Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1941-1942 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1941-10-01 / 2. szám

34 leletmozgató, alkotó tevékenységre ösztönző indítás. De legjobb, ha nem elméleti fejtegetést adunk, hanem a magunk gyakorlatá­ból igyekszünk a kérdésekre feleletet adni. A VI. osztályban a nagy magyar író, Jókai személyével, regényírói sajátságaival foglalkoztunk, mikor elhatároztam, hogy a tanultakat még jobban elmélyítem, és hozzáképzelő dolgozatot íratok. így született meg a dolgozat címe: Jókai regényt ír. De hogy a tanulók szabadon választhassanak, lehetőséget adtam önálló, nem Jókai életéből vett novella írására is. A tételeket 11-en dolgozták ki (7 fiú, 4 leány). Érdekes, hogy 9-en választották a­­lakairól szóló tételt és csak 2-en írtak önálló elbeszélést (Csónak a Dunán; Márciusi ifjak). Mielőtt a tanulók munkához láttak, néhány szóval vázoltam a dolgozat értelmét, ismertettem velük szándékomat, és a hangu­lat megteremtése érdekében bemutattam Jókai ismert, jóságot sugárzó arcképét. Úgy éreztem, hogy sikerült felkeltenem az ér­deklődést a nagy magyar mesemondó iránt. Nem is csalódtam. Tanítványaim nagy kedvvel láttak munkához, igyekezvén kihasz­nálni az egy rövidke óra minden percét. A munka befejezése után természetesen én voltam a legkíváncsibb, hogyan oldották meg növendékeim a feladatot. Örömmel láttam, hogy nem hagytak cserben, sőt, nem várt szép eredménnyel jutalmaztak. Mind a 9 tanuló mozgalmas, életes képet festett Jókairól. Csendre és nyugalomra van szüksége az írónak alkotása közben, s ez mindnyájan érzékeltetik is. Vannak, akik az ablakon pillan­tanak be, és így igyekeznek meglesni a nagy mesemondót. Van, aki véletlenül találkozik vele a Margitszigeten, amint elmerülve, gondolatokba mélyedve járkál fel és alá. Egy másik tanulónál a Dunaparton ül az író, és szintén a természet ihleti. Látogatója is akad az ősz mesternek, és kedves, meghitt párbeszéd fejlődik ki az író és olvasója között. De adjuk át a szót tanítványunknak: „Egy verőfényes hideg téli napon látogattam meg Jókait. Meg­leptem az ősz mestert. Meghúztam a kapu búgóhangú harangját, s legnagyobb meglepetésemre maga a mester nyitott ajtót. Jósá­gos, nagy kék szemében meglepődés csillog, s mikor gyámoltala­nul eldadogom, hogy regényírói műhelytitkaiba szeretnék bepil­lantani, barátságosan betessékel. Dolgozószobájába, a szentélybe vezet. Ez egy nagy, tágas terem, egyszerű, sima bútorokkal. Első pillantásra feltűnik egy hatalmas íróasztal, mely előtt kényelmes, puha karosszék áll. A hatalmas méretű ablakokon vidáman ra­gyog be a téli nap utolsó sugara. A kandallóban barátságos lobo­­gással táncolnak a lángok, s hangos ropogással égnek el egymás­után a fahasábok, kellemes meleget terjesztve. Leülök, s a mester kellemes, mélyen zengő hangon beszélni kezd.“ Milyen kedves, finom, hangulatos képet ad ez a leírás, mennyi erő van ebben az elképzelésben! Íme, működni kezd a kép­zelet, és az egyéni teremtőerő megannyi szép kivirágzását figyel­hetjük meg. Mert ez a leánytanuló nem áll magában. Egyik tár­sának egész dolgozata idekívánkozik, annyira kerek, kifejező és szép. „Nagy pelyhekben esik a hó. Az utcán csilingelő szánok su­hannak, kacagó, vidám utasaikkal. Itt-ott már egy-egy gázlámpa is kigyúl. Fényét táncoló hópelyhek lebegik körül. Egy szép.

Next