Ország-Világ, 1904 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-03 / 1. szám
a jó teremtő, de Katusáról senki. Az ott sír szegényke, a bolond vörös pedig mókázik vele. Bementem a házba. Az első pillantásom a lámpára esett, amely bolondul füstölt, korommal töltve meg a szobát. Katusa a díványon feküdt, a doktor Rozáliás eltűnt. A leány a fal felé fordította az arczát. Közeledtem hozzá s megfogtam a kezét. Az a kéz erre megrázkódott s tompán hörgött Katusa. Előre hajoltam. Ugyan mi bajod van, te szegény? Sirsz-e még? Fehér ruhácska feszült a Katusa derekán, az pedig véres volt. A hegyes kenyérszelő kés hevert mellette. Kopogtattam a szomszéd szoba ajtaján ! — Doktor ! Katusa megölte magát! Elmúlt egy percz, két percz ... A doktor viaszfehér arczcal jött ki. Hebegett és a kezét tördelte: — Igazán ? Bolonddá tartasz ? Meglátta a lányt a díványon. Odament hozzá és tapogatni kezdte. Megfordította. — No te ostoba, hát megszúrtad magad ? Tán szerelmes voltál belém ? No megállj. Vizet hozzatok ! Hej, Rózái! Rózái a szomszédszobából vérvörös arczcal jött elő. Pruszlikja gombjaival babrált és a díványhoz ment. Elfintorította az orrát: — Mindig mondtam, hogy bolond ez a Katusa, — szólt és mosolygott. Ebben a perezben Katusa felemelte a fejét és siró elkeseredéssel kiáltott rá Rózáira : — Azt parancsolta a nagyságos úr, hogy vizet hozzál. Indulj, te utálatos. Majd visszatette a fejét, lehunyta a szemét és az ajka körül mosoly játszott, ahogy a doktor a véres ruhát bontogatta róla. Lénárd Vincze, a könyvvezető a barátai és önmaga előtt is sokszor ismételte: — Sohasem házasodom meg. Nem lehet bízni az asszonyokban. Lénárdot a kollégái ezért a bogaráért mindannyiszor kinevették. Az üzlet nagy irodájában, ahol Lénárd naphosszat a rengeteg üzleti könyveket bújta, sok leány volt alkalmazva. A férfialkalmazottak, ha csak szerét ejthették, megcsipkedték a lányok orczáit, a fülükbe pajkos szavakat sugdostak, amiktől a lányok elpirultak és hangosan kaczagtak. Lénárd Vinczének e pajkosságok szinte fizikai fájdalmat okoztak. Bántotta a kollégáinak szabad viselkedése és még érzékenyebben sebezte meg a lelkét az, hogy a lányok nem utasították vissza e viselkedést. — Istenem, — gondolta magában, — hát ezekből lesznek a szerető hitvesek, az élettársak ? Mélységes gyűlölet támadt a szívében. Pedig alapjában élt-halt a nőkért. Az üzleti könyvek rengeteg számjegyei közül gyakran mosolygott felé egy-egy szép aszszonyarca, telve titokzatos ígérettel, rejtelmes és bűvös igézettel. Beleszédült a feje. Ó, ha volna egy asszony, egy makulátlan, tiszta, nem földi asszony, aki egész lelkével, minden gondolatával az ölébe dobná magát egy végnélküli, hosszú életre! A terem sarkában kacagás hangzott fel, valamelyik lány évődött az egyik gyakornokkal. Lénárd Vincze lelkéből egyszerre kirebbent a szép álomkép. Ökölbe szorult a keze és dühösen csapott az előtte fekvő hatalmas könyvre. Soha, soha nem házasodik meg! Ő, hisz az rettenetes volna. Örökké kínozná az a gondolat, hogy a feleségével is hasonlóképpen bántak, mielőtt ő ismerte volna. Talán akadt férfi, akinek keze érintette a derekát, aki forró szavaival, ha csak egy gondolatnyi időre is foltot lehelt a lelkére. Megőrjítené ez az örökös kínzó gondolat. Hanem hiába minden. Lénárd Vincze, aki egyszerre gyűlölte is, imádta is a nőket, megházasodott. Új lány került az üzlet levelezői osztályába s ez a leány, amikor az első napon valaki divajkodva megszorította a karját, heves elutasító mozdulatot tett. Ez a mozdulat megfogta a Lénárd Vincze szívét és félév múlva már feleségül is vette a lányt. Féltékenység, II. Csinos, kövérkés, puha asszony lett Lénárd Vinczénéből. A férje tejbe-vajba fürösztötte, féltékenyen őrizte, mint egy szép, fényes tollú madarat. Az asszony élete különben is hasonlított a kalitkába zárt madáréhoz. De czifra volt a kalitka. Kényelem és puhaság vette körül a rab madarat s a rabtartó férj a lelkét is odaadta volna, csakhogy biztosítsa magának az asszony örökkétartó vonzalmát. Természetesen Lénárd Vinczéné már nem járt el többé a nagy irodába üzleti leveleket fogalmazni. Otthon ült örökösen unatkozva s lustálkodva s ettől a semmittevéstől a fiatal asszony rohamosan elhízott. Álmos és fáradt teremtés lett belőle, akit kimerített a semmittevés és az unalom. Egy napon a következő kijelentéssel fordult az urához : — Rosszul érzem magam. Valami kúrát kellene használnom. Lénárd Vincze ijedten kapta fel a fejét. — Az Istenért, mi a baj ? — Nem tudom. Talán orvost kellene hivatni. S az orvos jött. Megvizsgálta az asszonyt és kimondta a szentencziát: — Vérkeringési zavarok. Oka az elhízás. Sósfürdőket kell használni. Lénárd Vinczének szörnyű fejtörést okozott ez az orvosi rendelés. Ezúttal hát az asszonynak rendszeresen el kell járnia a sósfürdőbe. Ez lehetetlen. Ő naphosszat az irodában van. Egyedül pedig az asszony nem mehet fürdőbe. A cseléddel nem kisértetheti el. A rossz asszonyok is a cselédjükkel kisértetik el magukat mindenhova. Valami megbízható ember kellene. És eszébe jutott a bátyja. A bátyja szerencsétlen, nyomorék ember volt. Púposnak, betegesnek született s ez a természeti fogyatékosság átokként nehezedett végig az egész életén. Irodai munkát végzett ő is, de sehol sem tartották sokáig. Lénárd Vincze gyakran segített rajta, de azóta, hogy megházasodott, minden önzése csak az asszonyt vette körül. Elhatározta, hogy a házhoz veszi a bátyját. Programmot csinált. A bátyja mindig vele lesz az asszonynyal, elkíséri naponként a sósfürdőbe is, mulattatja, szórakoztatja. Ha ezzel a szerencsétlen emberrel látják a feleségét, senki sem fog rosszat gondolni, de ő sem lehet rá féltékeny. És úgy is lett. Az asszony rendszeresen használhatta a kúrát, hétköznapokon a nyomorék sógora kisérte el, mig vasárnapokon, mikor a férj is szabad volt, az ura ment vele. I. A KIRÁLY TÁRSALGÓ-SZALONJA AZ UDVARI VONATON. A KIRÁLY ÉTKEZŐKOCSIJA AZ UDVARI VONATON. ORSZflG-VlIjRG 1904 Irta Pakots József.