Orvosi Hetilap, 1873. január (17. évfolyam, 1-4. szám)
1873-01-26 / 4. szám
51 52 uropittint és amycholsavat bocsát át, míg visszamarad a szeszben oldhatlan, de etető hamanyban oldható uromelanin. Hoppe-Seyler vizsgálatainak eredményei természetesen ellenkeznek a Lerch és Eiselt által úgynevezett uromelanin felvételével, valamint azon felvétellel is, hogy ezen húgyfesteny és a festenyrák festanyaga közt valamely származós viszony léteznék. És inkább közeledik Hoppe- Seyler egyrészt Hellerhez, ki rákos betegek húgyában szabályul állítja fel a rendes húgyfestenyek szaporodását — urophaein és uroxanthin (Schunk indicánja), valamint közeledik Virchowhoz), ki ezen húgysajátságot általában nem is a festenyrákok jelenlétével hozza összefüggésbe, hanem azon körülménynyel, hogy Eiselt betegeinél festenyrákáttételek léteztek a májban, s így a húgyfestenybeli tüneményt nem a festenyrákkal, sőt általában nem is a rákkal, hanem a májnak mint a vérkészítési folyamatra befolyó szervnek megbetegedésével hozza kapcsolatba. Ha a tisztelt olvasó nem elégedve meg a húgyfestenyekre vonatkozó tantételekkel, melyeket valamely „húgyvizsgálati útmutatásban“ megtalál, egyszer megkísérti a húgyfestények tanával behatóbban ismerkedni ; akkor oly zavart talál ott, melynél fogva talán nem minden elismerés nélkül fogadandja az előre bocsátott öszszeállítást, melyből ha nem ismerkedik is meg az uromelanin lényegével, de még az erre vonatkozó kérdés mai állásával. S ha ezek után visszatérünk a fenntebb vázolt esetre, akkor a következőket kellene kiemelnünk : A beteg felvételének idején a húgyfajsúly csekély, s festenytartalma is csekély volt, úgy hogy ezen időben Heller szabálya egyáltalán nem lett volna reá illeszthető. Későbben a fajsúly emelkedésével beállt a levegőnn bronce-színre való változás, ekkor Hellernek úgy urophaein mint uroxanthin próbája igen dús festenytartalmat mutatott, a legenysavanynyak vizsgálat adta Eiselt uromelanin-próbáját és végre kórodai segédem Illés Jr. úr Jaffeurobilinjének roppant mennyiségét bírta a vizeletből előállítani, melyet Prósz tanár úr szíves volt megvizsgálni és azonosságát megállapítani. Természetesen nem érezhetem magamat hivatva ezen különböző név alatt különböző vegyi eljárással kimutatható festenyek egymáshozi viszonyát kutatni, csak a tényt állapítom meg, miszerint a bélrák ezen eseténél a húgyfesteny magatartása elég kiváló volt arra, hogy a kórismét támpontok között helyet foglaljon. A második kiemelendő tény az, hogy a bélrák általában oly, részben fekélyedett, részben hegesedésbe átmenő, a lakhártya-felszín felébe kevéssé emelkedő hámrákképletből állott, hogy macroscopice ráknak nem is lehetett felismerni, s csakis a górcsői vizsgálat, melyet Scheuthauer tanár úr is szíves volt megerősíteni, mutatta az életbeli kórisme helyességét. A ráksejtek nagymennyiségű sötét festenyszemcsét tartalmaztak, azonkívül a kitágult vastag bélnek hurutos rakhártyája oly nagy mennyiségét a fekete festenynek tartalmazta, hogy a szeszbe tett készítmény többször változtatott szeszfürdője mindannyiszor halmazatos fekete fejanyaggal lett telítve. A májban azonban semmi kóros állapot nem találtatott. A bélráknak tüneményei körül forogván e közlemény, nem bocsátkozunk a szövettani részletezésbe, mely egyébként elég érdekes fejtegetésre nyújthatna alkalmat azon tekintetből, hogy itt nem átrakódási, hanem helyben támadt és helybelinek maradt festenyrákkal találkozunk a bélben, mely vállon egyszerű hámrákként képződött és a ráksejtek utólag teltek meg festenyszemcsékkel, avagy a hámrák már festenyzett, idült hurutos rakhártyából fejlődvén, sarjadzási talajából merítő a festenyzetes jellemet ? volna az elhatározandó. Minden theoreticus kérdéstől eltekintve, tehát tünettanilag azon tény marad fenn, hogy a bélrák egyik esete a húgynak ú. n. melanin-reactiojával járt. Gyakorlatom terén nem egyszer álltam magam és nem egyszer láttam másokat segélytelenül állani azon kérdés eldöntésével szemben, váljon rákos vagy másnemű bélbántalom forog-e fenn ? A gyógyjavalatra nézve kevésbé sarkalatos a kérdés, mert hiszen ha rák, úgy nincs mit veszteni, s kétes esetben a javalat inkább a kedvezőbb lehetőségre kell hogy alapíttassék. Fontos azonban a kérdés mindenki előtt, ki a tudományos feladat megoldásában magában czélt lát, s ezen czél szemmel tartásának a gyakorlati czél sem vallja soha kárát. És sarkalatos fontosságú az orvos hírnevére nézve. Aki a bélrák lefolyását tüzetesebben ismeri, nem fog csodálkozni azon, hogy bélhurutnak határoztatnak meg esetek, melyek későbben mint halálos kimenetelű bélrákok bontakoznak ki álcrájukból, s hogy viszont bélrákosokként elítélt betegek gyógyulásuk által cáfolják meg cs fggedékeny orvosukat De a csalódás érthető volta nem enyhíti a csalódásból származó helyzet kellemetlenségét. Az orvos hitele nem csak személyére nézve fontos, mert könyíti állását, de betegére nézve is fontos, mert a tekintély súlyával látja el az orvos nézeteit, melyek elég gyakran a beteg előtt nem látszanak eléggé indokoltaknak, s attól saját kárára elhanyagoltaknak. A belszervek rákja általában, s köztük a bélrák sokszor alattomos fejlődésük folytán nem egyszer képeznek oly szirtet, melyen a már évek hosszú során át erősödött orvosi hír is kellemetlen lökést kap, némely fejlődő tekintély pedig hajótörést szenved. Ezért tartom a bélrák kérdését elsősorban kórismés kérdésnek és tárgyaltam ezen szempontból. Az emésztési szervek kórismészete messze áll a biztosság azon fokától, melyre a mellkasi szervek kórismészete emelkedett. Az előbbenieknek nagyobbára rögzíttetlen elkehelyezése, a tápcső bennékének minő és mennyileges különfélesége és valamennyi idetartozó szerv terjedelmének már éptani állapotban változékony volta okozzák, hogy a physical kutatás — hacsak az endoscopia fejlődése nem fordít rajta — azon döntő értékkel nem is bírhat, mint az éptani viszonyok közt biztos helyzetű, egyenletes bennékű és határozott terjedelmű mellkasi szervek bántalmainál. S ismét ez az oka, hogy az emésztési szervek kórismészeténél kevésbé szerepelnek levezetések megállapított törvényekből, s sokkal nagyobb becscsel bír a casuistica. Az e téren kínálkozó anyagot igyekeztem megvilágítani !) Die Kranhaften Geschwülste II. B. I. Haelfte, 276. 1.