt minden franczia író fölött kedvelte, hogy: defficile est satyram non serbere. Ha ocsmányságok, perverzitások vannak könyveiben, akkor mondja el Páris, mondja, el a franczia nép: Mea culpa! Mert Zola nem tett mást, mint amit Homeros óta minden nagy poéta: megfigyelte annak a világnak az életét, a melyben élt s ezt az életet lehelte alakjaiba. Democritos: A visek közt jártam egész életemben. (Ezreknek van része itt közöltünk ebben. fifa kaptam az első háromszál virágot, f^em ittalos rozsát, nem is czipruságot, ffégis kiengesztelt a sok_ szenvedésért ^ a megszokott tövis jövőben már nem sért, j^árom kis ibolya szent emlékem ináról, ^2)rága trifolium a j^ossuth sirjárál ! . . . (gzak^ó j^ároly. ^rirosiurr. Lipót bajor herczeg a visegrádi vadászaton. Rákos fényképei.Lipót bajor herczeg vadászzsákmánya, 1902