Ország-Világ, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1903-12-13 / 50. szám
1903 (Dispensaire-ek.) Új intézmény a tüdővész leküzdésére. Humanitárius intézmény talán sohsem alakult nemesebb czélzattal, mint a tüdővész leküzdésére alakult dispensaire-ek. És mindjárt utána tehetjük: áldásdúsabb működéssel. A szegénység ugyanis nagyon sokszor együtt jár a nemes büszkeséggel. Koldusokat sokkal többet ismerek azoknál az utczasarkon álló és kezüket könyörögve kinyújtó, hangos szóval alamizsnát esdő szerencsétleneknél, akiknek lelke még nem kérgesedett el annyira, hogy könyörögni, kérni tudjanak, akikben — büszkeségnek vagy szégyennek nevezzem — de van valami abból a tiszteletet érdemlő nemes daczból, amely visszatartja őket attól, hogy nyomorúságukat, koldus voltukat a világ piaczára vigyék. Ezeket a koldusokat, akiket szeretünk középosztálynak csúfolni, átkozottul pusztítja a nagy népbetegség: a tüdővész. Ezek a koldusok teszik a kis, kiolvasott garassal éldegélő és rendesen öt-hat tagból álló kishivatalnok családsereget, amely 30—40 frt havi fizetésből hogyan fizesse a még oly olcsóvá tett szanatóriumi kezelés napi 2 forintját? Összeszorul a szívem, ha felidézem a múlt emlékeiből azt a jelenetet, amidőn Szegedről, az én szőkébb hazámból, a budakeszi szanatóriumba felhozta családfentartó férjét a szegény asszony, akinek négy gyermeke lesi odahaza a szeretett apát, a havi pár forint fizetésből kenyeret adó megváltót. Helyet kért a szegény asszony már a betegség legutolsó stádiumában levő férje számára. — Néha napokig nem ettünk kenyéren kívül egyebet, csakhogy szegény uramnak elő tudjam teremteni, amit orvosunk meghagyott. Mi ha éheztünk is, de neki megvolt mindene. 60 frt havi fizetésből már egy év óta gyűjtjük a pénzt, ami majdan a szanatóriumi kezeléshez szükséges lesz. Most együtt van a pénz és felhoztam az uramat. Egy év alatt azonban a betegen való segítség lehetőségének legkisebb reménye is eltűnt. És most itt volt előttem egy nagy családi tragédia expozíciója a maga megdöbbentő valóságával, négy kicsiny, boldogságra teremtett gyermek hiába átéhezett évének iszonyaival. Müller Kálmán egyetemi tanár megbecsülhetlen gyakorlati érzékének újabb bizonyítéka ama óhaj, hogy dispensaire-ekkel éppen ezt a középosztályt mentsük ki a romboló tüdővész karjai közül. A dispensaire-ek ugyanis az emberbaráti kötelesség legnemesebbikére utalnak. Nem várják be azt, hogy az a szerencsétlen, szegénysorsú tüdőbeteg porig megalázkodva tárja fel szívtépő helyzetét. Mert ezt ennek az osztálynak nemes büszkesége nem engedi megtétetni. Hanem maga az intézmény, saját detektívjei által, akiket a franczia dispensaire-ek »pisteur«-nak, nyomozónak neveznek, kikutatja annak a szerencsétlennek lakását, életviszonyait, kikérdezi a szomszédokat, a ház tulajdonosát, hogy megtudja, mire van szüksége társadalmi segítség szempontjából annak a tüdőbetegnek, akinek erdő szavát, kérő pillantását csak az a négy fal hallotta eddig, amely rettenetes helyzetében őt körülveszi. Egyszerre csak megérkezik a segítség, az orvosi éppen úgy, mint a társadalmi és a szerencsétlen tüdővészes úgy érzi, miként ha megismétlődnék a csodák korszaka, amikor néma vágyak beteljesültek, hangtalan óhajok valóra váltak. A dispensaire-ek tehát — és én ezt tartom ez intézmény leghasznosabb feladatának — ott keresik a bajt, ahol annak a tanyája van, a lakásviszonyok és a beteg életviszonyainak közepette. E kettőt kell javítani és akkor van remény arra, hogy a dispensaire-eket mindjárt betegségük elején felkereső és ott gyógyszerrel, köpőüveggel és a szükséges tanítással ellátott beteg megváltoztatott lakás- és életviszonyok közé kerülvén, a bajjal eredményesen tud megküzdeni. A dispensaire-ek által kiküldött nyomozó közegnek a feladata és az azt követő intézkedések emelik tulajdonképen ez intézményt az emberszeretet magas piedesztáljára. Mert hiszen a szegény tüdővészesnek dispensaire-ek nélkül is módjában volt eddig meggyőződni bajáról, orvosi vizsgálatnak magát alávetni, sőt a betegsegélyző egyletekben való részvétel ingyen gyógyszerről is biztosította őket. De a tüdővészes helyzete ezért nem változott, mert életviszonyaiban és lakásában maradt minden a régiben. Ugyanaz a koplalás és nélkülözés és ugyanazok, a néhol visszaijesztő lakásviszonyok között volt kénytelen tovább élni. A dispensaire-ek ez utóbbiakon fognak gyökeresen változtatni: nem pénzbeli alamizsnát nyújtanak, hanem írta Dr. Müller Vilmos. Fertőtlenítő kocsi. Tüdőbetegek ruháinak fertőtlenítése. ORSZÁGHI/IPÁC Z-*- llenczfalvi Sárkány József meghalt,v agy veszteség érte a magyar bírói kart; egyik legkiválóbb tagja, Sárkány József, a budapesti királyi tábla nyugalmazott alelnöke hetvenöt esztendős korában elhunyt. Régóta betegeskedett s az utóbbi napokban állapota annyira rosszra fordult, hogy az orvosok lemondtak megmentéséről. Vasárnap este nyolcz órakor csendesen elhunyt szerettei körében. Halála széles körben keltett részvétet, mert az elhunyt egyike volt a legrégibb és legtiszteltebb magyar bíráknak. Rövid életrajza a következő: llenczfalvi Sárkány József 1828-ban született Dunaegyházán. Iskoláit az aszódi gimnáziumban végezte, ahol Petőfi Sándornak volt iskola- és lakótársa. Ügyvédi oklevele elnyerése után a közszolgálatot Pest vármegyénél kezdte meg. 1848-ban a pestvármegyei követek kíséretében a pozsonyi országgyűlésre küldték, hol Kossuth Lajos követi irodájának volt a főnöke. Mikor Kossuth pénzügyminiszter lett, Sárkányt elnöki fogalmazójává nevezte ki, de ebben az állásban csak rövid ideig maradt, mert besorozták katonának. Először mint hadbíró, később mint igazságügyi főnök működött, majd saját kívánságára századosi rangban a Don Miguel-sorezred első zászlóaljához helyezték át. A csatatéren — hol három sebet szenvedett — őrnaggyá léptették elő. A komáromi kapituláczió után külföldre menekült, hol két évet töltött, jogi tanulmányokkal foglalkozván. 1850-ben visszatért wVV——-------------------I/V -------------- wiff-és ügyvédi irodát nyitott. 1869-ben táblai bíróvá nevezték ki és e hivatalon felül mint a pestvidéki esküdtszéki sajtóbiróság teendőivel megbízott táblai küldöttség elnöke működött. Ebben az állásában is kiváló erőnek bizonyult és az akkor új esküdtszéki intézménynek megszilárdítása majdnem kizárólag az ő érdeme. 1871-ben a pesti kir. törvényszék elnökévé nevezték ki és a bíróság az ő vezetése alatt mintabirósággá fejlődött. Mint miniszteri biztos, ő szervezte a budapesti kir. törvényszéket, melynek 1872-től 1875-ig elnöke volt. E minőségében különös érdemeket szerzett a budapesti ügyvédi kamara, a közjegyzői kamara szervezése és a főváros pesti része telekkönyveinek átalakítása körül. 1875-ben a budapesti kir. Ítélőtábla egyik tanácselnökévé nevezték ki. 1876-ban ő Felsége a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. 1886-ban lett a budapesti kir. Ítélőtábla alelnöke, amely állásról 1901-ben betegsége miatt lemondott. Tudományos munkásságáról a szaklapok és a magyar jogászgyűlés évkönyvei tesznek tanúságot. Jelentékeny részt vett a magyar büntető törvénykönyv javaslata feletti bizottsági tárgyalásokon. A sajtótörvény revíziója iránt javaslatot dolgozott ki. Elnöke volt a szerzői jogról szóló törvényjavaslat feletti tanácskozásnak. A budapesti ág. ev. magyar egyháznak több mint másfél évtizeden keresztül világi felügyelője volt. Azonkívül számtalan egyesületnek és társulatnak volt elnöke, alelnöke vagy tiszteletbeli tagja. Bizottsági tagja a volt a székesfőváros és Pest vármegye törvényhatósági képviselőtestületének is. ILENCZFALVI SÁRKÁNY JÓZSEF: Nyitott terrasz tüdőbetegek számára. 995 -------- - ----| -------- - - .«w———