Orvosi Hetilap, 1873. január (17. évfolyam, 1-4. szám)

1873-01-26 / 4. szám

51 52 uropittint és amycholsavat bocsát át, míg vissza­marad a szeszben oldhatlan, de etető hamanyban oldható uromelanin. Hoppe-Seyler vizsgálatainak eredményei termé­szetesen ellenkeznek a Lerch és Eiselt által úgyneve­zett uromelanin felvételével, valamint azon felvétellel is, hogy ezen húgyfesteny és a festenyrák festanyaga közt valamely származós­ viszony léteznék. És inkább közeledik Hoppe- Seyler egyrészt Hellerhez, ki rákos betegek húgyában szabályul állítja fel a rendes húgyfestenyek szaporodását — urophaein és uroxanthin (Schunk indicánja), valamint közeledik Virchowhoz­), ki ezen húgysajátságot általában nem is a festenyrákok jelenlétével hozza összefüggésbe, hanem azon körülménynyel, hogy Eiselt betegeinél festenyrákáttételek léteztek a májban, s így a húgyfestenybeli tüneményt nem a festenyrákkal, sőt álta­lában nem is a rákkal, hanem a májnak mint a vérkészítési folyamatra befolyó szervnek megbetegedésével hozza kap­csolatba. Ha a tisztelt olvasó nem elégedve meg a húgyfes­­tenyekre vonatkozó tantételekkel, melyeket valamely „húgy­­vizsgálati útmutatásban“ megtalál, egyszer megkísérti a húgyfestények tanával behatóbban ismerked­ni ; akkor oly zavart talál ott, melynél fogva talán nem minden elismerés nélkül fogadandja az előre bocsátott ösz­­szeállítást, melyből ha nem ismerkedik is meg az urome­lanin lényegével, de még az erre vonatkozó kér­dés mai állásával. S ha ezek után visszatérünk a fenntebb vázolt esetre, akkor a következőket kellene ki­emelnünk : A beteg felvételének idején a húgyfajsúly csekély, s fes­­tenytartalma is csekély volt, úgy hogy ezen időben Heller szabálya egyáltalán nem lett volna reá illeszthető. Későbben a fajsúly emelkedésével beállt a levegőnn bronce-színre való vál­tozás, ekkor Hellernek úgy urophaein mint uroxanthin próbája igen dús festenytartalmat mutatott, a legenysavany­­nyak­ vizsgálat adta Eiselt u­r­o­mel­a­n­i­n-p­r­ób­á­j­át és végre kórodai segédem Illés Jr. úr J­a­f­f­e­urobilin­­jének roppant mennyiségét bírta a vizeletből előállítani, melyet Pr­ó­s­z tanár úr szíves volt megvizsgálni és azonos­ságát megállapítani. Természetesen nem érezhetem magamat hivatva ezen különböző név alatt különböző vegyi eljárással kimutatható festenyek egymáshozi viszonyát kutatni, csak a tényt ál­lapítom meg, miszerint a bélrák ezen eseténél a húgyfes­teny magatartása elég kiváló volt arra, hogy a kórismét támpontok között helyet foglaljon. A második kiemelendő tény az, hogy a bélrák általában oly, részben fekélyedett, részben hegesedésbe átmenő, a lak­­hártya-felszín felébe kevéssé emelkedő hámrákképletből ál­lott, hogy macroscopice ráknak nem is lehetett felismerni, s csakis a górcsői vizsgálat, melyet Scheuthauer tanár úr is szíves volt megerősíteni, mutatta az életbeli kórisme helyességét. A ráksejtek nagymennyiségű sötét festenyszem­­csét tartalmaztak, azonkívül a kitágult vastag bélnek huru­­tos rakhártyája oly nagy mennyiségét a fekete festenynek tartalmazta, hogy a szeszbe tett készítmény többször változ­tatott szeszfürdője mindannyiszor halmazatos fekete fejanyag­gal lett telítve. A májban azonban semmi kóros állapot nem találtatott. A bélráknak tüneményei körül forogván e közlemény, nem bocsátkozunk a szövettani részletezésbe, mely egyébként elég érdekes fejtegetésre nyújthatna alkalmat azon tekintet­ből, hogy itt nem átrakódási, hanem helyben támadt és hely­belinek maradt festenyrákkal találkozunk a bélben, mely vállon egyszerű hámrákként képződött és a ráksejtek utólag teltek meg festenyszemcsékkel, avagy a hámrák már festeny­­zett, idült hurutos rakhártyából fejlődvén, sarjadzási talajá­ból merítő a festenyzetes jellemet ? volna az elhatározandó. Minden theoreticus kérdéstől eltekintve, tehát tünetta­­nilag azon tény marad fenn, hogy a bélrák egyik esete a húgynak ú. n. melanin-reactiojával járt. Gyakorlatom terén nem egyszer álltam magam és nem egyszer láttam másokat segélytelenül állani azon kérdés el­döntésével szemben, váljon rákos vagy másnemű bélbánta­­lom forog-e fenn ? A gyógyjavalatra nézve kevésbé sarkalatos a kérdés, mert hiszen ha rák, úgy nincs mit veszteni, s kétes esetben a javalat inkább a kedvezőbb lehetőségre kell hogy alapít­­tassék. Fontos azonban a kérdés mindenki előtt, ki a tudomá­nyos feladat megoldásában magában czélt lát, s ezen czél szemmel tartásának a gyakorlati czél sem vallja soha kárát. És sarkalatos fontosságú az orvos hírnevére nézve. A­ki a bélrák lefolyását tüzetesebben ismeri, nem fog csodálkozni azon, hogy bélhurutnak határoztatnak meg ese­tek, melyek későbben mint halálos kimenetelű bélrákok bon­takoznak ki álcrájukból, s hogy viszont bélrákosokként elítélt betegek gyógyulásuk által c­áfolják meg cs f­ggedékeny orvo­sukat De a csalódás érthető volta nem enyhíti a csalódás­ból származó helyzet kellemetlenségét. Az orvos hitele nem csak személyére nézve fontos, mert könyíti állását, de betegére nézve is fontos, mert a tekintély súlyával látja el az orvos nézeteit, melyek elég gyakran a beteg előtt nem látszanak eléggé indokoltaknak, s attól sa­ját kárára elhanyagoltaknak. A belszervek rákja általában, s köztük a bélrák sok­szor alattomos fejlődésük folytán nem egyszer képeznek oly szirtet, melyen a már évek hosszú során át erősödött orvosi hír is kellemetlen lökést kap, némely fejlődő tekintély pedig hajótörést szenved. Ezért tartom a bélrák kérdését első­sorban kórismés kérdésnek és tárgyaltam ezen szempontból. Az emésztési szervek kórismészete messze áll a biztos­ság azon fokától, melyre a mellkasi szervek kórismészete emelkedett. Az előbbenieknek nagyobbára rögzíttetlen elke­­helyezése, a tápcső bennékének minő és mennyileges külön­­félesége és valamennyi idetartozó szerv terjedelmének már éptani állapotban változékony volta okozzák, hogy a physi­cal kutatás — hacsak az endoscopia fejlődése nem fordít rajta — azon döntő értékkel nem is bírhat, mint az éptani viszonyok közt biztos helyzetű, egyenletes bennékű és hatá­rozott terjedelmű mellkasi szervek bántalmainál. S ismét ez az oka, hogy az emésztési szervek kórismé­­szeténél kevésbé szerepelnek levezetések megállapított törvé­nyekből, s sokkal nagyobb becscsel bír a casuistica. Az e téren kínálkozó anyagot igyekeztem megvilágítani !) Die Kranhaften Geschwülste II. B. I. Haelfte, 276. 1.

Next