Ország-Világ, 1906 (27. évfolyam, 27-53. szám)

1906-10-21 / 43. szám

1906 től irtóznom kelletett, mert elárulta, keresztre feszítette szívemet. Bármerre léptem, mindig felbukkant előttem abból a fekete iszapból, amelybe ő való. S ilyenkor nem bírtam szabadulni tőle. Futni akartam, de mikép nehéz álmainkban, amikor rablók támadnak meg s egyszerre csak gyökeret ver lábunk, úgy itt is hasztalan volt minden erőlködés. Éreztem, hogy nyakam köré fonja felesége könnyeitől ázott karjait, mire azok a könnyek borzongató sziszegés közben kígyókká nyúl­tak s nyakam köré fonódva, kioltott nyelvük­kel a szivemet keresték, hogy kiszívják belőle a vért s megmérgezzék a húst, mely az ő urát szerette. Ó anyám, hidd el, hogy olyan érzés volt ez, amitől a gondolat is megdermedt agyamban. Behúnytam a szemem, hogy ne lássam e mardosó kígyókat, de akkor meg ajkamat harapdálták, hogy elcsúfítsanak . . . Itt nem rajzanak körül a múlt édes emlékei, mindenütt a néma, panasztalanul lemondó fájdalmat látom magam körül s ez örök gyászba borult rokonlelkek között énrám is a kiengesz­­telődés hűs árnyéka borul . . . Kis szobáink egy-egy kripta­fülkéhez hasonlítanak, ahol az ágyon és asztalon kivül csupán egy kis vas­feszület van. Ez a kis feszület a vallás mér­hetetlen nagy vigaszával tölti el lelkünket. Valahányszor reá pillantunk, eszünkbe juttatja a Golgothát, amelyre a tüskekoszorúzott Meg­váltó ama keresztet vonszolta, melyre föl­feszítették ... Mi is így haladunk fölfelé ama sziklahegyen, amelynek tetejéről egy gyász­fátyolos ködképnek látszik csak a világ, hol az emberi elme minden nagysága, az emberi szív minden öröme és baja csupán egy pára­foszlánynak tetszik, melyet az alkotó lehellete támaszt és fut ismét a semmiségbe. Ó, sok könyűt és drága vért hullatunk el addig, amíg e tetőre juthatunk s nyugodtan lent tudjuk hagyni az élet siralom-völgyében az apró örömöket, amik az egyre mozgó, forrongó és hullámzó társadalom hangyabolyához köt­nek. De mi nem jajdulunk föl, ha vérünk is hull eme hegyre való zarándoklásunkban a szivünkhöz kötözött keresztre, amelyen tűz­­nyelvek sziszegik a nagy Dante szavát: »Tegyetek le itt minden reményről.« Pedig mi a keresztet, amelyre megfagyott szivünk jégszilánkjai tapadnak, nem a pokol kapujába, hanem a lemondás sziklatetőjére akarjuk tűzni örök intő jelül, hogy nekünk csak múltúnk volt s a jövőtől csak egyet kívánunk még: csöndes, nagy szenvedések nélküli elmúlást. Hiszem, édes jó anyám, hogy e hegyre én is fel fogok jutni majd, hiszen a gyöngék­nek az ima, az Istennel való néma társalgás a legnagyobb erősségük s ebben bízom, ebbe fogazom én is, mikor lenézve az élet zsibongó völgyébe, megszáll egy pillanatra az édes ke­serűséggel teli vágy, hogy visszarepüljek közé­tek, akik még bíztak és reméltek. Itt is hiszünk, de csak a túlvilági életben, itt is remélünk, de csak a föltámadásban. És hidd el jó anyám, hogy valami csodálatos megnyugvás tölti el a mi lelkünknek roncsait ama tudat­ban, hogy fölégettük magunk mögött a remény­nek hiúját, amelyen újra visszatérhetnénk az élet vásári zajába ... Itt minden percnek megvan szabva a maga kötelessége s így nincs időnk arra, hogy saját szívünket siras­suk, annak sebét kötözgessük . . . Nyugodj meg tehát édes jó anyám a keserű végzet akaratában és boruljon lelkedre a megbékülés olajága; ne sírj, ne gyötörd magad ama sötét, riasztó képekkel, hogy leányod immár örökre elveszett. Mert hiszen ő él, bár egy új világ­ban, melyet a régitől egy óceán választ el. De a szeretet fehér galambjai, a mi leveleink, át fogják repülni ezt az óceánt is és gondo­latban épp oly gyöngédséggel simulunk egy­más szivére, mint a régi megelégedésnek aranysugaras napjaiban. Légy hát nyugodt, édes jó anyám. S ha bírják a lábaid, eredj ki gyakran a temetőbe, ott, ahol zokognod kellene, ott is megvigasztalódhatol, mert lát­hatod szegény bátyám keresztfájáról, hogy a mi életünk nem több egy porszemnél a sors­nak kerekén, mely akkor kerül a föld alá, amikor nem is gondolunk rá. Az élet úgysem egyéb a sír felé való lassú zarándoklásnál. Te ott, én itt teszem meg e zarándok­utat s lelkünk újra találkozik a fel­hőkön túli világban. Imádkozzunk, hogy ez a találkozás olyan boldog legyen, mint amilyen boldogtalanságot mért reánk a sors . . . Mikor e levél olvasásába fogott a mély bánatba merült anya, minden soránál újabb zokogásban tört ki, mert minden mondata egy-egy koporsószeget vert a szivébe. Tudta ő, hogy ama sorok minden betűjébe gyermeke szivének hulló vére van beléfagyva és e tudat megrázta a lelkét, mint a tomboló szél eső után a fát, melyről aztán záporként hull alá a lombjára tapadt víz. Pedig a gyász napjaiban olyan erősnek és érdektelennek mutatta magát. Egy jégbe­fagyott kőnek mutatta a szívét, amit nem tud kiolvasztani se a reménység őszi nap­sugara, se a fájdalom langyos könnyzápora. De csak anyja előtt játszotta az érzéketlent, minden lelki erejének megfeszítésével. Hiszen az ő szíve még csak ekkor szenvedett igazán, bár egy zokszó se hallatszott föl belőle. Sírása olyan volt e szívnek, mint a tetsz­halotté, aki felébred a borzalmas némaságú sírban. Nem hallja ezt senki más, egyedül önmaga. Hanem aztán amit ő hall, iszonyúbb az őrület tombolásánál és gyötrőbb a gyehenna mardosásánál. Az arca fehérebb volt a már­ványnál, a szeme zavarosabb a sárrá olvadt hónál. Hasonlatos volt a szárnyait búsan lebocsátó márvány­ angyalhoz, mely könnytelen zokogás­sal borul sírkövére. Jól tudta ő, hogy ha ajkán kitör a panasz keserve, azzal megöli anyja lelkében azt a parányi életkedvet is, amely csak úgy függ már a lelkén, mint egy fűszál a várrom düledező falán, így hát magába temette mindama fájdalmat, melyek spanyol inkvizitorok módjára tépték, szakgatták a szivét. Sőt még ő vigasztalta az anyját, pedig ilyenkor egy láthatatlan erő mindig beljebb verte a tőrt, amelyet a csaló­dás hajított szivébe. Hanem mikor a keservek hulláma lassacs­kán elsimult az özvegy lelkében s fásult nyugalommal hajta meg ősz fejét a könyör­telen sors hatalma előtt, akkor aztán kitört leánya szívéből az eltemetett fájdalom és nyakába borulva, omló könnyek között jelen­tette ki, hogy az életben csak egyetlen vágya van még: apácává lenni. Minő fájdalmas küzdelem támadt erre ket­tejük között! Elmondta az özvegy százszor is, hogy az élet úgyis csak lassú lemondás, azért nem kell magát komor zárdafalak közé temetnie, ha szivében le is tört a szerelem virága, hiszen a villám is letöri a faágát s mégis új hajtást ereszt a réginek helyén s dús lombjával elfödi a beforradt sebhelyet. A földön úgy sincs tiszta öröm, amit annak hiszünk, az csak elsuhanó árnyék, mely csak percekre vetődik lelkünkre. Aztán még a sír szélén is virraszt a remény­nek mécse, hogyne lobogna hát az élet tavaszán, mikor még az egész világ mienk s még a sivatagra is paradicsomkertet varázsol gazdag képzeletünk. Elmondta, hogy minél dermesztőbb a tél, annál rövidebb ideig tartó s a földet borító szemfedélre a legkomorabb napokban is oda­vetődik a feltámadás biztató sugara. Szeretni és csalódni olyan, mint a gyermek gyönyörűsége a parányi tűzben, amely ten­gerré növekedve, romlását okozza. Ő is gyö­nyört talált szivének tüzében, míg csupán édes meleget árasztott, de mikor a csalódás szelétől összecsapott a láng fölötte és romokká hamvasztotta szivét, akkor e romok fekete tszkeire a halál követe: a lemondás ült, egy poklot hozva magával a fölperzselt üdvösség zsarátnokaiból. De vájjon a romokat nem futja-e be rep­­kény, nem dugja-e ki itt-ott köztük is a fejét egy-egy halvány virág, mely még az enyészet kamaráján, a sírhanton is kinő. Hiszen még a ravatal megdöbbentő sötét­ségében is talál a szem megnyugvást a kereszt fehér lapján, mely olyan, mint a puszták tengerén az oáz. Az ilyen vigasztalás azonban mind lepattant az Irma lelkéről, akár csak a mag a sziklá­ról. Az ő szíve olyan rommá égett, amely­ben a reménynek egyetlen virága se fakadha­tott, mert hamuvá lett az fenékig. Csupán egyetlen drágakő nem éghetett össze benne : az anya és testvér iránti szeretet. Ama nők, kik csak egyszer szeretnek életükben, a legmagasztosabbak. Eme kevesek közül való volt Irma is. És ha az ilyenek csalódnak, amily boldogok lehettek volna a viszonzott szerelem édes mámorában, épp oly boldogtalanokká lesznek a csalódástól. Valamint szerelmek üdvéért mindent föláldoz­tak volna, épp úgy le tudnak mondani min­denről, még életükről is, ha ez az üdv szívük­ben kárhozattá vált. Az első pillanatban Irma is arra gondolt, hogy legjobb lesz neki meghalni. Mit keres­sen ő már az emberek között, mikor úgyis halottat hordoz a szívében, amely a menny­ország legszebb darabjából egyszerre halottas kamarává lett. De hogyan, hát megölje az anyját, ezt az áldott jóságú lelket, aki angyal a szenvedés­ben, példányképe a lemondásnak, oltárképe a megnyugvásnak? Nem, bár az életnek annyi becse sincsen már előtte, mint egy szelek játékává lett őszi falevélnek, azért türelemmel hordja keresztjét, mert így parancsolja ezt a gyermeki szeretet. 0R57R5-UILHS 849

Next