Orvosi Hetilap, 1863. november (7. évfolyam, 44-48. szám)

1863-11-08 / 45. szám

895 Negyedik kísérlet. Középnagyságú kutya két hét lefo­lyása alatt növekedő adagokban széns­­súlyanyt kapott, még­pedig eleinte egy decigrammot, melyet könnyen eltűrt, míg két decigrammnál hasmenés fejlődött ki, 2­/2 decigrammnál pedig már hányt is. A következő napon vndoran nézett ki, s minthogy ételadagja felemeltetett, 5 centigramm szénsav, sú­­lyanyig lehetett emelkedni, midőn hányás, elbágyadás , lihegő gyors légvételek mutatták magukat. Körülbelül 10 óra múlva a légvételek folytonos ritkulása mellet az állat meghalt. Bon­­czoláskor a vizenyőben levő tüdők egyéb tekintetben úgy néz­tek ki, mint a harmadik kísérletnél említve van. Még 5 kísérlet történt, s pedig ezek mindenike a fenteb­biekhez hasonló sikerrel. Ötödik kísérlet. Békánál egy decigramm szénsavas sú­lyány eredménynélküli volt, s későbben 2 decigramm fecs­­kendeztetett bőre alá szinte minden siker nélkül. Hasonló si­kertelensége volt még két decigr.­széns. súlyanynak, mely a gyomorba fecskendeztetett. Minthogy pedig ez több kisérlet alkalmával ismétlődött, fel lehet venni, hogy a szénsavas sú­­lyany a békára nézve nem méreg. Hatodik kisérlet. Tengeri nyúlnál egy gramm szénsavas súlyany bőr alá fecskendve hatás nélkül volt, mint nem hatott 2 gramm súlyany sem. Hasonló eredmény mutatta magát mindannyiszor, valahányszor a seb jól bevaratott, hogy az állatok magukat nem nyalhatták meg. Bonczoláskor, ha az állatok két vagy három hét múlva ölettek meg, a bőr alá fecskendett egész tömeg vagy be volt tokolva, vagy pedig tá­lyogba beágyalva. A régiebbek azon állítását, hogy a széns, súlyany bőrön át hatva mérges hatású el nem lehet fogadni. Hetedik kisérlet. Ha a békánál egy gramm súlyanyhal­­vag (Chlor­baryum) bőr alá fecskendeztetett, 3 óra múlva már nem mozgott. A csupaszszá tett ülideg villámáram irányában érzékeny volt, mint szinte a szabóizom is légenyköneg-gőzök (Ammoniak­ dämpfe) irányában. Az idegek és izmok a súlyanyhalyag által nem változtak. Nyolczadik kisérlet. Tengeri nyúlnál a bőr alá súlyany­halyag fecskendeztetvén, a mérgezési tünetek lassanként ki­fejlődtek, s pedig legelőször a légvételi nehézségek. Az állat 8 óra múlva elhalt, midőn a test hőmérséke i. sz. 20,5 fokra szállott alá. Midőn súlyanynak oldékony sói fecskendeztetnek a bőr alá, a mérgezési tünetek legszebben észlelhetők, minthogy a halál ilyenkor csak későbben szokott bekövetkezni, így On­­sum annak bekövetkezését csak 18 óra múlva észlelte, midőn a test hőmérsékének csökkenése sohasem hiányzott. A szervek vegyi vizsgálása akként történt, hogy azok, miután salétrommal elhamvasztattak volna, a hamuanyagból az oldékony részek kénhalványsavas víz által eltávolíttattak. A maradék szénsavas hamanynyal megalvasztatott, s ezután forró vízzel kezeltetvén, szüret készíttetett; mi pedig a szűrő­papíron visszamaradt, az gypszoldat által súlyanyra (Baryt) kémleltetett. Ily módon a súlyanyt a tüdőkben mindig ki lehetett mutatni, a májban csak egyszer, az agy-, gerinczagy- és ve­sékben pedig egyszer sem ; miért is a mérgezési tünetek fellé­pésének kezdet­ okát mindig a tüdőkben lehetett keresni. A légvételek gyorsabbak, felületesebbek lettek, a tömlőcse­ zövej (resp. vesicularis) kevésbbé hallatszott, s a szív­működések erősebbek lettek. A nyugtalanság, elbágyadás mozgási tehe­tetlenség és végül a tüdés csak későbben fejlődtek ki, míg az agyműködések kevésbbé szenvedtek, az átterjedési munkás­ság (Reflex-Vermögen) pedig sohasem hiányzott. Onsum ron­tásokat nem látott , hogy a régiebbek azokat észlelték, abból érthető, miszerint igen nagy adagokat használván, a hatás hevesen következett be, s oly körülmények között bármely mérgezésnél előállhatnak, minthogy azok a rögtöni halál szo­kott tüneményei. Az ideges tünetek tehát itten a tüdőbánta­­lom következményei és csak oly módon lépnek föl, mint bár­mely más tüdőbetegnél, hol a vér szénsavától meg nem sza­badulhat. S hogy ez így van, erre mutatnak a jobboldali szív nagy fokú vérteltsége és a baloldalinak üres volta, nemkülön­ben a tüdősizerekben találtató ásványszemcsékkel borított fehérnye-alvadékok, a tüdőkben a véredényeknek véralvadék általi betömülése, nemkülönben ugyanott a számos véröm­lenykék és a kimutatható súlyany. Ezekből következtetni le­het, hogy a súlyany a tüdők hajszáledényeiben betömüléseket okoz oly módon, mint ezt látjuk, midőn a vérben oldhatlan szemcséket a torokalattti visszéren át befecskendezünk. Ha pedig a súlyanyösszeköttetések vegyi sajátságait figyelembe vesszük, azon meggyőződésre jutunk , hogy ama szervben a m a súlyanysók közül kénsavas súlyany gyülemlik meg. Midőn ugyanis a gyomorban nincs elegendő kénsav, mely a beléje jutott súlyanysót telítené, ez mint halvag jut a vérbe, hol az­után az itten tartalmazott kénsavnál fogva kénsavas súlyany­­nyá lesz , mely ama betömődéseket létrehozza. A sóskasav a súlyanynyal annyiban egyező, hogy a mészszel olyatén oldhatlan összeköttetést képez, mint a sú­lyany a kénsavval Ebből kiindulva Onsum gondolta, hogy a sóskasav hasonlóképen fog hatni, mint a súlyany, miért is az az állatokat sóskasavas legenyköneggel megmérgezte, egy tengeri nyúlnak 11/* gramme-ot adván belőle. A halál ugyan­azon tünetek között jött létre, s a bonczolási lelet is olyan volt, mint a súlyanymérgezéseknél. A tüdőkben a fehérnye­­alvadékba beágyalva igen szép sóskasavas m­észből álló jege­­czeket lehetett találni. Hogy pedig a kénsavas súlyany vagy a sóskasavas sú­lyany a májban betömüléseket nem okoz, abból érthetni meg, hogy azok jegeczei kisebbek mintsem a máj hajszáledényeinek átmérői. Továbbá figyelembe veendő, hogy ezen kicsiny ás­ványszemcsék kiválásakor körülöttük fehérnyealvadék szár­mazik, miáltal nagyobb átmérőjű testecsék keletkeznek. Ez a tüdőkben, melynek vére alvadékony, végbe mehet, míg a máj­ban nem, minthogy ennek vére meg nem alszik. A súlyany- és a sóskasav-mérgezéseknél tehát állíthatni, hogy az állati szervezetre akként hatnak, miszerint az előb­binél kénsavas súlyany, a másodiknál pedig sóskasavas mész jön a vérben létre, mi a tüdőkben hajszáledényi betömülése­ket okoz. (A. f. p. A. u. P. u. f. k. M. 28. köt. 2-ik fűz. 1863). (—h—n) Vesekörüli tályog. Jobert de Lamballe szerint ezen bántalom gyakori; ne­hány ilynemű beteget Trousseau korodáján, egyet pedig Bayernél észlelvén ; az utóbbi esetben a tályognak székhelye a veséket környező szövetben volt, s midőn felnyittatott, bű­zös szagú geny­ömök­ elé. Ezen tályogok nincsenek mindig vesebántalommal össze­függésben, s a meghűlés által könnyen létrejönnek, minthogy oly alkalommal épen úgy, mint a czombon, karon sat, igen hamar kötszöveti láb jön létre; a tályog származhatik to­vábbá ütés vagy esés következtében; de az is megtörténhet, hogy a veséket környező köt­szövet veselob következtében szenved; ezenkívül ha a vesekelyhekben kövecskék, főképen pedig érdesek vannak, sipolyos tályogok jöhetnek létre. Ily esetekben a tályog vese­medenczelobnak következménye, in­nét a bántalom először a vesékre, majd pedig a környező kötszövetre terjedvén ki. De az is megtörténhet, hogy lá­boknál a vese folytonosságában a környező kötszövet felé szétválást szenvedvén , itten húgybeszűrődés keletkezhet. Azonban bármi legyen a vesekörüli tályog oka, a geny mindig kifelé vagy pedig a végbélbe és ritkán a csipőárokba, vagy pedig a c­ombcsatorna felé törekszik, s csak ritkán esik meg, hogy a tályog a hashártyaűrbe nyíljon; végül pedig azt is észlelték, hogy a vesekörüli tályog genye a légutak felé vette útját. Ezen bántalom tünetei kezdetben gyors fájdalom a ve­sékben és az alhasi tájon, mely gyakori és bő hányással van összekötve. A fájdalom mélyebben van mint a nagy horpasz­­izom lábjánál, s a láz borzongásokkal egyetemben sokkal ha­marább kifejlődik, sőt nem egyszer hamarább van jelen, mint a fájdalmak mutatkoznak. Ha ez 7 — 8 napon keresztül így tart, bátran mondhatni, hogy a vesekörüli kötszövetben geny képződött. Ezen időtájban az ágyéktájon megtekintés és tapintás által ha nem is hullámzást, mi ritkán hiányzik, de S9G

Next