Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-07-11 / 28. szám

328 a figyelmes asszony nagyon jól tudja, hogy a férfit nem a mindent meglátás, hanem sok­­kal inkább a mindent megsejtés izgatja. Ezért öltenek magukra csipkés ballsztinget, nadrá­­gocskát, hálóköpenyt. Régebben, úgy látszik, nem voltak az asz­­szonyok ennyire kitanultak és ezért Monna Vanna is, a hermelines nő és késői unokája Mariann is a hirtelen magukra vetett köpeny alatt testük puszta természeti szépségét rejte­getik, hátha azzal lehet majd legjobban hatni a kemény harcosok szívére. A német szerzők azonban nem elégszenek meg egy naív katonával, hanem megduplázzák az adagot, tán így erősebb a hatás. Az egyik­kel 150 évvel előbb megy végbe, a másikkal 1810-ben. Nem ismerhettem a régi hősöket, de úgy gondolom, azok is csak gyarló em­berek lehettek — különösen érzéki dolgokban. Annyi bizonyos, hogy a mai katonaember a nők éjjeli látogatását nem ábrándozással és szavakba, egyedül szavakba öntött szerelmi ömlengéssel fejeznék be. Miért akarnak — a régi időkbe átültetve — ilyen lehetetlenségeket elhitetni a német operettszöveggyártók ? Ehhez a szöveghez Jean Gilbert francia álnév alá bújtatott német zeneszerző írt zenét — nem sok találékonysággal. Jean Gilbert már ismerős nálunk. »A mozikirály« és néhány más operettje szép sikerrel kerültek színre nálunk. Most mintha már kissé kimerült volna a nép­szerű dallamokból. »A hermelines nő« közönségünkre semmiféle különösebb hatást nem gyakorolt. Egyrészt a szöveg, másrészt a zene nem tudta kielégíteni. Bár a szövegkönyv »Mache«-ja, magyarul csinálmánya, illetve helyesen szerkezete kifo­gástalan és ha a mese nélkülözi is az eredeti­séget, mégis úgy van feldolgozva, hogy felkelti az érdeklődést — még­sem tudta a mi közön­ségünk figyelmét lekötni. Ennek okát ott kell keresnünk, hogy nincs a darabban elmésen beállított komikus szerep. Nekünk egy Isten­áldotta, igazi lelkes művészünk Rátkay Márton mutatta meg, mit lehet komikusnak »leisztolnia«. És a magyar szövegírók operettjeikben évek sora óta elhelyeznek egy ilyen komikus vezér­szerepet. A budapesti közönség ehhez annyira hozzászokott, hogy ahol a komikus másod­­a vagy harmadszerepet játszik, az az operett neki nem kell, azt egyszerűen mellőzi. A német szövegírók két komikus szerepet is helyeztek el operettjükben, de megint rosszul jártak a dupla adagolással. Egy jó szerep többet ért volna, mint a két szellemtelen beállítás. Van egy Szantangi nevű konspirátor, aki arcképek kivágásával tengeti életét, van egy öreg báró, aki a milánói Scala-színház intendánsa és úton van a balettkarával, amelynek persze a fiatal, tüzesvérű prímabalerinája az öregúr szeretője. Tán elég, ha röviden annyit mondok, a két komikus a németek savanyú komikumát hozza elénk. De nem tudott lelkesedni közönségünk a zenéért sem. Nálunk kétféle zenét szeret a publikum. Vagy legyen kissé szeriózus és eredeti, mint a Buttykay Ákos, a Szabados Béla muzsikája, vagy ha már nem pályázik abszolút eredetiségre, akkor legyen talp alá való és gyorsan fülbemászó, mint Zerkovicz Béla kupléi és különféle népszerű dalai. Jean Gilbert » A hermelines nő «-ben sokszor ismétli önmagát, de mintha sajátjából is csak a gyengébbet találná meg. Nem tud eredeti, komoly zenét hozni és nem talál el sehogysem egy vért perzselő Gassenhauert. Tipikus német limonádé-muzsikát kapunk. Ezeket megállapítva, nem hallgathatom el abbeli fájdalmas feljajdulásomat: minek is nekünk külföldi gyártmány! ? A külföldnek nem kell semmi, ami magyar és mi még folyton szaladunk a silány külföldi portéka után. Tudom biztosan, hogy színházaink el vannak árasztva szebbnél-szebb és jobbnál­­jobb hazai darabokkal. Azt is tudom, hogy a Vígszínház már le is szerződött magyar írókkal tavaszi operettre és őszre mégis megint a külföldi silány tákolmány nyomta félre a becsületes magyar kompozíciót. A­­magyar darab bevált volna parádés szereposztás nélkül, a külföldi munka óriási költségberuházással is alig fog harminc előadást megélni. És még valami! Mit gondolnak, meddig lehet a helyárakat felsrófolni ? Egy ülőhely a tizenegyedik sorban negyvennégy korona! Ki bírja ezt megfizetni? Tessék elképzelni csak férj, feleség és egy gyermek, mindössze három személy színházestéje mibe kerül ? Három jegy egyszáz és harminchat korona, három villanyos tizennyolc korona, három ruhatár tizenkét korona, három igen olcsó vacsora 90 korona, tehát háromszáz korona ?! Ki és meddig bírja ezt?! Elismerem a színházak óriási kiadását, hallom, hogy »A hermelines nő« ad hoc szer­ződtetett három szereplője nyolcezer koronát kap estekint és garantálva — azaz fizetendő akkor is, ha nem lesz annyi előadás — har­­mincszori fellépés! Ez mind lehetséges. De végül kimerül a közönség, nem bír még ele­gendő élelmet sem venni, tehát nem mehet a drága színházba. Vájjon ki fogja ennek a levét meginni végül ?! A színész, az énekes, a zenekari tag. Meg kell állni a helyárak szüntelen felemelésével, mert különben a jövő szezon a legszomorúbb, a legsajnálatosabb, mert a közönségre is legfájdalmasabb, szóra­kozását elsöprő krachot, a színházi krachot fogja meghozni. A Vígszínház kitűnő zenekart szervezett és Stephanidesz Károly, a Városi Színház — amely szintén a Vígszínházé — kiváló karmestere lelkesedéssel, alapos körültekintéssel és zenei elmélyedéssel tanította be a darabot. Ami az eszmeszegény zenéből kihozható, az mind érvényre jut Stephanidesz bűvös karmesteri vezetése mellett. A szólószereplők egytől-egyig elsőrangúak. Dr. Bársony Lajos, a grófi férj szerepében fényesen csengő hanggal énekel és ízlésesen játszik. Máté Rózsi, mint hűséges grófi feleség előkelően adja szerepét és iskolázott, csillogó, szép hangját pompásan emeli érvényre. Pa­­lásthy Irén tűzről pattant, minden ízében heves temperamentumú prímabalerina. Sziklay Jenő és Sziklay József iparkodtak viccesek lenni — már amennyire ezt a szövegírók lehetővé teszik. Külön szenzáció Környey Béla, mint snájdig huszárezredes. Nagyszerűen játszik és — amit talán nem is kell külön hangsúlyozni — mesésen énekel. Sokat van a színpadon, de fájdalom, felvonásonként alig egy-két áriát énekel. Bizony a közönség jobb szeretné, ha gyönyörű tenorhangját a zene­szerző többszörösen megszólaltatná. A darab kiállítása a Vígszínház bőkezűségét és jóízlését dicséri. A rendezés Ferenczi Frigyes mesteri munkája. Egyik helyen — ha jól emlékszem a har­madik felvonásban — Szantangi, a képkivágó mondja a fiatal grófnak, menjen hamar duzzogó felesége után, mert nincs magasztosabb feladat, mint addig csillapítani egy szép asszonyt, amíg felizgul. Bár a német szerzők is azt tartották volna, hogy nincs nemesebb ambíció, mint addig mókázni a hallgatóságuknak, amíg igazi élvezetre felizgul. Ez a darab azonban cukor- és citromhiányban szenvedő limonádé, amely vizenyős és teljesen nélkülözi a francia esprit a szövegében és a dallamaiban egyaránt. Hevesi Sándor, a magyar fordító, legjobb igyekezete mellett sem tudta a végleg elszabott kabátot, akarom mondani az unalmasan fel­épített darabot élvezetessé tenni. Ami elismerés felhangzik tapsokban, az tisztára a szereplőknek szól. Dr. Tark Zsigmotos. ORSZÁG-VILÁG 1920 HÁZASSÁGI KABARÉ. Irta THOMEK JÓZSEF. Magam sem tudom hogy történt. Hiába­­ töprengek, tépelődök fölötte utólag, most, itt, ebben a felismerhetlenségig felfordított lakás­ban, letagadhatatlan tény, hogy megnősültem. Igenis! . . . Itt az írás a minden lim­lommal telehányt íróasztalon, melyben a XXI-ik ke­rület m. kir. anyakönyvvezetője hitelesen iga­zolja, hogy­­én, már mint én magam szemé­lyesen, mint a tükörből reám bámuló mellé­kelt ábra mutatja, én : galambvölgyi és rákos­­rokitói Zengheő Balambér, az összes lecsapolt és lecsapolandó talajvizek és furatmányok teljhatalmú kormánybiztosa, a vízügyi minisz­térium c. tanácsosa, csász. és kir. kamarás, galambvölgyi és rákos-rokitói Zengheő Tö­hötöm és neje, született: lengedhi Lengedhy Ludmilla fia, az összes törvényes formák be­tartásával nőül vettem zsarolt Rozgonyi (Ro­­senwasser) Josephine bárónőt, zsarolt Rozgonyi (Rosenwasser) Salamon Sándor báró udvari tanácsos és neje Glückfelig Rosalie leányát. Ez faktum! Hiába próbálnám letagadni, min­den bizonyítékom halomra dőlne. Ez a fenékig átgyúrt, átformált, fényes bútorokkal telehor­dott legénylakás, minden színes emlékével, nem az enyém többé, legalább is nem egye­dül az enyém! . . . Tegnap, mikor hazaérkeztünk, az öreg Ro­senwasser, — már én magamban csak így nevezem a vén uzsorást, — terebélyes pár­jával együtt, ebben az újonnan átalakított lakásban fogadott. Azt hittem, megőszülök attól a szóáradattól, amellyel minden egyes darabot megmutattak. Feleségem, — a bá­rónő, — műértő szemmel nézett meg min­dent, én azonban szívesebben a fiúk közé menekültem volna, a régi törzsasztalunkhoz, de egyelőre nem lehetett, mert sehogyan sem akartak kifogyni a szóból. Végre ötletem támadt. Félrehívtam apósomat s közöltem vele, hogy már az illendőség is megkívánja, hogy felszaladjak néhány percre a kaszinóba, s értesítsem miniszteremet, hogy visszaérkez­tem s ha netán valamilyen fontos ügyben szüksége lenne reám, rendelkezésére állhatok. Az öreg helyeslőleg bólongatott: — Menjen, csak menjen, kedves vém uram, a karriere az első, sehr gerecht, ne várakoz­tassa a minisztert, az egy fenn ember! Vigye a hintómat, mi majd hazamehetünk egy bér­kocsin is, nicht wahr Szálikám, süsse?! . . . — fordult a még mindig hadonászva kere­pelő élete párjához. Mikor a feleségem, — a bárónő — ,mert az anyja is mindig így emlegeti: »leányom,­­ a bárónő«a felém nyújtott kezét és homlokát megcsókolva s az öregektől sebtiben ugyan, de módosan elbúcsúzva, a lépcsőházba értem, olyan érzésem támadt, mint mikor diákkorom­ban először mehettem felügyelet nélkül szín­házba. Újra független, szabad voltam, ha csak néhány órára is. A kaszinó főbejárata előtt kiszálltam a hintóból, meghagyva a ko­csisnak, hogy kilenc órára jöjjön ide értem s keresztülmenve a nagy udvaron, az étterem­ben felhajtottam egy korsó sört,­­jó lesz izgalom­csillapítónak­ s a terraszon át, a künn álldo­gáló zárt bérkocsik egyikébe szálltam. Sietve szóltam a fidélisen mosolygó kocsisnak, hogy Budára, az »Arany Griff« étterméhez vigyen. Kéjjel dőltem hátra a kocsi párnáin, amíg a lovak jó trappban a híd felé tartottak. Amint beléptem, falrengető kacagás foga­dott. A »Vén fiúk«, csupa ősbohém, az agg­legénység apostolai, kiknek eddig jóformán vezére voltam, teljes számban együtt voltak már s vége-hossza nem volt a csipkelődésnek. Tán soha ilyen vidám hangulatot nem láttak az »Arany Griff« falai, mint ez estén. A végén már szinte magam is megfeledkeztem róla, hogy nős vagyok, s csak mikor az órámra pillantottam, láttam, hogy sietnem

Next