Ország-Világ, 1906 (27. évfolyam, 27-53. szám)
1906-10-21 / 43. szám
1906 től irtóznom kelletett, mert elárulta, keresztre feszítette szívemet. Bármerre léptem, mindig felbukkant előttem abból a fekete iszapból, amelybe ő való. S ilyenkor nem bírtam szabadulni tőle. Futni akartam, de mikép nehéz álmainkban, amikor rablók támadnak meg s egyszerre csak gyökeret ver lábunk, úgy itt is hasztalan volt minden erőlködés. Éreztem, hogy nyakam köré fonja felesége könnyeitől ázott karjait, mire azok a könnyek borzongató sziszegés közben kígyókká nyúltak s nyakam köré fonódva, kioltott nyelvükkel a szivemet keresték, hogy kiszívják belőle a vért s megmérgezzék a húst, mely az ő urát szerette. Ó anyám, hidd el, hogy olyan érzés volt ez, amitől a gondolat is megdermedt agyamban. Behúnytam a szemem, hogy ne lássam e mardosó kígyókat, de akkor meg ajkamat harapdálták, hogy elcsúfítsanak . . . Itt nem rajzanak körül a múlt édes emlékei, mindenütt a néma, panasztalanul lemondó fájdalmat látom magam körül s ez örök gyászba borult rokonlelkek között énrám is a kiengesztelődés hűs árnyéka borul . . . Kis szobáink egy-egy kriptafülkéhez hasonlítanak, ahol az ágyon és asztalon kivül csupán egy kis vasfeszület van. Ez a kis feszület a vallás mérhetetlen nagy vigaszával tölti el lelkünket. Valahányszor reá pillantunk, eszünkbe juttatja a Golgothát, amelyre a tüskekoszorúzott Megváltó ama keresztet vonszolta, melyre fölfeszítették ... Mi is így haladunk fölfelé ama sziklahegyen, amelynek tetejéről egy gyászfátyolos ködképnek látszik csak a világ, hol az emberi elme minden nagysága, az emberi szív minden öröme és baja csupán egy párafoszlánynak tetszik, melyet az alkotó lehellete támaszt és fut ismét a semmiségbe. Ó, sok könyűt és drága vért hullatunk el addig, amíg e tetőre juthatunk s nyugodtan lent tudjuk hagyni az élet siralom-völgyében az apró örömöket, amik az egyre mozgó, forrongó és hullámzó társadalom hangyabolyához kötnek. De mi nem jajdulunk föl, ha vérünk is hull eme hegyre való zarándoklásunkban a szivünkhöz kötözött keresztre, amelyen tűznyelvek sziszegik a nagy Dante szavát: »Tegyetek le itt minden reményről.« Pedig mi a keresztet, amelyre megfagyott szivünk jégszilánkjai tapadnak, nem a pokol kapujába, hanem a lemondás sziklatetőjére akarjuk tűzni örök intő jelül, hogy nekünk csak múltúnk volt s a jövőtől csak egyet kívánunk még: csöndes, nagy szenvedések nélküli elmúlást. Hiszem, édes jó anyám, hogy e hegyre én is fel fogok jutni majd, hiszen a gyöngéknek az ima, az Istennel való néma társalgás a legnagyobb erősségük s ebben bízom, ebbe fogazom én is, mikor lenézve az élet zsibongó völgyébe, megszáll egy pillanatra az édes keserűséggel teli vágy, hogy visszarepüljek közétek, akik még bíztak és reméltek. Itt is hiszünk, de csak a túlvilági életben, itt is remélünk, de csak a föltámadásban. És hidd el jó anyám, hogy valami csodálatos megnyugvás tölti el a mi lelkünknek roncsait ama tudatban, hogy fölégettük magunk mögött a reménynek hiúját, amelyen újra visszatérhetnénk az élet vásári zajába ... Itt minden percnek megvan szabva a maga kötelessége s így nincs időnk arra, hogy saját szívünket sirassuk, annak sebét kötözgessük . . . Nyugodj meg tehát édes jó anyám a keserű végzet akaratában és boruljon lelkedre a megbékülés olajága; ne sírj, ne gyötörd magad ama sötét, riasztó képekkel, hogy leányod immár örökre elveszett. Mert hiszen ő él, bár egy új világban, melyet a régitől egy óceán választ el. De a szeretet fehér galambjai, a mi leveleink, át fogják repülni ezt az óceánt is és gondolatban épp oly gyöngédséggel simulunk egymás szivére, mint a régi megelégedésnek aranysugaras napjaiban. Légy hát nyugodt, édes jó anyám. S ha bírják a lábaid, eredj ki gyakran a temetőbe, ott, ahol zokognod kellene, ott is megvigasztalódhatol, mert láthatod szegény bátyám keresztfájáról, hogy a mi életünk nem több egy porszemnél a sorsnak kerekén, mely akkor kerül a föld alá, amikor nem is gondolunk rá. Az élet úgysem egyéb a sír felé való lassú zarándoklásnál. Te ott, én itt teszem meg e zarándokutat s lelkünk újra találkozik a felhőkön túli világban. Imádkozzunk, hogy ez a találkozás olyan boldog legyen, mint amilyen boldogtalanságot mért reánk a sors . . . Mikor e levél olvasásába fogott a mély bánatba merült anya, minden soránál újabb zokogásban tört ki, mert minden mondata egy-egy koporsószeget vert a szivébe. Tudta ő, hogy ama sorok minden betűjébe gyermeke szivének hulló vére van beléfagyva és e tudat megrázta a lelkét, mint a tomboló szél eső után a fát, melyről aztán záporként hull alá a lombjára tapadt víz. Pedig a gyász napjaiban olyan erősnek és érdektelennek mutatta magát. Egy jégbefagyott kőnek mutatta a szívét, amit nem tud kiolvasztani se a reménység őszi napsugara, se a fájdalom langyos könnyzápora. De csak anyja előtt játszotta az érzéketlent, minden lelki erejének megfeszítésével. Hiszen az ő szíve még csak ekkor szenvedett igazán, bár egy zokszó se hallatszott föl belőle. Sírása olyan volt e szívnek, mint a tetszhalotté, aki felébred a borzalmas némaságú sírban. Nem hallja ezt senki más, egyedül önmaga. Hanem aztán amit ő hall, iszonyúbb az őrület tombolásánál és gyötrőbb a gyehenna mardosásánál. Az arca fehérebb volt a márványnál, a szeme zavarosabb a sárrá olvadt hónál. Hasonlatos volt a szárnyait búsan lebocsátó márvány angyalhoz, mely könnytelen zokogással borul sírkövére. Jól tudta ő, hogy ha ajkán kitör a panasz keserve, azzal megöli anyja lelkében azt a parányi életkedvet is, amely csak úgy függ már a lelkén, mint egy fűszál a várrom düledező falán, így hát magába temette mindama fájdalmat, melyek spanyol inkvizitorok módjára tépték, szakgatták a szivét. Sőt még ő vigasztalta az anyját, pedig ilyenkor egy láthatatlan erő mindig beljebb verte a tőrt, amelyet a csalódás hajított szivébe. Hanem mikor a keservek hulláma lassacskán elsimult az özvegy lelkében s fásult nyugalommal hajta meg ősz fejét a könyörtelen sors hatalma előtt, akkor aztán kitört leánya szívéből az eltemetett fájdalom és nyakába borulva, omló könnyek között jelentette ki, hogy az életben csak egyetlen vágya van még: apácává lenni. Minő fájdalmas küzdelem támadt erre kettejük között! Elmondta az özvegy százszor is, hogy az élet úgyis csak lassú lemondás, azért nem kell magát komor zárdafalak közé temetnie, ha szivében le is tört a szerelem virága, hiszen a villám is letöri a faágát s mégis új hajtást ereszt a réginek helyén s dús lombjával elfödi a beforradt sebhelyet. A földön úgy sincs tiszta öröm, amit annak hiszünk, az csak elsuhanó árnyék, mely csak percekre vetődik lelkünkre. Aztán még a sír szélén is virraszt a reménynek mécse, hogyne lobogna hát az élet tavaszán, mikor még az egész világ mienk s még a sivatagra is paradicsomkertet varázsol gazdag képzeletünk. Elmondta, hogy minél dermesztőbb a tél, annál rövidebb ideig tartó s a földet borító szemfedélre a legkomorabb napokban is odavetődik a feltámadás biztató sugara. Szeretni és csalódni olyan, mint a gyermek gyönyörűsége a parányi tűzben, amely tengerré növekedve, romlását okozza. Ő is gyönyört talált szivének tüzében, míg csupán édes meleget árasztott, de mikor a csalódás szelétől összecsapott a láng fölötte és romokká hamvasztotta szivét, akkor e romok fekete tszkeire a halál követe: a lemondás ült, egy poklot hozva magával a fölperzselt üdvösség zsarátnokaiból. De vájjon a romokat nem futja-e be repkény, nem dugja-e ki itt-ott köztük is a fejét egy-egy halvány virág, mely még az enyészet kamaráján, a sírhanton is kinő. Hiszen még a ravatal megdöbbentő sötétségében is talál a szem megnyugvást a kereszt fehér lapján, mely olyan, mint a puszták tengerén az oáz. Az ilyen vigasztalás azonban mind lepattant az Irma lelkéről, akár csak a mag a szikláról. Az ő szíve olyan rommá égett, amelyben a reménynek egyetlen virága se fakadhatott, mert hamuvá lett az fenékig. Csupán egyetlen drágakő nem éghetett össze benne : az anya és testvér iránti szeretet. Ama nők, kik csak egyszer szeretnek életükben, a legmagasztosabbak. Eme kevesek közül való volt Irma is. És ha az ilyenek csalódnak, amily boldogok lehettek volna a viszonzott szerelem édes mámorában, épp oly boldogtalanokká lesznek a csalódástól. Valamint szerelmek üdvéért mindent föláldoztak volna, épp úgy le tudnak mondani mindenről, még életükről is, ha ez az üdv szívükben kárhozattá vált. Az első pillanatban Irma is arra gondolt, hogy legjobb lesz neki meghalni. Mit keressen ő már az emberek között, mikor úgyis halottat hordoz a szívében, amely a mennyország legszebb darabjából egyszerre halottas kamarává lett. De hogyan, hát megölje az anyját, ezt az áldott jóságú lelket, aki angyal a szenvedésben, példányképe a lemondásnak, oltárképe a megnyugvásnak? Nem, bár az életnek annyi becse sincsen már előtte, mint egy szelek játékává lett őszi falevélnek, azért türelemmel hordja keresztjét, mert így parancsolja ezt a gyermeki szeretet. 0R57R5-UILHS 849