Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-03-28 / 13. szám

XLI. ÉVFOLYAMA BUDAPEST, 1920. MÁRCIUS 28. u usssw^^r Egész évre ......... 300 kor. Fél évre ..............150 kor. Egyes díszpéldány ára 10 kor. Az előfizetési pénzek az Ország- Világ kiadóhivatalába küldendők. SZERKESZTŐSÉG: / VN. HORN EDG-UI. 18.,/dldsz. 1.Szerkesztik: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 7. „ 13. SZÁM. 1” / ELŐFIZETÉSI ÁR : rnc"E d - . ,,n -'­Egész évre ......... Ibi­­kés.*-—" Fél évre ................ 80 kor. Negyed évre .. .. 40 kor. Egyes szám ára 4 korong. Külföldi előfizetésekhez. A postailat meghatározott viteldíjjé csatolandó és a Terü­letvédő Liga rákospalotai nagy/jy ülésén „ Talp/a magyar/ fii a haza !” sívó szó!esdőbb mostan /Ezerszertes mint akkor volt: Ezernyol/száznegyven nyolcban. Ak­kor áll még Magyarország Kárpátostól - Adriáig/ Nem úgy, mint most, /amidőn tart Szobi és­ Szeged határáig. De őrjön fek lépdetik csak, Hogy igy marad hazánk sora, Melyre égő arccal mi azt Menny­dörögjük: „Merni Merni Soha!" „Rabok voltunk mostanáig.” Ősapáink kárhozottak. Mert négyszáz bús, gyászos évig Német Habsburg Ligát vontak. De százszorta kárhozottabb Gyászmagyarnak tekintjük azt: Ki még egyszer a nyakunkra ÜL­tet­né a­­ kétfejű sast! Vagy tétlenül tűrné, hogy cseh, Oláh, szerb és osztrák népek, Honrablókként, magyar vérrel Szentéit magyar földre Lépnek! „ Sehonnai bitang ember ”, Ki még most sem érzi, látja, Hogy ez árva, magyar népnek Csak önmaga a barátja. A ragyogó napnál is bár Tényesebb az igazságunk, Győzőinktől „igazságot” s­unyorálva mégse várjunk. Ám fa bölcsen észretérve Mindannyian összetartunk: Igaz ügyünk is győz, mert fesz­eserőnk és akaratunk. „ Tényesebb a táncnál a kard!’’ főképpen az, amelyiket A magyar kar,­­ honát védve,­­ Ezer éve fényesítget. Valamennyi szomszédunk bár Láncot rak most izmainkra. Mégis szentül hiszem, tudom, Ha kipattan majd a szikra, Melytől e sorsverte nemzet Harcra jobban véghatárig: Reánk rakott minden táncunk Dicstől fényes karddá válikf ‘tisztelettel, Bizalommal és reménnyel ajánlva HORTHY MIKLÓS kormányzó úrnak: „A magyar név megint szép fesz!’’ Szép, m­ert nem tér nyugalomra Nemzetünk, mig magyar zászlót Nem renget a Kárpát orma ! Mig az egész Tisza­ mentén Magyar lova nem fegettet, S az Alföldnek rónaságán Mindenütt nem magyar szántövet. Míg a bérces, szép Erdélyben Csaba népe nem fesz „otthon “ Nem nyugszik a magyar, sőt még Európa sem éli nyugton !. . . „Hát sírjaink domborúinak", Miket ás rossz „ántánta fék”e, Megmutatjuk: a magyarnak Csak azért se tesz ám vége / Nemzetléthez száz jogunk van. Hazánk ezeréves birtok,­­Mi számunkra „sajátbékét" így fát mindhiába írtoki Bús keservünk tett poharát Megtörtjük vérpiros borral, S majd Írunk új „magyar békét" Horthyféle - barutotrat! /. . . LIVIA ALEXANDROVNA. Regény. — Irta Kézdiszentléleki JÁKÓ MARGIT. (26) Lívia cigarettával kínálta a vendégeit és ő maga is rágyújtott. A tábornagy megszólalt ,a tört magyarsággal kezdett beszélni, de Livia közbeszólt: — Beszéljünk talán inkább németül, hogy az urak is megértsék. A két porosz tiszt hálás pillantást vetett rá és a tábornagy németre fordította a szót. — Bocsásson meg, grófné, hogy ilyen hir­telen betoppantunk. .. — De kérem, nincs mit megbocsátanom, én nagyon örülök. — Az olasz frontról a román frontra helyeztek át minket és útközben a nagy hó­fúvás miatt a vonatunk elakadt. Az állomáson kinéztünk és elhatároztuk, hogy sétára indu­lunk, hátha akad majd valami szállás. — Így találtak el hozzám, úgyse ? — Az egész faluban nem találtunk szobát... — Azt elhiszem, nincs itt se szálloda, se vendéglő, de minek is ? Idegen nagyon ritkán vetődik erre a vidékre. — És úgy gondoltuk, hogy ide bekopog­tatunk ... — Azt nagyon okosan tették és én szív­ből örülök, mert egy szegény bús özvegy életébe változatosságot hoztak . .. — A grófné már özvegy? — pattant fel helyéről a fiatal Berzsenyi gróf. — Sajnos, igen. Júniusban lesz két éve, hogy szegény jó uram elesett. — Borzasztó csapás, — jegyezte meg a porosz őrnagy — ilyen fiatalon özvegynek lenni nagyon szomorú dolog. — És a grófné mindig itt él egyedül? — kérdezte a tábornagy. — Mióta szegény uram meghalt, itt élek egész egyedül és itt érzem legjobban magamat. — És nem vágyik egy kis szórakozásra? — kérdezte a porosz főhadnagy. — Nem, eszembe sem jut. _ — Pedig kár ilyen gyönyörű fiatalasszony­nak a vadonba temetkezni — szólt közbe Berzsenyi István. — Míg a háború tart, addig itt maradok és azután, külföldi utazásokat teszek. — És a grófné szülei engedik, hogy egye­dül lakjon itt? — kérdezte a porosz őrnagy. — Rá akartak beszélni, hogy éljek a fő­városban, de én inkább a magányt válasz­tottam — és a tábornagy felé fordulva foly­tatta : — Excellenciád bizonyára jól ismeri az édesapámat, Cserhalmy honvédelmi miniszter. A tábornagy örömmel kiáltott fel. — Ó, hogyne, kedves, jó barátom és örülök, hogy az ő bájos, szép leányát meg­ismerhettem. Líviának hirtelen eszébe jutott valami és így szólt: — Most jut eszembe, hogy az urak a hidegben bizonyára nagyon átfáztak. Ugy­e, isznak velem egy csésze teát? Jót fog tenni. Szótlanul meghajoltak és Livia a szamovár­hoz lépett. Kis csészékbe töltötte az illatos teát, amelyet kevés cukorral és rummal ittak. — Pubika, csak nem fogsz rumot a teádba önteni? Te még nagyon fiatal vagy! — szólt tréfásan a tábornagy, mikor észrevette az adjutánsa kezében a kis csiszolt rumos üveget. A PÉNZ FELÜLBÉLYEGZÉSE BUDAPESTEN: Várakozók a Postatakarékpénztár előtt. ÚJ NEMZETI DAL

Next