Orvosi Hetilap, 1893. május (37. évfolyam, 19-22. szám)

1893-05-07 / 19. szám

1893. 19. sz. ORVOSI HETILAP Egy másik fontos elv tehát, a mely az elmondottakból következik, és a melyet Neisser iskolája már évek óta követ, s a mely azóta folyton tért hódít, a kezelést lehetőleg korán, minél előbb megkezdeni, hisz a gonorrhoea veszélye épen abban rejlik, hogy a virus, a gonococcus, és az általa okozott kór­folyamat nem marad meg az eredetileg inficiált nyákhártya helyén, hanem tovább terjed egyrészt a gyógykezelésre nézve sokkal nehezebben hozzáférhető és annak hasonlíth­atlanul jobban ellenálló hátsó húgycsőre s innen a különböző fontos szervek­, hólyag-, mellékherére stb.; másrészt a nyákhártya mélyebb rétegeire, sőt a submucosára is, a­midőn is beáll az idült kankó veszélye, mert a vírus ezen nehezen vagy pláne épen nem hozzáférhető helyeken hónapokig, sőt évekig megmarad­hat, a­mi által egyrészt mélyebb, sokszor gyógyíthatlan nyák­­hártya-megbetegedések léphetnek fel, másrészt pedig a gonor­­rhoicus bántalom virulentiája bizonytalan hosszú ideig változat­lanul fennálló és így csak az első stádiumban található a virízs egészen könnyen hozzáférhető helyen egyrészt a mellső húgycső­ben, másrészt meg felületesen a hámsejtek közt, tehát minél előbb kezdjük a kezelést, annál könnyebb lesz azokat megölni, minél inkább halogatjuk, annál több időt engedünk nekik, hogy elszaporodjanak, annál könnyebben terjed át a kankó a húgycső hátsó részére, annál könnyebben állanak elő a már említett, csakis a hátsó húgycső kankójánál felléphető compli­­catiók, melyek közül a legfontosabb az „azoospermia11 veszélye miatt kétségtelenül a mellékherének a lábja, s egyik fő oka annak, hogy oly sok idült kankóval találkozunk, kétségtelenül ebben fekszik. A mi kezelésünk tehát más szóval szintén abortiv kezelés, csak hogy ez egészen más mint régibb és sok helyen még most is dívó abortiv kezelés; míg ugyanis ennél csak a vírus megsemmisítése a főczél s ennélfogva igen erős oldatok lesz­nek a húgycsőbe befecskendezve, addig reánk nézve az abortív kezelésnél két szempont irányadó: 1. az illető szer ugyan bizto­san gonococcusölő legyen, biztosan és gyorsan semmisítse meg azokat; de 2. a nyákhártyára egyáltalán ne legyen erősen izgató vagy pláne kártékony befolyással, de sőt tudva azt, hogy a lobos folyamat növekvése elősegíti a gonococcusok szaporodását, az illető szer ne csak ne legyen izgató hatással, de ha lehet­séges magára a lobos folyamatra is csökkentőleg hasson , ebből következik mindjárt az is, hogy azon szemrehányás, a­melylyel a mi abortív kezelésünket több oldalról illetik, hogy t. i. izgató­­lag hat és elősegíti a vírusnak hátra­felé való transportálását, egyáltalában nem találó, hisz a gonococcusok maguk a lob­gerjesztők, ha azokat megsemmisítjük, megszűnik a lob is; miután pedig a húgycsőbe fecskendezett folyadék csakis megölt gonococcusokat visz magával, a vírusnak ez által való tovább vitele ki van zárva. A többi ú. n. abortiv módszerrel szemben ezen szemrehányások egészen jogosultak, mert azok a­nélkül, hogy biztos eredményt nyújtanának, a legnagyobb fokban veszélyeztetik a nyákhártya épségét; a­mi pedig a régibb ú. n. korai kezelést illeti, természetes, hogy ha közön­séges adstringens, de nem antibakterikus szerekkel kezdjük a kezelést — mint erre később még visszatérek —, a lobos folyamat látszólag szűnik ugyan, de a gonococcusok egészen zavartalanul tovább szaporodnak, minek eredménye természete­sen az állapot rosszabbodása és a kankónak a húgycső hátsó részére való átterjedése leend. És mi valóban a Neisser tanár kórodáján oly korán kezd­jük a kezelést, a­mint csak lehet, sőt minél súlyosabb és heve­nyebb az eset, annál inkább indikálva van az antiparasitaer kezelés megkezdése, hogy e mellett a subjectív tünetekre tekintettel vagyunk, és pl. néha az antibakterikus kezelés mellett egyidejűleg antiphlogistikus eljárást, adstringentiákat is alkalmazunk, hogy az elsőt folytatni lehessen, az magától értetik. Az eredmény az, hogy azon felette kellemetlen, sok­szor súlyos complicatiók, a­melyek már a kezdeti stádiumban, tehát a mellső húgycső kankójánál, különösen az úgynevezett peracut, igen heveny eseteknél oly gyakran fordulnak elő: cavernitis, chorda képződés stb. majdnem soha sem fordul­nak elő. Sokszor sikerül ezen kezelés által megakadályozni, hogy az oly kellemetlen és mindig súlyosabb complicatiók, a 228 melyek a hátsó húgycső kankójánál különben oly gyakran elő­fordulnak, fellépjenek, hogy pl. hólyaghurut és különösen a betegre nézve a legnagyobb fontosságú és a legveszélyesebb epididymitis a mi abortív és antibakterikus kezelésünk mellett sokkal ritkábban fordulnak elő, mint más kezelés mellett, azt számadatokkal lehet bebizonyítani. (Folytatása következik.) Apróbb klinikai, kórházi és magángyakor­lati tapasztalatok. A sebészi beavatkozás kérdése bujakóros agybántalmak esetében. (Válasz Korányi Sándor dr. úrnak az Orvosi Hetilap 17. számában meg­jelent közlésére.) Farkas Jenő dr., taütőorvostól. Nagy örömömre szolgált, hogy az Orvosi Hetilap t. szerkesztő­sége a fentebbi czím alatt pár hét előtt beküldött soraimat a megjele­nés előtt Korányi Sándor dr. úrral közölte s így azok az ő válaszával együtt láttak napvilágot. Ez a kérdés tisztázását — a­mi a közlésnek egyedüli czélja — sietteti. Ugyanezért remélem, hogy­ a tekintetes szerkesztőség az én soraimnak is legközelebb helyet ad. Korányi Sándor dr. úrnak az Orvosi Hetilap 1893. évi 5. számá­ban megjelent czikke, a 17. számban közölt „Válaszában foglalt helyre­­igazítás után egész más megítélés alá esik, mint az előtt. Miután meg­tudtuk, hogy tolihiba volt a czikkben az, hogy „a szemek s később a fej balra térnek“, s szintúgy tolihiba a később előforduló megjegyzés, hogy „a roham alatt a szemek balra deviálnak“, s a szemek és a fej nem balra, hanem jobbra tértek ki, természetesen az én fejtegetéseim­nek erre alapított része az esetre többé nem illik. De azok megírásá­nak elég indoka az, hogy bár Korányi Sándor úrnak a Pflüger Archív­ban, a Centralblatt f. d. med. Wissenschaften s az Orvosi Hetilapban megjelent jeles czikkeit ismerem s­őt a Jackson epilepsia kérdésében én is szakembernek tartom, megbocsátható módon nem jutott eszembe az a lehetőség — mint most Korányi Sándor úr válaszából meggyőződ­tem, az a tény —, hogy épen a közlemény legfontosabb részeit zavarja meg az a szerencsétlenül következetesen ismételve becsúszó télihiba. Most már nem kételkedhetünk abban, hogy ha az eset műtétre kerül, a tünetek a műtő számára megadják az útmutatást, hogy a bán­táimat az agyban hol keresse. De a kórisme nem tette kétségtelenné, hogy ott csakugyan van olyan elváltozás, a­mi a sebészi beavatkozást indokolttá teszi. (Bergmann idézett szavai szerint „ein zu entfernendes Krankheitsprodukt“.) Agydaganat felvételére nem volt elég alap; az ellen szólt a szemtükri vizsgálat is. A bántalom természete, ha a sulcus occipitalis internusokban lévő megnagyobbodott nyirkmirigyekre nem fektetünk súlyt, s ha a kortörténetben említett, a beteg „nyakán“ lévő megnagyobbodott nyirkmirigyek nem a tarkó alatti mirigyek voltak, egész talányos volt. S ezért vélem, hogy az eset megítélését nem tette könnyebbé, helyesebben mondva nehezítette a vizeletben lévő sok fehérnye, mert mint tudjuk, több észlelet a mellett szól, hogy féloldali görcsrohamok is lehetnek Bright-kórból származók. S így még ezt a lehetőséget is ki kellett zárni. E kérdést csak a gyógykezelés eredménye tisztázta. Teljesen egyetértek Korányi Sándor úr első czikkének azon állításával, hogy az eset „az antisyphilitikus eljárás kiváló sikerénél fogva figyelemreméltó“, sőt irodalmi ismereteim hiányossága folytán meglepett, hogy a második czikkében azt írja, hogy az esetében elért eredmény „egyáltalán nem egyedül­álló“. Az első közlés bevezetésében Korányi dr. úr azt írta, hogy „az anyaghalmaz további szaporítása csak akkor lehet jogosult, ha a leírt eset vitás kérdések eldöntéséhez, vagy új szempontok felállításához szol­gáltat adatokat“. Ebből, mint „Válasz“-ában írja, tévesen következ­tettem azt, hogy ő „ez eset alapján az agygummák esetében követendő eljárásra nézve általános értékű következtetést­ óhajtott volna levonni. Magam részéről azonban, még ha ezt Korányi dr. úr — kissé szokatlan kifejezéssel — a higgadt bírálattal össze nem férőnek tartja is, tovább is azt hiszem, hogy ha olyan eset, a­melyben az agysebészet jelenlegi tanai szerint műtétet látunk indokolva, műtét nélkül csak egy is gyó­gyulna, ez az illető tanok helyesebbé tételét tenné szükségessé. Korányi Sándor úr válasza után fölöslegessé vált közleményem­nek az a része is, a­melyben Horsley tanának helyességét védtem. Ez azért volt indokolt, mert az első közlés azon sorait, hogy különösen az antisyphilitikus eljárás kiváló sikere az, a­mely „ezen és a hasonló esetek közlését ma kívánatosabbá teszi mint valaha, mikor az agy­sebészet kétségtelenül nagy sikerei oda vezettek, hogy a sebészi beavat­kozás indikátiói egyesek által a syphilitikus agybántalmakra is ki lettek terjesztve; úgy értelmeztem, hogy Korányi Sándor úr esete közlésével azok ellen akar síkra szálni, a­kik a sebészi beavatkozást a syphilitikus agybántalmakra is kiterjesztik. Annál nagyobb örömmel látom a második közlésében, a­mint a sebészi beavatkozás mellett érvel, sőt a 6 heti higany­kezelést sem tartja minden esetben betartandónak.*

Next