Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1920-07-11 / 28. szám
328 a figyelmes asszony nagyon jól tudja, hogy a férfit nem a mindent meglátás, hanem sokkal inkább a mindent megsejtés izgatja. Ezért öltenek magukra csipkés ballsztinget, nadrágocskát, hálóköpenyt. Régebben, úgy látszik, nem voltak az aszszonyok ennyire kitanultak és ezért Monna Vanna is, a hermelines nő és késői unokája Mariann is a hirtelen magukra vetett köpeny alatt testük puszta természeti szépségét rejtegetik, hátha azzal lehet majd legjobban hatni a kemény harcosok szívére. A német szerzők azonban nem elégszenek meg egy naív katonával, hanem megduplázzák az adagot, tán így erősebb a hatás. Az egyikkel 150 évvel előbb megy végbe, a másikkal 1810-ben. Nem ismerhettem a régi hősöket, de úgy gondolom, azok is csak gyarló emberek lehettek — különösen érzéki dolgokban. Annyi bizonyos, hogy a mai katonaember a nők éjjeli látogatását nem ábrándozással és szavakba, egyedül szavakba öntött szerelmi ömlengéssel fejeznék be. Miért akarnak — a régi időkbe átültetve — ilyen lehetetlenségeket elhitetni a német operettszöveggyártók ? Ehhez a szöveghez Jean Gilbert francia álnév alá bújtatott német zeneszerző írt zenét — nem sok találékonysággal. Jean Gilbert már ismerős nálunk. »A mozikirály« és néhány más operettje szép sikerrel kerültek színre nálunk. Most mintha már kissé kimerült volna a népszerű dallamokból. »A hermelines nő« közönségünkre semmiféle különösebb hatást nem gyakorolt. Egyrészt a szöveg, másrészt a zene nem tudta kielégíteni. Bár a szövegkönyv »Mache«-ja, magyarul csinálmánya, illetve helyesen szerkezete kifogástalan és ha a mese nélkülözi is az eredetiséget, mégis úgy van feldolgozva, hogy felkelti az érdeklődést — mégsem tudta a mi közönségünk figyelmét lekötni. Ennek okát ott kell keresnünk, hogy nincs a darabban elmésen beállított komikus szerep. Nekünk egy Istenáldotta, igazi lelkes művészünk Rátkay Márton mutatta meg, mit lehet komikusnak »leisztolnia«. És a magyar szövegírók operettjeikben évek sora óta elhelyeznek egy ilyen komikus vezérszerepet. A budapesti közönség ehhez annyira hozzászokott, hogy ahol a komikus másoda vagy harmadszerepet játszik, az az operett neki nem kell, azt egyszerűen mellőzi. A német szövegírók két komikus szerepet is helyeztek el operettjükben, de megint rosszul jártak a dupla adagolással. Egy jó szerep többet ért volna, mint a két szellemtelen beállítás. Van egy Szantangi nevű konspirátor, aki arcképek kivágásával tengeti életét, van egy öreg báró, aki a milánói Scala-színház intendánsa és úton van a balettkarával, amelynek persze a fiatal, tüzesvérű prímabalerinája az öregúr szeretője. Tán elég, ha röviden annyit mondok, a két komikus a németek savanyú komikumát hozza elénk. De nem tudott lelkesedni közönségünk a zenéért sem. Nálunk kétféle zenét szeret a publikum. Vagy legyen kissé szeriózus és eredeti, mint a Buttykay Ákos, a Szabados Béla muzsikája, vagy ha már nem pályázik abszolút eredetiségre, akkor legyen talp alá való és gyorsan fülbemászó, mint Zerkovicz Béla kupléi és különféle népszerű dalai. Jean Gilbert » A hermelines nő «-ben sokszor ismétli önmagát, de mintha sajátjából is csak a gyengébbet találná meg. Nem tud eredeti, komoly zenét hozni és nem talál el sehogysem egy vért perzselő Gassenhauert. Tipikus német limonádé-muzsikát kapunk. Ezeket megállapítva, nem hallgathatom el abbeli fájdalmas feljajdulásomat: minek is nekünk külföldi gyártmány! ? A külföldnek nem kell semmi, ami magyar és mi még folyton szaladunk a silány külföldi portéka után. Tudom biztosan, hogy színházaink el vannak árasztva szebbnél-szebb és jobbnáljobb hazai darabokkal. Azt is tudom, hogy a Vígszínház már le is szerződött magyar írókkal tavaszi operettre és őszre mégis megint a külföldi silány tákolmány nyomta félre a becsületes magyar kompozíciót. Amagyar darab bevált volna parádés szereposztás nélkül, a külföldi munka óriási költségberuházással is alig fog harminc előadást megélni. És még valami! Mit gondolnak, meddig lehet a helyárakat felsrófolni ? Egy ülőhely a tizenegyedik sorban negyvennégy korona! Ki bírja ezt megfizetni? Tessék elképzelni csak férj, feleség és egy gyermek, mindössze három személy színházestéje mibe kerül ? Három jegy egyszáz és harminchat korona, három villanyos tizennyolc korona, három ruhatár tizenkét korona, három igen olcsó vacsora 90 korona, tehát háromszáz korona ?! Ki és meddig bírja ezt?! Elismerem a színházak óriási kiadását, hallom, hogy »A hermelines nő« ad hoc szerződtetett három szereplője nyolcezer koronát kap estekint és garantálva — azaz fizetendő akkor is, ha nem lesz annyi előadás — harmincszori fellépés! Ez mind lehetséges. De végül kimerül a közönség, nem bír még elegendő élelmet sem venni, tehát nem mehet a drága színházba. Vájjon ki fogja ennek a levét meginni végül ?! A színész, az énekes, a zenekari tag. Meg kell állni a helyárak szüntelen felemelésével, mert különben a jövő szezon a legszomorúbb, a legsajnálatosabb, mert a közönségre is legfájdalmasabb, szórakozását elsöprő krachot, a színházi krachot fogja meghozni. A Vígszínház kitűnő zenekart szervezett és Stephanidesz Károly, a Városi Színház — amely szintén a Vígszínházé — kiváló karmestere lelkesedéssel, alapos körültekintéssel és zenei elmélyedéssel tanította be a darabot. Ami az eszmeszegény zenéből kihozható, az mind érvényre jut Stephanidesz bűvös karmesteri vezetése mellett. A szólószereplők egytől-egyig elsőrangúak. Dr. Bársony Lajos, a grófi férj szerepében fényesen csengő hanggal énekel és ízlésesen játszik. Máté Rózsi, mint hűséges grófi feleség előkelően adja szerepét és iskolázott, csillogó, szép hangját pompásan emeli érvényre. Palásthy Irén tűzről pattant, minden ízében heves temperamentumú prímabalerina. Sziklay Jenő és Sziklay József iparkodtak viccesek lenni — már amennyire ezt a szövegírók lehetővé teszik. Külön szenzáció Környey Béla, mint snájdig huszárezredes. Nagyszerűen játszik és — amit talán nem is kell külön hangsúlyozni — mesésen énekel. Sokat van a színpadon, de fájdalom, felvonásonként alig egy-két áriát énekel. Bizony a közönség jobb szeretné, ha gyönyörű tenorhangját a zeneszerző többszörösen megszólaltatná. A darab kiállítása a Vígszínház bőkezűségét és jóízlését dicséri. A rendezés Ferenczi Frigyes mesteri munkája. Egyik helyen — ha jól emlékszem a harmadik felvonásban — Szantangi, a képkivágó mondja a fiatal grófnak, menjen hamar duzzogó felesége után, mert nincs magasztosabb feladat, mint addig csillapítani egy szép asszonyt, amíg felizgul. Bár a német szerzők is azt tartották volna, hogy nincs nemesebb ambíció, mint addig mókázni a hallgatóságuknak, amíg igazi élvezetre felizgul. Ez a darab azonban cukor- és citromhiányban szenvedő limonádé, amely vizenyős és teljesen nélkülözi a francia esprit a szövegében és a dallamaiban egyaránt. Hevesi Sándor, a magyar fordító, legjobb igyekezete mellett sem tudta a végleg elszabott kabátot, akarom mondani az unalmasan felépített darabot élvezetessé tenni. Ami elismerés felhangzik tapsokban, az tisztára a szereplőknek szól. Dr. Tark Zsigmotos. ORSZÁG-VILÁG 1920 HÁZASSÁGI KABARÉ. Irta THOMEK JÓZSEF. Magam sem tudom hogy történt. Hiába töprengek, tépelődök fölötte utólag, most, itt, ebben a felismerhetlenségig felfordított lakásban, letagadhatatlan tény, hogy megnősültem. Igenis! . . . Itt az írás a minden limlommal telehányt íróasztalon, melyben a XXI-ik kerület m. kir. anyakönyvvezetője hitelesen igazolja, hogyén, már mint én magam személyesen, mint a tükörből reám bámuló mellékelt ábra mutatja, én : galambvölgyi és rákosrokitói Zengheő Balambér, az összes lecsapolt és lecsapolandó talajvizek és furatmányok teljhatalmú kormánybiztosa, a vízügyi minisztérium c. tanácsosa, csász. és kir. kamarás, galambvölgyi és rákos-rokitói Zengheő Töhötöm és neje, született: lengedhi Lengedhy Ludmilla fia, az összes törvényes formák betartásával nőül vettem zsarolt Rozgonyi (Rosenwasser) Josephine bárónőt, zsarolt Rozgonyi (Rosenwasser) Salamon Sándor báró udvari tanácsos és neje Glückfelig Rosalie leányát. Ez faktum! Hiába próbálnám letagadni, minden bizonyítékom halomra dőlne. Ez a fenékig átgyúrt, átformált, fényes bútorokkal telehordott legénylakás, minden színes emlékével, nem az enyém többé, legalább is nem egyedül az enyém! . . . Tegnap, mikor hazaérkeztünk, az öreg Rosenwasser, — már én magamban csak így nevezem a vén uzsorást, — terebélyes párjával együtt, ebben az újonnan átalakított lakásban fogadott. Azt hittem, megőszülök attól a szóáradattól, amellyel minden egyes darabot megmutattak. Feleségem, — a bárónő, — műértő szemmel nézett meg mindent, én azonban szívesebben a fiúk közé menekültem volna, a régi törzsasztalunkhoz, de egyelőre nem lehetett, mert sehogyan sem akartak kifogyni a szóból. Végre ötletem támadt. Félrehívtam apósomat s közöltem vele, hogy már az illendőség is megkívánja, hogy felszaladjak néhány percre a kaszinóba, s értesítsem miniszteremet, hogy visszaérkeztem s ha netán valamilyen fontos ügyben szüksége lenne reám, rendelkezésére állhatok. Az öreg helyeslőleg bólongatott: — Menjen, csak menjen, kedves vém uram, a karriere az első, sehr gerecht, ne várakoztassa a minisztert, az egy fenn ember! Vigye a hintómat, mi majd hazamehetünk egy bérkocsin is, nicht wahr Szálikám, süsse?! . . . — fordult a még mindig hadonászva kerepelő élete párjához. Mikor a feleségem, — a bárónő — ,mert az anyja is mindig így emlegeti: »leányom, a bárónő«a felém nyújtott kezét és homlokát megcsókolva s az öregektől sebtiben ugyan, de módosan elbúcsúzva, a lépcsőházba értem, olyan érzésem támadt, mint mikor diákkoromban először mehettem felügyelet nélkül színházba. Újra független, szabad voltam, ha csak néhány órára is. A kaszinó főbejárata előtt kiszálltam a hintóból, meghagyva a kocsisnak, hogy kilenc órára jöjjön ide értem s keresztülmenve a nagy udvaron, az étteremben felhajtottam egy korsó sört,jó lesz izgalomcsillapítónak s a terraszon át, a künn álldogáló zárt bérkocsik egyikébe szálltam. Sietve szóltam a fidélisen mosolygó kocsisnak, hogy Budára, az »Arany Griff« étterméhez vigyen. Kéjjel dőltem hátra a kocsi párnáin, amíg a lovak jó trappban a híd felé tartottak. Amint beléptem, falrengető kacagás fogadott. A »Vén fiúk«, csupa ősbohém, az agglegénység apostolai, kiknek eddig jóformán vezére voltam, teljes számban együtt voltak már s vége-hossza nem volt a csipkelődésnek. Tán soha ilyen vidám hangulatot nem láttak az »Arany Griff« falai, mint ez estén. A végén már szinte magam is megfeledkeztem róla, hogy nős vagyok, s csak mikor az órámra pillantottam, láttam, hogy sietnem