Orvosi Hetilap, 1863. november (7. évfolyam, 44-48. szám)

1863-11-08 / 45. szám

891 892 látjuk továbbá a tárgyalt betegség azon sajátságát is, mely gyakori, mindig növekedő ismétlésekkel egybekötött roha­mokból áll. Hogy pedig ezen esetben a külső agyburok lábja a belső agyburok lábjává terjedett ki, a felett kételkedni nem lehet. S egyszersmind azon tanúságot is vonhatjuk, hogy midőn az elmezavarodások közepette büdösek lépnek fel, mint a jelen esetben a nyelési képtelenség, nem kell mindjárt szervi elfa­julásra gondolni. Midőn a vértorlódás és a láb a kéreg, sőt a fehér állományra átterjedett, működési zavar támadott ugyan, de a dolog szervi elfajulásig nem jutott, s a jelen eset még azon tekintetben is példaként szolgál, hogy az agy­állomány csak lassú léptekkel lesz sok részesévé. Nevezetes volt a betegség elején a fejfájás időszakiassága, s hogy kínai adagolásának engedett, min felbátorodva S. v. d. K. másik betegénél hasonló körülmények között kínait ren­delt, midőn azonban újra meglátogatta, haldoklóban volt. Kínai mellett tarkójára pióczák és hólyaghúzak alkal­maztattak. Roelandt esetében továbbá láttuk a hatalmas vérelvezető szerek nagy hasznát, főképen pedig akkor, midőn ez közvet­lenül történ, így eleinte, midőn a hólyaghúzó és a pióczák mindjárt a tarkóra alkalmaztattak, mitsem­ használtak, míg ellenben a homloktájon, valamint az orron nagy sikerük volt. Ha a láb a tarkótájon fejlődött volna ki, akkor úgy az egyiknek mint a másiknak a test azon részére kellett volna tétetnie. 8 v. d. K. a gyógyulást nem a kevés higany­­hólyagnak tulajdonítja, minthogy ennek vétele alatt a beteg állapota mindaddig kétes volt, míg nem végül a homlokra ál­landóan nagy hólyaghúzó tapasztatott. Az ilynemű elvezetések és a hányborkő lenyomó hatásá­nak jó sikerét S. v. d. K még két ízben tapasztalta. Az egyik esetben egy asszonynál inkább a koponya tetején heves fájdalmak között külső agyburok lobja folyt le, mi mellett még nehézkori rohamok léptek fel. Ismételve pióczák alkal­maztattak, s a koponyatetőn egész éven át kutacs tartatott fenn, midőn végül teljes gyógyulás következett. Ezen kór­folyamat közben az orrból genyfolyás is fejlődött ki, mi a be­tegnek nagy könnyebbülésére szolgált. A másik eset szinte asszonynál fordult elő, kinél a külső agyburok lábja és az ezzel járó fájdalmak csúfos bántalmak­­nak tartottak, s a bal oldali fül felett léptek fel. A piócrák ismételt alkalmazása és erős genyedésben tartott kutacs vég­tére gyógyulást eredményezett, noha nem egyszer súlyos el­mebeli tünetek fejlődtek ki. Ez alkalommal genyes fülfolyás is jött létre , mi azonban süketségre nem vezetett. Ezen két eset mindegyikénél több ízben nem csekély fokú visszaesések voltak tapasztalhatók. S most az ide vonatkozó irodalom áttekintése mellett saját magam tapasztalatai és Schroeder van der Kolk ész­leleteiből kiindulva fogom a külső agyburok lobjának kórképét és gyógykezelését felállítani. (Folyt. köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Etude medico-légale sur Vavortement suivie d’observations et recherches pour servir a l’histoire medico-légale des gros­­sesses fausses et simulées. par Ambroise Tardieu professeur de medicine légale á la faculté de médicine de Paris. Paris Bailliére J. B és fia 1863. 1 kötet, nyolcz r. VIII- 208; ára 3 frk. 50 cntms. Francziaországban a törvényszéki orvostan terén igen sokáig oly férfiak állottak, kik inkább irodalmi képzettség és ízlés, mintsem tárgyilagos felfogás és szakismeret által tűn­tek ki. Majd pedig volt idő, midőn az egész törvényszéki or­vostan kitűnő vegyész tekintélyének befolyása alatt állott, mely túlságosan vagy lévén — kizárólagossága következ­tében az ügynek csak ártalmára szolgált. A jelen időben a tör­vényszéki orvostan a békáktól, mely alatt ferde felfogás foly­tán Francziaországban nyögött, hatalmasan ki kezd bonta­kozni, mi kétségkívül a mostani idők egyik legszebb jelensé­gének mondható. S azon nevezetes férfiak között, kik itten a, szabatos vizsgálásban rejlő nyítások pályájára léptek, jelenté­keny helyet foglal el Ambroise Tardieu, kinek jelen munkáját ismertetni alkalmunk van. A törvényszéki orvostan a tökély főfokát akkor érendi el, midőn biztosan tudni lehet, hogy a körébe tartozó vizs­gálatok által hová lehet eljutni, s mit lehet megfejteni; to­vábbá csak akkor juthat el tökélyéig, midőn a tények oly biztossággal lesznek fejtegethetők, hogy minden kétely meg­­szűn. Ez idő szerint lépésről lépésre bár, de elég biztosan haladnak azon az úton, hogy remélni lehessen, miszerint a törvényszéki orvostannak ama jövője be fog következni. A törvényszéki orvosnak mindig szeme előtt kell tartania úgy a társadalmat, mint az egyént, s tudnia kell, hogy hiva­tása nem egyedül a vádlásban áll, hanem hogy neki védel­mezni is kell. Ki kell igazítania a hibákat, a nagyításokat kellő fokra alá kell szállítania, s a szenvedélyek izgalmait az anyagi tárgyakra kell visszavezetnie , úgyszinte ravaszságot, mely az igazság­szolgáltatásnak tert vet, kérlelhetlenül fel kell derítenie. Hogy pedig a törvényszéki orvos mindazon igényeknek megfeleljen, melyekkel irányában joggal lehetünk, nem sza­bad tökéletes képzettség és készültség nélkül ezen térre lépnie, s mindig számot kell vetnie magával, mert úgy a közönség mint a bírák életbevágó és nagy horderejű szolgálatot kívánnak­ tőle , minthogy pedig a tudomány világánál tisztán kell látnia, a habo­zás és a határozatlanság hozzá semmiképen se illenek, s meg lehet győződve afelől, hogy azok látása reá kedvező fényt nem vethet. Való ugyan, hogy az ingadozás kevésbé veszélyes mint az igazolatlan biztosság, mely bizonyítékok nélkül, s a szerencsétlen vádlott legszentebb érdekei koc­káztatásával jár ; itt azonban azt nem szabad felednünk soha, hogy azt ha­tározottan, s bátran kell kinyilatkoztatnunk, mit az ismeretek jelenkori állása mellett tehetünk. Szükséges tehát, hogy az orvosok felfogván ezen tan roppant fontosságát, szigorú tanulmányozását kezdjék meg. Nem kell, hogy ezen tanulmányozás csupán elméleti legyen, milyen a tudori fok elnyerésekor, vagy valamely törvényszéki küldetés előtt való alkalommal szokott lenni, hanem ezen tanul­mányozást szigorúan kell keresztül vinni, mert szükséges, hogy az orvos lelkiismeretes legyen akkor is, midőn valamely védő, va­lamint akkor, ha súlyosító körülményül hoz fel bizonyos tényeket. Véleményünk szerint alig lesz valaki, ki nem fogta fel, miszerint a törvényszéki orvostan tudománnyá nőtte ki magát, s eszerint minden orvostól, kinek körülményei olyanok, hogy törvényszéki esetekkel foglalkozni kötelessége, vagy ezekkel való foglalkozásra gyakrabban szoríttatik, joggal lehet köve­telni, hogy nemcsak a maga hazai nyelvén írt kitűnő munká­kat, hanem azokat is, melyek külföldön jelentek meg, nagy figyelemmel elolvasta legyen, s ekkor nem fog oly gyakran előfordulni, mint jelenleg, hogy oly vélemények jutnak a bíró rendelkezése alá, melyek felett eligazodni épen nem képes. De a munkák kikeresésénél arra is fő figyelmet kell fordíta­nunk, nehogy merő elméleti, hanem bennük a gyakorlati életnek igényeiről is kellőleg gondolkodva legyen; mert a tör­vényszéki orvostan elméleti tudománynak nem igen illik be, hanem sokkal több haszonnal jár, ha gyakorlatilag és példákkal ékesítve adatik elő. Tárgyunkhoz térvén át, felemlítjük, hogy Tardieu az el­vetélést orvos-törvényszéki szempontból már hosszabb idő előtt az „Annales d’ hygiene"4 czi­k­ű folyóirat 1855. évi folya­mában tárgyalta, de az akkori időben az illető példák nem voltak oly kitűnőleg összeállítva, s nem voltak oly számosak, míg az előttünk fekvő könyv nemcsak jól osztályozott, hanem számos és kitűnő magyarázattal ellátott eseteket nyújt, miáltal az illető anyag valóban gyakorlati jelentőségűvé emelkedik. A munka terve az előszóban röviden van rajzolva, de az irály és a kifejezett gondolatok bennünket arra indítanak, hogy rövid kivonatban közöljük. „Az elvetélés bű­ne azoknak egyike, melynek üldözését az orvosnak mindenáron elő kell segítenie, még pedig annál is

Next