Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935-11-01 / 2. szám

vés egésszé azokat a jogintézményeket, amelyek az alkotmány tartalmát teszik, s amelyek esetleg a leg­különbözőbb törvényekben vannak elszórva. Valójá­ban a jogfolytonosság az, amely egy alkotmány szá­mára a nemes patinát, a történelmi jelleget megadja. Éppen azért sarkelvi jelentősége van a jogfolyto­nosságnak e formális fogalomnak a magyar alkot­mányban, ezer esztendős történelmünk leghatalmasabb kultúrteljesítményében. Itt e formális fogalom messze­­hiordó jelentőségű „lényeggel“ töltetett ki. A magyar nemzet úgyszólván a nemzetté válás első pillanatától kezdve féltékeny gonddal őrködött saját autonóm­ szabadsága felett. A szabadság gondo­lata uralkodó ideálja a magyar nemzet lelki a­katá­­nak. Ez a mély gyökerű szabadságeszme abban a kö­vetelményben valósul meg, hogy a mindennapi élet­viszonyokat, az egyének és közv­etek viszonyait, szó­val az életet irányító és szabályozó normákat, vagyis a jogot a nemzet önmaga határozza meg. Minden jog forrása a nemzet. Jogot csak az össznemzet akarata hoz­­ha létre. A vérszerződéstől, az Aranybullán és 111. Endre 1298-as tanácstörvényein keresztül törvények hosszú sora hangsúlyozza századokon át ezt az elvet, amely az alapjává lett nemzeti jellemünket mindennél híveb­ben visszatükröző alkotmányunknak. Nálunk tehát a jogfolytonosság elve azt jelenti, hogy jog csak az, ami a nemzettől, illetve annak tör­vényes képviseletétől származik. Nálunk a jogalkotás formája a törvényes országgyűlés és az uralkodó, — akik együttesen képviselik a tizent Korona által szim­bolizált nemzetet, — összhangzó akaratkijelentése. Mivel pedig a függetlenség és szabadság fogalma a gyakorlati élet számára szabad jogalkotást, azaz az életviszonyoknak minden idegen befolyástól, kizáró­lag az össznemzet akaratának megfelelő szabályozását jelenti, a jogfolytonosság és a magyar szabadság gon­dolta elválaszthatatlanul összeforrott egymással, úgy, hogy annak szétválasztása ma már lehetetlen. A nemzet akkor szabad, ha a jogalkotása a jog­­folytonoság útján történik, mert akkor a jogszabály­ban a nemzeti akarat nyilvánul meg. Az alkotmányos szabadságnak valójában a jogfolytonosság a krité­riuma. Éppen azért, mert a jogfolytonosság formális foga­lom s egy norma jogszerűségét kizárólag létrejötte sze­rint — vagyis, hogy csakugyan az össznemzet törvényes képviseletétől származik-e, — ítéli meg, tette képessé a magyar alkotmányt, hogy bár a legkülönbözőbb ko­rok legkülönbözőbb követelményeihez is hozzá tudott alkalmazkodni s olyan radikális változásokon is ke­resztül ment, mint az 1848-iki, mégis meg tudta őrizni egységét és azonosságát. A jogfolytonosság az a sze­rep, amellyel ősi alkotmányunk a maga korszerűségét mindig biztosítani tudja. A jogfolytonosság révén tehát történelmi alkot­mányunk nemcsak a nemzetszabadság gondolatával, hanem a haladás eszméjével is szoros összefüggésben van. „A jog olyan, mint a Saturnus, saját gyermekeit falja fel — írja Shering, a nagy jogadós. A jog csak úgy tud megfiatalodni, ha a meglévő jogot felemészti. Az a jogszabály, amely örök érvényességet vindikál magának, olyan gyermekhez­­hasonlít, mint amelyik a saját anyja ellen emeli fel a karját. Megcsúfolja a jog ideálját“. A magyar jogban a jogfolytonosság gondoskodik arról, hogy a jogfejlődés menete ne gátoltassék, hiszen minden törvényünket a törvény­­hozás rendes útján, vagyis a nemzeti képviselet aka­ratából el lehet törölni, lehet módosítani, hozzá alkal­mazni a változó kárigényekhez. S ezen az úton eset­leg a legmerészebb újítás is szervesen felépülhet a ma­gyar jog büszke, ezeréves palotájába. Súlyosan félreismerik tehát a magyar alkot­mányt, annak alapelveit, sajátos szellemét, akik lom­tárba valónak tartják ezt az egész intézményt, mert korunk­ változott körülményeinek nem felel meg. En­nek éppen az ellenkezője igaz. A magyar alkotmány rugalmas kereteibe beleférnek a legdemokratikusabb, a legszociálisabb szellemű reformok is, de a reformo­kat a törvényes képviseleten keresztül megnyilvá­nuló össznemzeti akaratnak kell kitermelnie. Alkot­mányunk sarkelve: a jogfolytonosság ebében testet öltő nemzeti szabadság gondolata más követelményt nem támaszt velük szemben. A jogfolytonosság semmi­nemű tartalmi kötöttséget nem foglal magában, nem követel meg mást, csupán azt, hogy a szabad nemzeti akarat a törvényes formák között nyilvánuljon meg. Ha a nemzet valóban akar reformot, akkor azt éppen a jogfolytonoság útján, a legtökéletesebb alkotmány­szerűséggel, szabadsága teljes birtokában valósíthatja meg. De legyen az látszólag a legüdvösebb reform, ha azt diktatórikus úton, rendeleti úton, a nemzet akarata elmellőzésével akarják életre hozni, az a nem­zet legnagyobb kincsét, léte conditio sine qua non-ját, a szabadságát sérti meg, ami előbb-utóbb súlyosan megbosszulja magát. Így válik ez a jog fogalmából következő jogelmé­leti jelenség a magyar jogász nemzet alkotmányában, de ezen túlmenően, egész állami életében központi je­lentőségűvé. Egyszerre találkoznak benne a szabad­ság, a haladás és múlt nemes tradícióhoz való hűség gondolatai. Olyan értéke a magyar alkotmánynak, amelyhez a legszívósabban kell ragaszkodnunk. Juhász József dr. Magyar Városok és Vármegyék Monográfiája kiadásában a közelmúltban hagyta el a sajtót Abaúj- Torna vármegye Monográfiája. Foglalkozik a 339 oldalas könyv Abaúj-Torna vármegye területével, népességével, an­nak foglalkozásával. Érdekes fejezete a megye egészségügye, tanügye és kultúrája. A vármegye a trianoni szerződés következtében nagy területeket vesztett, új székhelye Szikszó lett, melyet a csonka ország közigazgatása erősen fejlesztett, ennek ered­ménye, hogy a megye csonkasága dacára, fejlődik a mező­gazdaság, ipar és a kereskedelem. A munka utolsó fejezete a megye hadtörténelmével foglalkozik az 1919-es esztendő­ben. Befejezésül egy értékes bibliográfiát közöl a monográfia. A mű munkatársai: Dr. Banovits Ödön, Bokor János, Fleg­­mann Sámuel, Follajtár Ernő, dr. Foris Anna, Julier Ferenc, dr. Kertész János, Mattus Andor, dr. Mauks Ernő, dr. Lehe­rer István, Tékái D. László, dr. Thobiás Gyula, Timkó Jor­dán, dr. Újvári Julianna és Apponyi József. A mű szerkesz­tője: Molnár Endre. A magyar papíriparban az elmúlt évben 1.155 munkás dolgozott, az üzemnapok szá­ma 2.098, a felhasznált nyers és segédanyagok értéke 8.582.000 pengő volt.

Next