Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-07-11 / 28. szám

XLI. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1920. JULIUS 11. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ......... 160 kor.. Fél évre ................ 80 kor? Negyed éve .. .. 40 kor. Egyes szám ára 4 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatol.pdo 28. SZÁM­. X'r----(-tíz DÍSZPÉLDÁNY előfizetési ára: Egész évre ......... 300 kör. Fél évre ............ 150 kor. Egyes díszpéldány ára 10 kör. Az előfizetési pénzek az Országo­s Világ kiadóhivatalába küldendők. sZERKESZTOSECJ : VI., HORN EDE-U. ZI., földsz. 1. SZERKESZTIK: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V„ HOLD-UTCA 7. SZOMORÚ SZEMMEL, Szomorú szemmel, nyűgös táján Szívem verését kutatom. S bár itt belül minden sajog, fáj. • Senki előtt nem mutatont.■ Bolondos, bús képzelődésem Minden emléket eltemjd S hófehér halotti­ köntössel Beborítom a szívemet. . . Huray István. A MOZIRÓL. (Csevegés a magyar mozi köréből.) Csak nemrégen tettünk itt említést arról a megfigye­lésről, hogy a magyar filmgyár mennyire életerősnek és fejlődésképesnek mutatkozik a mai, végtelenül súlyos viszonyok mellett is. Ennek alig lehet beszédesebb bi­zonyítéka, mint az a tény, hogy a napokban egy újabb vállalkozás alakult meg »Orion« filmgyár címen. A vállalat élén lelkes és értékes szakember áll Tóths Béla igazgató személyében, aki nem pusztán rideg üzleti érdekek után indul, hanem valódi, nemes, magyar művészetet akar nyújtani. Ezt igazolja az első befeje­zett film, a ‘Bilincsbe vert folyam”. A darabot Szilágyi Erzsé­bet írta és érdekes, tar­talmas, színes tárgyával nem mindennapi feladatok elé állította Gerőffy I. Bé­la rendezőt, akinek alapos sok­oldalú tudása bemutatására kitűnő alkalmat nyújt. Szemünk elé tárul a drága Tiszavidék, alföldi tájak, ritkuló nádasok, rengő, sűrű búzakalásztenger. Látjuk az öreg halászt, kinek fia, a modern gondolkodású mérnök a folyó szabályozásán dolgozik. A természet nyugalmas képe mellett feltűnik a főváros mozgalmas, ideges élete is, az egészen átvonul egy kedves, sze­relmi történet, amelyben Lucy von Blonder bemutatja külföldön kifinomult művészetét és dr. Torday ügyes, nívós játékát. Bizonyosra vehető, hogy a közönség rokonszenvvel és szeretettel fogadja az »Orion« filmgyár első darab­ját, amelyben csendes finomságok és megkapó hatásos látványosságok találkoznak ,­ s azt a meggyőződést szerzi belőle, hogy az elért siker komoly, nemes, érté­kes törekvések megérdemelt jutalma. Lantos József. A VALOOK. Irta J. H. ROSNy.­­ Franciából SZALÁNCZY JÓZSEF. Dobert három esztendei házasság után is­­T. szenvedélyesen szerette a feleségét. Sze­relmében több volt a tűz, mint a gyöngéd­­ség. És ez nem is volt oly nagyon érthetet­len, mert hát az asszony szép volt. Férfi­­bolondítóan ringott a kecses termete. Az ar­cán a báj üde rózsái virultak. Dús szőke haj bodrosodott a fején, mint a szerelem ünnepi koronája. Kedves, közvetlen volt. A férje nem volt éppen minden tekintetben a kedvére való. Nem nagyon szerette ezt az érzéki férfit, aki különben gáláns és kedves volt és változatlanul egyformán szerette őt, pedig hát ugyancsak nyugtalan temperamentumú ember volt. Igaz ugyan, hogy nem is volt oka az elhidegülésre, amely előbb-utóbb oda szokott férkőzni a házastársak közé, akik együtt in­dultak el a házasság kiszámíthatatlan labirint­­útján. Eliane azonban egyszerre mintha eltávolo­dott volna a férjétől. Hűvös és zárkózott lett. Nagyboldogasszony napja előtti napok­ban kezdődött ez. Abban az időben, amikor viharokat lobbant fel a természet az ember vérében, Róbertre meg éppen érzékenyebben hatott a természet, mint bárki másra. Ezek­ben a napokban úgy vonzotta őt a felesége asszonyisága, mintha valami ellenállhatatlan magnetikus erő sugárzott volna ki belőle. Az asszony azonban gyöngéden, egy banális, de elfogadható ürüggyel siklott ki mindig a férje ölelő karjaiból. Csak mostanában történt ez, hogy elutasította a férje szomjas csókjait. Róbert eleinte nem nagyon követelőzött. Tü­relmes volt. Napokig várt. De később is csak hidegség és elutasítás fogadta az asszony részéről. Az asszony új ürügyet talált ki. Ez is banális volt, de kevésbé elfogadható. Róbert féltékenykedni kezdett a feleségére. Egy kis asszonyi kedveskedés megnyugtatta volna őt is, mint ahogy az érzéki férfiakat, akiknek a lelkükben nincs megbántottság, álta­lában meg szokta békíteni az ilyen cirógatás. Minthogy azonban az asszony nem kedves­kedett neki, a féltékenység zöldszemű kígyója egyre ingerültebb lett benne. Gyötörte a fél­tékenység, de nem mert jeleneteket provokálni. Eliane erősebb volt, mint ő, mert asszony volt, aki tudta, hogy szereti a férje. És ezek­ben a gyötrelmes napokban, amidőn Róbert egyre idegesebb lett, az asszony oly különös módon tekintett reá néha, hogy egészen meg­zavarodott és megijedt e tekintettől. Kezdte titokban figyelni a férfiakat, akik bejáratosok voltak a villába. Könnyű volt a megfigyelés. Azon a helyen, ahol Róbert és a felesége nyaralt, jóformán csak parasztok voltak. Ezekre pedig nem gyanakodhatott! Volt ott aztán néhány dzsentimen is, de nem vett észre semmi olyan jelt, ami következtetést engedett volna vonni csak a legártatlanabb flörtre is. Ez aztán valamicskét megnyugtatta. Elég lett volna az asszonynak csak egy jelentéktelen kis gesztusa is, egy szelíd moso­lya arra, hogy egészen megnyugodjék, az asszony azonban változatlanul tartózkodó volt vele szemben s úgy látszott, hogy egyre job­ban eltávolodott tőle. Nyilvánvaló lett Ró­bert előtt, hogy a felesége kerüli, menekül tőle, mint valami bélpoklostól. Már arra gondolt, hogy a feleségének va­lami kalandja akadt Párisban s annak a má­sik férfinak emlékével van tele a szíve. Fél­tékenységét ez a gondolat még győzelme­sebbé tette. Tűrhetetlenné vált a helyzet. Ő sem tudta eltűrni a szenvedést, mint mind­azok, akiknek sohasem fájt semmi az életben. Határtalan idegessé lett. Folyton nagy elha­tározásokkal foglalkozott. Rémképek rémítet­ték. Sehogysem tudta megtalálni a módját, hogyan közelítse meg Elianet, hogyan szól­jon hozzá. Sokszor elhatározta, hogy miképen fogja kezdeni, de mikor arra került a sor, hogy beszélni kellett volna, minden szót el­felejtett. Érezte, hogy mily nevetséges ez. Álomtalan éjszaka után egy reggel mégis­csak összeszedte minden bátorságát s elfogult hangon, szinte esdekelve fordult a feleségéhez: — Mivel bántottam meg magát, Eliane ? Nagy, ragyogó szemében melankolikus te­kintet révedezett. Az asszony tétovázott egy pillanatig, azután megszólalt : — Nem ismertem magát eddig! — Nem ismert? — kérdezte elámulva a férj. Mit jelent ez? — Nem többet, mint amennyit mondtam. Nem ismertem magát eddig . . . Nem tudtam, hogy milyen érzésű ember . . . De most már tudom! Tudok mindent! S elszomorító, amit megtudtam . . . — Elszomorító ? — hebegte Róbert. — Talán inkább hallatlan ! Titokzatos félelem fogta el. Gondolkozni kezdett, mivel bánthatta meg a feleségét? Nem is járt messze a felfedezéstől. Egyszer csakugyan megcsalta a feleségét, de ez csak gyorsan múló kaland volt! . . . — No, mondd meg szépen az igazat, — kérlelte a feleségét — beszéltek neked vala­mit rólam? — Tudok mindent! Róbert lesütötte a szemét az asszony vá­doló tekintete előtt. A ragadás csak rontaná a helyzetet — gondolta. A félelme úgyis elárulja, amit titkolni­ igyekezne. Ki tudja, milyen bizonyítékai vannak az asszonynak? Ha pedig bizonyítékai vannak, ami valószínű is, hazugságban maradna a tagadásával. Ez még rosszabb volna. — Mindent! M­indent! — mondta keserűen Róbert. — Tudod, hogy az emberek mindent összefecsegnek! El kell hinni a pletykát ? Eliane csodálkozva és érdeklődéssel hall­gatta az urát, aki kelepcébe esett. Nő volt s éppen ezért kíváncsi. Most már csakugyan tudni akart mindent. — Ne is próbáld tagadni — mondta. — Teljes biztossággal tudok mindent. A saját vallomásodból! — Kezébe jutottak a leveleim! — gon­dolta Róbert. Aztán kérlelően folytatta: — Hallgas meg, Eliane . . . Esküszöm ne­ked a becsületemre, az életemre ... az volt az egyetlen . . . hűtlenség, amit elkövettem veled szemben . . . Fekvő beteg voltál akkori­ban . . . Több hétig erőtlenül feküdtél ágyad­ban ... És hát tudod jól, hogy én egy kissé . . . nohát, nem vagyok fából! . . . Megszédültem a csábítástól ... Ó, csak futólagos ismeretség volt! . . . Szinte semmi. Nem is érzem, hogy valóban megcsaltalak volna. Az asszony felvonta a vállát és őszintén mondta: — Nem erről van szó! Ezt még meg­bocsátanám. A férfi ostoba álmélkodással nézett a fele­ségére. — Hát miről ? — kérdezte kínosan. Az asszony fölkelt. Az ablakhoz ment s kinézett. A férj odament hozzá és újra kérdezte : — Hát miről van szó? Soha, soha nem követtem el mást ... Az asszony kimutatott az ablakon át egy kis szöszke leánykára, akit egy parasztasz­­szony vezetett át a réten. — Az a kisleányka az, aki miatt mi el­válunk — mondta a férjének. — Kevés hijja, hogy nem orgyilkosnak tartom magát! Annak a szegény gyermeknek az anya elpusztul a nyomorban! Maga miatt! A szegény asz­­szony nem régen még egy utolsó kéréssel fordult magához és maga nem is válaszolt neki, mint ahogy előbbi kéréseire sem hede­rített azóta, amióta megszégyenítve elhagyta őt. Én magamhoz fogadom azt a gyermeket, a maga leányát és iszonyodva fordulok el az­­ apjától! Inkább azoké a szerencsétlen teremtéseké, leszek, akik ott ténferegnek az úton! . . . Érti ?

Next