Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1941-1942 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1941-10-01 / 2. szám
34 leletmozgató, alkotó tevékenységre ösztönző indítás. De legjobb, ha nem elméleti fejtegetést adunk, hanem a magunk gyakorlatából igyekszünk a kérdésekre feleletet adni. A VI. osztályban a nagy magyar író, Jókai személyével, regényírói sajátságaival foglalkoztunk, mikor elhatároztam, hogy a tanultakat még jobban elmélyítem, és hozzáképzelő dolgozatot íratok. így született meg a dolgozat címe: Jókai regényt ír. De hogy a tanulók szabadon választhassanak, lehetőséget adtam önálló, nem Jókai életéből vett novella írására is. A tételeket 11-en dolgozták ki (7 fiú, 4 leány). Érdekes, hogy 9-en választották alakairól szóló tételt és csak 2-en írtak önálló elbeszélést (Csónak a Dunán; Márciusi ifjak). Mielőtt a tanulók munkához láttak, néhány szóval vázoltam a dolgozat értelmét, ismertettem velük szándékomat, és a hangulat megteremtése érdekében bemutattam Jókai ismert, jóságot sugárzó arcképét. Úgy éreztem, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődést a nagy magyar mesemondó iránt. Nem is csalódtam. Tanítványaim nagy kedvvel láttak munkához, igyekezvén kihasználni az egy rövidke óra minden percét. A munka befejezése után természetesen én voltam a legkíváncsibb, hogyan oldották meg növendékeim a feladatot. Örömmel láttam, hogy nem hagytak cserben, sőt, nem várt szép eredménnyel jutalmaztak. Mind a 9 tanuló mozgalmas, életes képet festett Jókairól. Csendre és nyugalomra van szüksége az írónak alkotása közben, s ez mindnyájan érzékeltetik is. Vannak, akik az ablakon pillantanak be, és így igyekeznek meglesni a nagy mesemondót. Van, aki véletlenül találkozik vele a Margitszigeten, amint elmerülve, gondolatokba mélyedve járkál fel és alá. Egy másik tanulónál a Dunaparton ül az író, és szintén a természet ihleti. Látogatója is akad az ősz mesternek, és kedves, meghitt párbeszéd fejlődik ki az író és olvasója között. De adjuk át a szót tanítványunknak: „Egy verőfényes hideg téli napon látogattam meg Jókait. Megleptem az ősz mestert. Meghúztam a kapu búgóhangú harangját, s legnagyobb meglepetésemre maga a mester nyitott ajtót. Jóságos, nagy kék szemében meglepődés csillog, s mikor gyámoltalanul eldadogom, hogy regényírói műhelytitkaiba szeretnék bepillantani, barátságosan betessékel. Dolgozószobájába, a szentélybe vezet. Ez egy nagy, tágas terem, egyszerű, sima bútorokkal. Első pillantásra feltűnik egy hatalmas íróasztal, mely előtt kényelmes, puha karosszék áll. A hatalmas méretű ablakokon vidáman ragyog be a téli nap utolsó sugara. A kandallóban barátságos lobogással táncolnak a lángok, s hangos ropogással égnek el egymásután a fahasábok, kellemes meleget terjesztve. Leülök, s a mester kellemes, mélyen zengő hangon beszélni kezd.“ Milyen kedves, finom, hangulatos képet ad ez a leírás, mennyi erő van ebben az elképzelésben! Íme, működni kezd a képzelet, és az egyéni teremtőerő megannyi szép kivirágzását figyelhetjük meg. Mert ez a leánytanuló nem áll magában. Egyik társának egész dolgozata idekívánkozik, annyira kerek, kifejező és szép. „Nagy pelyhekben esik a hó. Az utcán csilingelő szánok suhannak, kacagó, vidám utasaikkal. Itt-ott már egy-egy gázlámpa is kigyúl. Fényét táncoló hópelyhek lebegik körül. Egy szép.