Orvosi Hetilap, 1863. november (7. évfolyam, 44-48. szám)
1863-11-08 / 45. szám
895 Negyedik kísérlet. Középnagyságú kutya két hét lefolyása alatt növekedő adagokban szénssúlyanyt kapott, mégpedig eleinte egy decigrammot, melyet könnyen eltűrt, míg két decigrammnál hasmenés fejlődött ki, 2/2 decigrammnál pedig már hányt is. A következő napon vndoran nézett ki, s minthogy ételadagja felemeltetett, 5 centigramm szénsav, súlyanyig lehetett emelkedni, midőn hányás, elbágyadás , lihegő gyors légvételek mutatták magukat. Körülbelül 10 óra múlva a légvételek folytonos ritkulása mellet az állat meghalt. Bonczoláskor a vizenyőben levő tüdők egyéb tekintetben úgy néztek ki, mint a harmadik kísérletnél említve van. Még 5 kísérlet történt, s pedig ezek mindenike a fentebbiekhez hasonló sikerrel. Ötödik kísérlet. Békánál egy decigramm szénsavas súlyány eredménynélküli volt, s későbben 2 decigramm fecskendeztetett bőre alá szinte minden siker nélkül. Hasonló sikertelensége volt még két decigr.széns. súlyanynak, mely a gyomorba fecskendeztetett. Minthogy pedig ez több kisérlet alkalmával ismétlődött, fel lehet venni, hogy a szénsavas súlyany a békára nézve nem méreg. Hatodik kisérlet. Tengeri nyúlnál egy gramm szénsavas súlyany bőr alá fecskendve hatás nélkül volt, mint nem hatott 2 gramm súlyany sem. Hasonló eredmény mutatta magát mindannyiszor, valahányszor a seb jól bevaratott, hogy az állatok magukat nem nyalhatták meg. Bonczoláskor, ha az állatok két vagy három hét múlva ölettek meg, a bőr alá fecskendett egész tömeg vagy be volt tokolva, vagy pedig tályogba beágyalva. A régiebbek azon állítását, hogy a széns, súlyany bőrön át hatva mérges hatású el nem lehet fogadni. Hetedik kisérlet. Ha a békánál egy gramm súlyanyhalvag (Chlorbaryum) bőr alá fecskendeztetett, 3 óra múlva már nem mozgott. A csupaszszá tett ülideg villámáram irányában érzékeny volt, mint szinte a szabóizom is légenyköneg-gőzök (Ammoniak dämpfe) irányában. Az idegek és izmok a súlyanyhalyag által nem változtak. Nyolczadik kisérlet. Tengeri nyúlnál a bőr alá súlyanyhalyag fecskendeztetvén, a mérgezési tünetek lassanként kifejlődtek, s pedig legelőször a légvételi nehézségek. Az állat 8 óra múlva elhalt, midőn a test hőmérséke i. sz. 20,5 fokra szállott alá. Midőn súlyanynak oldékony sói fecskendeztetnek a bőr alá, a mérgezési tünetek legszebben észlelhetők, minthogy a halál ilyenkor csak későbben szokott bekövetkezni, így Onsum annak bekövetkezését csak 18 óra múlva észlelte, midőn a test hőmérsékének csökkenése sohasem hiányzott. A szervek vegyi vizsgálása akként történt, hogy azok, miután salétrommal elhamvasztattak volna, a hamuanyagból az oldékony részek kénhalványsavas víz által eltávolíttattak. A maradék szénsavas hamanynyal megalvasztatott, s ezután forró vízzel kezeltetvén, szüret készíttetett; mi pedig a szűrőpapíron visszamaradt, az gypszoldat által súlyanyra (Baryt) kémleltetett. Ily módon a súlyanyt a tüdőkben mindig ki lehetett mutatni, a májban csak egyszer, az agy-, gerinczagy- és vesékben pedig egyszer sem ; miért is a mérgezési tünetek fellépésének kezdet okát mindig a tüdőkben lehetett keresni. A légvételek gyorsabbak, felületesebbek lettek, a tömlőcse zövej (resp. vesicularis) kevésbbé hallatszott, s a szívműködések erősebbek lettek. A nyugtalanság, elbágyadás mozgási tehetetlenség és végül a tüdés csak későbben fejlődtek ki, míg az agyműködések kevésbbé szenvedtek, az átterjedési munkásság (Reflex-Vermögen) pedig sohasem hiányzott. Onsum rontásokat nem látott , hogy a régiebbek azokat észlelték, abból érthető, miszerint igen nagy adagokat használván, a hatás hevesen következett be, s oly körülmények között bármely mérgezésnél előállhatnak, minthogy azok a rögtöni halál szokott tüneményei. Az ideges tünetek tehát itten a tüdőbántalom következményei és csak oly módon lépnek föl, mint bármely más tüdőbetegnél, hol a vér szénsavától meg nem szabadulhat. S hogy ez így van, erre mutatnak a jobboldali szív nagy fokú vérteltsége és a baloldalinak üres volta, nemkülönben a tüdősizerekben találtató ásványszemcsékkel borított fehérnye-alvadékok, a tüdőkben a véredényeknek véralvadék általi betömülése, nemkülönben ugyanott a számos vérömlenykék és a kimutatható súlyany. Ezekből következtetni lehet, hogy a súlyany a tüdők hajszáledényeiben betömüléseket okoz oly módon, mint ezt látjuk, midőn a vérben oldhatlan szemcséket a torokalattti visszéren át befecskendezünk. Ha pedig a súlyanyösszeköttetések vegyi sajátságait figyelembe vesszük, azon meggyőződésre jutunk , hogy ama szervben a m a súlyanysók közül kénsavas súlyany gyülemlik meg. Midőn ugyanis a gyomorban nincs elegendő kénsav, mely a beléje jutott súlyanysót telítené, ez mint halvag jut a vérbe, hol azután az itten tartalmazott kénsavnál fogva kénsavas súlyanynyá lesz , mely ama betömődéseket létrehozza. A sóskasav a súlyanynyal annyiban egyező, hogy a mészszel olyatén oldhatlan összeköttetést képez, mint a súlyany a kénsavval Ebből kiindulva Onsum gondolta, hogy a sóskasav hasonlóképen fog hatni, mint a súlyany, miért is az az állatokat sóskasavas legenyköneggel megmérgezte, egy tengeri nyúlnak 11/* gramme-ot adván belőle. A halál ugyanazon tünetek között jött létre, s a bonczolási lelet is olyan volt, mint a súlyanymérgezéseknél. A tüdőkben a fehérnyealvadékba beágyalva igen szép sóskasavas mészből álló jegeczeket lehetett találni. Hogy pedig a kénsavas súlyany vagy a sóskasavas súlyany a májban betömüléseket nem okoz, abból érthetni meg, hogy azok jegeczei kisebbek mintsem a máj hajszáledényeinek átmérői. Továbbá figyelembe veendő, hogy ezen kicsiny ásványszemcsék kiválásakor körülöttük fehérnyealvadék származik, miáltal nagyobb átmérőjű testecsék keletkeznek. Ez a tüdőkben, melynek vére alvadékony, végbe mehet, míg a májban nem, minthogy ennek vére meg nem alszik. A súlyany- és a sóskasav-mérgezéseknél tehát állíthatni, hogy az állati szervezetre akként hatnak, miszerint az előbbinél kénsavas súlyany, a másodiknál pedig sóskasavas mész jön a vérben létre, mi a tüdőkben hajszáledényi betömüléseket okoz. (A. f. p. A. u. P. u. f. k. M. 28. köt. 2-ik fűz. 1863). (—h—n) Vesekörüli tályog. Jobert de Lamballe szerint ezen bántalom gyakori; nehány ilynemű beteget Trousseau korodáján, egyet pedig Bayernél észlelvén ; az utóbbi esetben a tályognak székhelye a veséket környező szövetben volt, s midőn felnyittatott, bűzös szagú genyömök elé. Ezen tályogok nincsenek mindig vesebántalommal összefüggésben, s a meghűlés által könnyen létrejönnek, minthogy oly alkalommal épen úgy, mint a czombon, karon sat, igen hamar kötszöveti láb jön létre; a tályog származhatik továbbá ütés vagy esés következtében; de az is megtörténhet, hogy a veséket környező kötszövet veselob következtében szenved; ezenkívül ha a vesekelyhekben kövecskék, főképen pedig érdesek vannak, sipolyos tályogok jöhetnek létre. Ily esetekben a tályog vesemedenczelobnak következménye, innét a bántalom először a vesékre, majd pedig a környező kötszövetre terjedvén ki. De az is megtörténhet, hogy láboknál a vese folytonosságában a környező kötszövet felé szétválást szenvedvén , itten húgybeszűrődés keletkezhet. Azonban bármi legyen a vesekörüli tályog oka, a geny mindig kifelé vagy pedig a végbélbe és ritkán a csipőárokba, vagy pedig a combcsatorna felé törekszik, s csak ritkán esik meg, hogy a tályog a hashártyaűrbe nyíljon; végül pedig azt is észlelték, hogy a vesekörüli tályog genye a légutak felé vette útját. Ezen bántalom tünetei kezdetben gyors fájdalom a vesékben és az alhasi tájon, mely gyakori és bő hányással van összekötve. A fájdalom mélyebben van mint a nagy horpaszizom lábjánál, s a láz borzongásokkal egyetemben sokkal hamarább kifejlődik, sőt nem egyszer hamarább van jelen, mint a fájdalmak mutatkoznak. Ha ez 7 — 8 napon keresztül így tart, bátran mondhatni, hogy a vesekörüli kötszövetben geny képződött. Ezen időtájban az ágyéktájon megtekintés és tapintás által ha nem is hullámzást, mi ritkán hiányzik, de S9G