Ország-Világ, 1902 (23. évfolyam, 27-52. szám)
1902-10-26 / 43. szám
862 Elfeküdt már a nap, nyűgös hétnek vége, Jöna mezőről a falu dolgos népe. Búzakoszorúval nagy dalolva jönnek, Koszorús legényre kapukban lesködnek. A tele kantákból megöntözik bőven, Hogy még nagyobb áldás legyen jövendőben. Pedig az idén is jó Isten kegyelme Nem fogyatkozott meg. Ó, hála érette ! Ha a török búza gyengén köt is talán, Ha nem is kéklik a szilva dús terhű fán, De a mindennapi kenyeret megadta Az a nagy jó Isten, mindnyájunknak atyja. Más úgy sem gondol ez elhagyatott néppel. Nem lármázzák tele nagy veszedelmével Az egész országot, az egész világot. Évszázak óta csak mellőztetést látott. ág,-rT-,.. . - " Még egy jó szót sem nyer, veszett hírét költik. Úgy fordul, gyalázzák a fekete földig. Ő az egész ország elvetett árvája. De azért zokszóra nem nyílik a szája. Hogy kivándoroljon, eszébe nem jutna. Hogy miféle bogár az, talán nem is tudja. Nem hagyja e földet. Távol idegenbe Nem bírna szakadni. Szive megrepedne. Irta Versényi György. Apái örökét verítékkel szántja. Neki ez jó anyja, ez neki hazája. Míg él, ad kezébe egy darab kenyeret S keblébe fogadja, ha már kiszenved itt. Ilyen egyszerűen, megelégedésben. Élj, verejtékezz csak tovább is én népem. Szülőföldem népe, bízzál, talán végre Nagy szeretetednek megjön még a bére. (íratás után. Az öreg nagyságos Csetey Andor ebéd után kinyiltotta kastélyának nagy, íves ablakát és kidugta rajta galambősz fejét és hosszúszárú csibukjából elgondolkozva szippantott egyet-egyet. Szelíd, öreg szemeit révedezve hordozta körül a már sárgulni kezdő parkon s hol egy hervadó bokornál, hol egy lombját hullató fánál álltak meg. Sóvárgó lelke visszaszállt a régmúlt idők verőfényes honába, midőn szép ifjú nejével és kis apró gyermekeivel sétálta be az árnyas park széles utait. És mintha most is hallaná azokat az üdvöt adó hangokat, melyek egész lelkét boldogsággal töltötték el, arczán boldog mosoly vonult át, szemeiben fény ragyogott. Ébren álmodott és megelevenedtek előtte azok az alakok, amelyek minden boldogságát, örömét képezték. Odaképzelte magát a virágokkal telített parkban, úgy, mint régen : ifjan, délczegen, oldalára a rózsás arczú boldog asszonyt előttük futkározó kis fiaival. Azután más kép tárult szeme elé, arcza elborult, agyában más gondolatok támadtak. Nagyot sóhajtott és gyors egymásutánban szívta szájából a füstöt, mintha azzal akarná elűzni azokat a bús gondolatokat és még busább valóságot, melyek mindig ott vannak a nyomában a boldog visszaemlékezésnek. Nagy önuralma daczára se tudja visszatartani azokat a fájó könyeket, melyek szivéből törnek fel. Régmúlt idők, régi emlékek, melyek úgy tűnnek fel lelki szemei előtt, mint mikor ködön keresztül nézzük a vidéket. És mégis olyan jól esik szivének a visszaemlékezés. Pedig tudja, hogy nyomában van a szomorúság és a fájdalom. Mégis keresi az alkalmat, kutat valamely tárgy után, ami teljes mivoltában tárja elé a régmúlt idők emlékeit. Most se ifjúság — réges-régen eltűnt, elrepült, mintha A dédapa sohase lett volna, — se nő, se gyermekek, azok is elmentek, eltűntek réges régen, künn nyugosznak a temetőben, csak őt feledte itt az idő, vagy hagyta itt élő emléknek a múltból. Egyedüli öröme az a szép kis dédunokája, kinek éppen most tűnt elő karcsú, magas alakja ott a parkban a rózsalugas közelében. Csetey tekintete odatévedt és ott is maradt. Bánatos szemei ismét felragyogtak s jóságos öreg arczán ismét megjelent az a boldog mosoly. De amint nézte, nézte dédunokája bánatos arczát, melyet valamely eltitkolt érzelem koránéretté tett, szemei ismét elhomályosultak, arcza elborult. Ajkai mozogtak, mintha beszélne valakivel és beszédét heves kézmozdulatokkal kisérte, mintha a vita erős volna. S végre mintha megállapodásra jutott volna, írta Káló Imréné, felsóhajtott, fejét behúzta, az ablakot becsukta, kényes szemeit megtörölte és az Íróasztalához ment. Fejét tenyerébe hajtva mélyen gondolkozott. Végre papirt és kuvertet keresett s maga elé helyezte. Reszketett a kezében a toll, midőn a tintába mártotta hogy levelet írjon vele egy távoli rokonának, ki a rokonság révén az idén a harmadik nyarat töltötte náluk a falun. Nehezen ment az irás, öreg ujjai elszoktak már az írástól, a tollat nem tudták már jól vezetni s mindig görbén mentek a sorok és mindig új levelet kellett kezdenie, mert csak nem küldhet Pestre ilyen görbesoros levelet annak a gavallér embernek, aki képviselő is és olyan nagyon művelt is. De nem csoda, hiszen régen felhagyott már a levélírással. A szemei is gyöngék voltak, meg aztán nem is volt már kinek írnia. Azok, akikkel ő levelezett, régen elköltözködtek egy boldogabb hazába. Ha ez a kis leány nem volna mellette, bizony ő is ott pihenne már az örök hazában. De ez a dalos kis pacsirta életet önt bele, életet a saját életéből s élnie kell neki ő érte. Élniök egymásért! A tollat is most, olyan hosszú idő után, a kis unokája érdekében fogta a kezébe, hogy levelet írjon vele annak a távoli rokonnak, aki olyan nagy szomorúságot hagyott maga után. Nehezen ment a stílus is, kijött már a gyakorlatából, de azért mégis elkészült a levél. — Kedves öcsém! — Így kezdte levelét — előrebocsátom, hogy ezt a levelet ne úgy olvassa, mint egy számító vén ember agyafúrt eszmeszüleményét, hanem mint egy öreg dédapa kétségbeesett levelét, akinek minden pillanata arra való, hogy egyetlen kis dédunokája lelkét A ZILAHI EV. REF. KOLLÉGIUM. ORSZÁG-VIIÁG 1902 mát Eperjesen az ág. ev. kollégiumban, a jogot ugyanott a jogakadémián és budapesti egyetemen végezte. 1880-ban ügyvédi oklevelet nyert, ugyanakkor a budapesti ítélőtáblánál segédfogalmazó lett, 1883-ban fogalmazó, 1887-ben kúriai tanácsjegyző, 1890-ben törvényszéki biró. Ugyanakkor egyetemi magántanári képesítést nyert a magyar magánjogból. 1891. február 1-én kúriai ítélőtáblái biró, ugyanazon év június 24-én a kolozsvári egyetem rendes tanárának neveztetett ki a polgári peres és perenkivüli törvénykezési jog tanszékére. Ezúttal másodszor dékán. Több nagy szakművet irt. Elsőrangú szaktekintély tárgyából. Udránszky László, orvoskari dékán, született Budatinban (Trencsén megye) 1862-ben. Középiskoláit Budapesten az I. ker. állami és kegyesrendi főgimnáziumban végezte. 1883-ban orvosdoktor lett, 1886 őszén külföldi tanulmányútra ment s legtöbb időt Hoppe Seyler életkémiai laboratóriumban töltött. 1887-ben a freiburgi egyetemre ment, hol 1889-ben az orvosi kémiából magántanári képesítést nyert. 1891-ben a budapesti egyetemen ugyanebből magántanár, 1892-ben az élettan nyilvános rendkívüli s nemsokára rendes tanárává neveztetett ki a kolozsvári egyetemre. Azóta is sokszor meglátogatta a külföld nevezetesebb szakjába vágó intézeteket. 1899 telén a belügyminiszter megbízásából a fertőző betegségek kutatásával foglalkozó intézeteket tanulmányozta a külföldön. Értekezései ismertté tették a külföldön is. Kutatásaimért s eredményes tudományos működéséért becsült szaktudós. -I/én Báró Wesselényi Miklós zsibói kastélyának belső része.