Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-08-15 / 33. szám

XLI. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1920. AUGUSZTUS 15. 33. SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ......... 160 kor. Fél évre ................ 80 kor. Negyed évre .. .. 40 kor. Egyes szám ára 5 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailaji meghatározott viteldíj is csatolandó DÍSZPÉLDÁNY .«I$8­0^‘ára: XI-- . Egész 3ötHtDrt 1 Fél évre ..............150 kor. Egyes díszpéldány ára 10 kor. Az előfizetési pénzek az Ország. . Vi% kiadóhivatalába küldendők. ni. j vb j)y JL t/iVjjklmZm__ SZERKESZTŐSÉG VI., HORN EDE-U. 18., földsz. 1. SZERKESZTIK: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 7 A MOZIRÓL. (Csevegés a magyar mozi köréből.) Az »Ast­ra« filmgyár a napokban készült el egyik film újdonságával, melynek »Pax vobiscum” a címe. Az ötrészes mozidarabot Damó Oszkár rendezte. Említést érdemel az interiőrök gazdagsága és stílszerű­­sége. Attrakciószámba megy különösen egyik nagy­szabású jelenete, amelyben a hatalmas árvíz falvakat sodor el. A darab főszereplője Túri Elemér, aki krisz­tusi szeretetet, megértést, békét hirdet. Azt kívánja igazolni, hogy bárki száll is szembe ezekkel a jel­szavakkal, előbb-utóbb szenvedést, pusztulást idéz fel. Szerephez jutnak még: Bihari Ákos, Péchy Blanka, Berczelly Magda, Gazdi Aranka, Heltai Jenő és Szál­kai Lajos. A scenikai mester: Baumohl Artúr ipar­művész. A felvétel Juhász Béla operatőr munkája. Cl-s­ KALAND. Irta THOMÉE JÓZSEF.V­alaki meghúzta a vészféket. Haragosan zurrogtak, majd élesen visítottak a fényes acélkerekek, lihegett, zihált, széles kévékben lökte ki magából a sötét füstöt a hatalmas gyorsvonati mozdony, hangosan csörrentek össze az ütközők, s a hosszú, emberekkel túlzsúfolt kocsisor a nyílt pályán megállt. A virágzó bokrokkal, terebélyes fákkal szegélye­zett pályatestre emberek ugráltak ki, vasuta­­sok szaladgáltak föl- és alá, bekukkantottak a kerekek közé, a kocsik ablakaiból, a folyo­sókról ijedt asszonyszemek meredtek a nap­sütötte tájékra, valami félelem fogta el az utasokat, senki sem tudta, mi történt tulaj­donképen. Néhány harsány kiáltás, a vonatvezető kürtje szól, hosszan, elnyújtottan búg a gőz­síp, nyikorognak a kerekek, s a vonat nekivág a végtelenbe nyúló síkságnak. Pár perc, s rohanva futnak visszafelé a fák, a távirópóznák, a piros fedelű apró őrházikók. Az egyik elsőosztályú fülke széles bársony­ülésén, mint valami megriadt galamb, csoda­szép, fiatal, karcsú, szőke nő gubbaszkodik, nagy, kék szemei riadtan néznek körül, formás, rózsaszín ujjai meredten kapaszkodnak az ülés karjaiba. Szemben vele napbarnított arcú, meglett korú férfi ül, kényelmesen hátradőlve, szemeivel a cigaretta felszálló kékes füstkari­káit követve. Ajkai körül valami megmagya­rázhatatlan mosoly, olyasforma, mint amivel a gyermekeket szokták megnyugtatni az öregek, ha csínytevésen érték őket. A férfiaknak abból a fajtájából való, akiknek korát nehéz, szinte lehetetlen úgy első látásra megállapítani. Ele­gáns, sötétzöld vadászruhája birtokos embert sejtet, de épúgy lehet polgári ruhában utazó katonatiszt, vagy más efféle is, minden mozdu­lata azonban igazi úrra vall. A vonat tele erővel száguld, midőn a nő félénken megszólal: — Mi lesz, ha megtudják ? ... — Semmi! Magamra vállalom! — szól nyugodtan a férfi. — Csekélység az egész, szóra sem érdemes! — De?... — Semmi! Dőljön végig az ülésen, pihenjen, az út még hosszú, tudja, késő este érkezünk meg csak! Én addig kimegyek a folyosóra, elszívok néhány cigarettát, s nézem az al­konyba boruló vidéket. Nagyon szép, nagyon hangulatos ilyen­ tor. Magácska pedig pihenjen, talán aludni is fog. Kiment a folyosóra. Jött a vizsgáló kalauz. Pár halkan váltott szó, a kalauz jegyez, az úr tárcájába nyúl, néhány bankjegyet nyújt át, s mintha mi sem történt volna, nézi tovább a tovasuhanó tájat. Lankás, erdőkoszorúzta vidéken jár a vonat. Apró, fehér állomások jönnek és tűn­nek egymásután, a bolyhos, fodros felhőket bearanyozza a búcsúzó nap, messze színes ködök úsznak, a lombok közül egy-egy kút­­ágas integet, valahonnan halkult harangszót hajt errefelé a szél. Észre sem vette, amint háta mögött kinyílt az ajtó, s az alkonyi fényben megjelent a nő. Csak akkor rezzent össze, mikor az behízelgő, lágy hang fel­búgott. — Nem fáradt el az álldogálásban ? Miért nem ül le ? Nem lesz kellemetlenség, feljelentés, botrány ? — Ugyan! Mondtam már, hogy semmi az egész, már el is van intézve szépen, nyugodt, teljesen nyugodt lehet. Meg azután tulajdonképen én is vagyok a hibás! Kérem, nagyon kérem, bocsásson meg, de magam sem tudom, hogy történhetett, hogy úgy elvesztettem a fejemet, szavamra, nem akar­tam megbántani vele, még gondolatban sem, de, de nem tudtam magamnak parancsolni. Meg tud bocsátani, ha nagyon szépen ké­rem ?.. . — Ne beszéljünk idekünn, még meghall­hatnák mások is, s én, én nagyon röstelleném, kellemetlen volna........ Bementek a fülkébe. A férfi megint szembe ült le. A nő mosolygott. — Fél talán ? ... — Magácskától nem, de magamtól! Ha az a bolond kísértés megszáll újra, nem állhatok jót magamért, hogy újra meg ne csókoljam. Megfutamodni magam elől nem tudok, s a haragját sem szeretném magamra vonni, ha pedig a vonat újra megáll, úgy ugyancsak későre érkezünk meg..... A nő felkacagott. — Igaz is, de hát, hát Istenem, miért is nem fogta le a, a két karom ! ? ... KERÉKPÁROS VIRÁGKORZÓ A MILLENIUMI EMLÉKOSZLOPNÁL AUGUSZTUS 8-ÁN. (Eiser fényképe.) Dr. NÁDOSY BÉLA, a budapesti államrendőrség Új főkapitánya. (Eiser fényképe.)

Next