Ország-Világ, 1924 (45. évfolyam, 1-53. szám)
1924-01-01 / 1. szám
k feleljek. Minden asszony egy-egy Delila. Ön is a vesztemre használná fel bizalmas közléseimet. — Ót Igen, nagyon szívesen elveszíteném önt, ha megtehetném afféle naív lelkek előtt, akik makacsul ahhoz ragaszkodnak, hogy a szerző a hőseiben saját személyét szerepelteti... Ez különben eléggé menthető tévedés, olyan ember ellenében, mint ön... Én már elég öregasszony vagyok arra, hogy ilyeneket nyíltan bevalljak önnek. De térjünk rá szegény Henrikre, őneki egyetlen közös vonása sem volt önökkel, íróemberekkel. Ő állandóan lázban élt, nem csupán koronként, egy-egy roham alkalmával, érti ezt? Az volt az ő normális állapota. Még gyerekkorában megszökött az iskolából és minden módon azon igyekezett, hogy a nyakát szegje; mint fiatalember pedig az előkelő élet valamennyi csapdájába belekerült, pedig Isten a megmondhatója, hogy milyen temérdeket állítanak fel abban az exkluzív körben, melyet egyfelől a klubb, másfelől a bors határol, a háttérben pedig a kis színházak! Ezen a vidéken keresztül irányultak szegény fivérem legveszélyesebb utazásai, noha ő e mellett majdnem az egész világot bebarangolta. Ezekbe a különféle örvényekbe temette el apai örökségét az utolsó fillérig. Ám mentségéül felhozhatom, hogy már olyan korban csakis saját magának tartozott felelősséggel tetteiért, melyben, bizonyos körökben még csakis őrültségeket követhetünk el. A rendreutasító hálátlan szerepe persze csakis én rám, mint idősebb nővérére hárult. Azzal töltöttem napjaim nagy részét, hogy tanácsokat osztogassak neki, melyeket meg nem fogadott és az uramnál járjak közbe érte, hogy eltűrjem őrültségének visszahatásait, melyekért jóformán engem tettek felelőssé...Végül is adósságai arra kényszerítették, hogy elhagyja Párizst. Báró Clairac kifizette az adósságait. Dt Ő ebben kifogástalanul járt el, ám kikötötte e nagy áldozat díjául, hogy Henri valóra váltsa azt, amivel olyan régóta fenyegetődzött: vándoroljon ki tengerentúlra. A szerencsétlen fiú azok közé tartozott, ere az újvilág már veszedelmeinél fogva is sajátos vonzóerőt gyakorol. Ha atyánk beleegyezitt, hogy Henri a tengerészpályára lépjen, amint ő azt tizenöt éves korában annyira óhajtotta, lehet, hogy temérdek bajunknak elejét veszi. Ő tehát elutazott és én soha nem kaptam róla hírt. Lehet, hogy idegenkedett attól, hogy kalandos életének kudarcait tudassa velünk. Kaliforniába ment, azzal a feltett szándékkal, hogy aranykeresésre adja magát; a végeredmény azonban az lett, hogy ott is csakúgy kizsebelték őt, mint hajdan Homburgban vagy Baden-Badenben a játékasztaloknál. Innen aztán egy erdőírtási vállalathoz szegődött Indianába. Szegény Henri! Azokkal a kezeivel irtotta a szűz erdőt, melyeket királyi tétlenségre teremtett az Úristen! Ásót, kapát fogott. Két évi szünet után levél érkezett tőle, telve lelkesedéssel, boldogsággal, noha csakis balsikerről számolt be. Hogy ember ilyen boldogan menjen az éhhalál elé, hogy úgy mondjam, tüzes parázson járja a táncot, ennek a különös lelkiállapotnak csakis egyetlen magyarázata lehetett ! Rögtön világossá lett előttem, hogy ismét egyszer szerelmes lett ! Rettenetes gondolat, hátha egy szép napon valami kalandornő vagy valami félvad bennszülött jelenik meg előttem, mint sógornőm! Ez azonban túlzott aggodalom volt, habár a következő levélben tényleg már tudatta házasságát. - Lássuk csak ! - szólt az uram, midőn elolvasta a menyasszony nevét, hátha gazdag örökösnőt vesz el és ezzel újra lábra áll a fiú. És Donna Manuela de Morales csakugyan igen előkelő , és gazdag család leánya volt Mexikóban. Ámde a fivérem, miután a leány szüleinek beleegyezését nem sikerült elnyernie, úgy szöktette meg Manuélát, mint hajdan Almaviva Rozinát; szóval, egy fillérnyi hozományt sem kapott vele. Nemhogy házassága révén lábra állt volna tehát, ellenkezőleg egy ártatlan teremtést rántott magával a pusztulásba, akit pedig - és ezzel igazságot szolgáltatok neki - az őrülésig szeretett. Henri sohasem fogta fel a szerelmet másként. A szökevények az Egyesült Államokban telepedtek le. Henri, aki úgy beszélte az angolt, mint az anyanyelvét, New Yorkban egy napilapnak a levelezője lett. Megmondtam már, úgy-e, hogy valamennyi tehetsége megvolt, dacára, hogy sohasem tudta hasznára fordítani ? Kis leánya megszületett, ezt ismét egy lázas, boldogságtól áradozó levélben tudatta velem. Én nem is válaszoltam rá, annyira helytelenítettem ezt a szerencsétlen házasságot. Hallgatásom kétségtelenül sértette őt, mert ezentúl ő sem írt többé, nem is hallottunk felőle mindaddig, míg Amerikában ki nem tört a Secessioháború. Ekkor tudtam meg, hogy mint afféle forrongó szellem, ő is részt vett a háborúban. Mindig megmondtam én, hogy hős veszett el benne ! Szegény testvérem ott esett el a Bull’s Run csataterén. Csontjai ott nyugosznak messze idegenben, olyan csatamezőn, amelyhez tulajdonkép semmi köze sem volt. Clairac báróné nyugodt, egyenletes hangjából mintha zokogás hallatszana, hirtelen elnémult. Egy inas lámpákat hozott be és a kandallón helyezte el. Hirtelen világos lett a szalon. Tágas, szigorú eleganciával berendezett szoba volt. Ibolyaszínű apró paravensek, egyszínűek a falak kárpitjaival, leleményesen elhelyezve, apró, meghitt sarkokat képeztek. A kandalló előtt Madame de Clairac sajátos kis menhelyet rendezett be magának: egy rózsafa-könyvszekrényben, kézzel elérhetően, válogatott művek sorakoztak egyformán, orosz bőrkötésben, illatalan virágok, kaméliák és az azaleák töltötték be a szögleteket. A kis mahagóni asztalkán, jobbra a kandallótól, össze-visszaságban folyóirat, album, bonbonniére, a legújabb regény, a boldogult Clairac bárónak egy miniatűrje, gyermekarcképek és ezerféle más apró tárgy, ceruza, étes, könyvjelző hevert, miket sok ember beszéd közben a kezébe venni és ide-oda tolni szokott. Clairac báróné ama ritka nők egyike, akinél még társalogni szoktak, komolyan vette ezt a mániát. Szintúgy a különféle ülőbútor leleményes módon elrendelve, mindmegannyi kényelmes, puha, ottmarasztaló székét a díván, hívogatón nyújtogatta karjait a belépő felé. A főfalat egy mesteri kézről festett arckép ékesítette Finom, fehérarcú nőt ábrázolt, arcéle szigorúan arányos vonalait szép szemeinek álmatag tekintete enyhítette kissé. Állása kezén nyugtatta mosolya olyan nőnek a mosolya volt, aki inkább figyelmes hallgató, szinte közlésre bátorító, az egész alakról hideg előkelőség áradt; még nagyon hasonlított arra az asszonyra, aki, most már megöregedve, ott ült a kandalló előtt. Madame de Clairac tényleg keveset változott harminc éves kora óta, habár akkor szőke haja azóta megőszült: sohasem volt szépség, soha szenvedély vagy bánat nem érintette közelről szívét, azt az egy esetet kivéve, melyet most a nála igen ritka közlékenységgel közre adott; őnála a szív felett mindenkor az ész uralkodott. Beteges nő létére, a házhoz kötve, már jókor más életöröm fölé helyezte azt az élvezetet, hogy fogadónapot, igazi szalont tartson. Madame Récamier, madame Duras, madame de Broglie, madame de Boigne, madame Lovefchine voltak a mintaképei, naptárának a szentjei. Minden rendelkezésére álló leleményességét arra használta fel, hogy maga köré gyűjte és ottmarassza a társaság szellemi előkelőit, akiknek gondolkozásmódját, meggyőződéseit annyira a magáéivá tudta tenni, miszerint elhitette velük, hogy őnála keresik az inspirációt, holott pedig nemcsak hogy távol állott attól, hogy Egériájuk legyen, de nem volt egyéb, mint a saját visszfényük, mert a fizelgés veleszületett művészetéhez értett főként és az egyéni szabadságot tisztelte mindenkiben. Nem is kell ahhoz olyan sok, hogy kiváló nő és tökéletes háziasszony hírére tegyen szert. (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁG 1924. január 1. EMLÉKBESZÉD néhai dr. KOVÁCSYSÁNDOR miniszteri tanácsos, a Protestáns Országos Árvaegylet elnökének 1923. évi december hó 18-án d. u. 6 órakor a Protestáns Árvaházban megtartott arckép leleplezése alkalmából. Elmondotta GYŐRY LORÁND. Mélyen tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves gyermekek! Midőn mai kegyeletes ünnepünkön mély tisztelettel üdvözlöm a nagyrabecsült közönséget, 1923. évi január hó 23. napjának délutánja jelenik meg emlékezetemben. " Ezen a napon két gyönyörű beszéd hangzott el szeretve tisztelt református testvéregyházunk Ráday utcai dísztermében. Egyikükben az utód csodálatosan szép szerénységével Némethy Károly ő excellenciája áldozott Istenben boldogult Kovácsy Sándor egyházi főgondnoki nemes tevékenysége méltatásának, másikukban Szilassy Aladár ő nagyméltósága emelt oszlopot a korán elhunyt, áldottlelkű férfiú egész közéleti, önzetlen és fáradhatatlan munkásságának. A magasan szárnyaló igék és az ugyanaznapon leleplezett mesteri olajfestmény mindnyájunkat hálával töltöttek el, mert szó és kép egymásba olvadt hűségben és igazságban. A két emlékbeszéd olyan volt, mint mikor az erdő leghatalmasabb fái zúgnak a ledőlt erős tölgy felett s bánatos zúgásukban, majd pedig fájdalmasan csendesülni kényszerülő fugalmukban benne jajong az egész erdő hatalmas törzseinek igaz elismerése, nem múló hódolata. Ezt a két beszédet, mellyel Kovácsy Sándor nemes emléke körül hervadhatatlan koszorút fontak, én csupán bámulni tudom, utánoznom nem lehet, de arra gyengeségemben képtelen is volnék. Nekem, úgy érzem, csak azt szabad megkísértenem, hogy a velünk együtt ünneplő gyermekseregnek elmesélni próbáljam , ki volt nekik az, kinek ünneplésére ma egybesereglettünk. Kedves gyermekeim! Itt a közelben, a kerepesi úji köztemetőben, néhány hónap óta egy mindnyájunknak különösen kedves síremlékkel is meggyarapodott az örök álmukat alvók boldog birodalma. Hatalmas terméskövekből alkották. Biztos, nyugodt alapon, arányos szépségű háromszög alakjában emelkedik az ég felé. Kőszegélyzete nemes egyszerűségben öleli körül. A síremlékre két oldalról ráboruló örökzöld repkény, az előtte díszlő fehér márványrózsa s késő ősszel is farkán pompázó szép virágágyai között szeretettel gondozott uracska vezet a sírban pihenőhöz. Lépjünk erre a kis ösvényre! De csendesen, tisztelettel és alázatosan és nézzük meg, kinek hamvát takarja a síremlék ? Ez a sírkő, Istenben boldogult Kovácsy Sándor, a Protestáns Országos Árvaegylet egykori elnökének földi porai felett emelkedik. Ez a síremlék gyermekeim, maga Kovácsy Sándor fenkölt alakja, jelleme, élete és egyben áldott üzenete hozzánk onnan túlról, az örök boldogság honából. Egyrészt üzenete hozzánk, kiknek szent kötelességünk, hogy meghallgassuk és törvény gyanánt véssük szívünkbe, mire tanít, mit parancsol nekünk az ő kőbe vésett neve, de másrészt ez a nagy név tőlünk is üzenetet vár. * * * Mit üzen nekünk a síremlék? Kovácsy Sándor jelleme és élete olyan álla-