Orvosi Hetilap, 1894. február (38. évfolyam, 5-8. szám)

1894-02-11 / 6. szám

Harmincznyolczadik évfolyam. 6. SZülk. Budapest, 1894­ február 11. ORVOSI HETILAP Alapította Markusovszky Lajos dr. 1857-ben. KIADÓ TULAJDONOS ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ: HŐGYES ENDRE EGYETEMI TANÁR. A HAZAI ÉS KÜLFÖLDI GYÓGYÁSZAT ÉS KORBUVÁRLAT KÖZLÖNYE. EREDETI KÖZLEMÉNYEK „Carcinosis miliaris acuta“ esete sokszoros rák­­emboliákkal." Irta Mégay Gyula dr., kórboncztani tanársegéd Kolozsvárit. A rák, mint mindnyájan tudjuk, fellépésétől kezdve mind­végig lassan terjedő, idült lefolyású betegség képét szokta mutatni: a beteg lassanként fogy, ereje hanyatlik s küleme mindinkább az ú. n. rákos cachexia jellegét mutatja; míg végre évek, de néha csak évtizedek múltán bekövetkezik a legtöbbször kikerül­hetetlen halálos kimenetel. Öntudatunkban a rákról alkotott képzeteinkkel az idült lefolyásnak és lassú terjedésnek a fogalma annyira összeforrott, hogy meglep, ha mégis akadunk olyan esetekre is, melyekben a rák heveny lefolyású. Az ilyen ritka esetekben, mint már Demme is kimutatta, a rák mindig úgy lesz heveny betegséggé, hogy egy régi rákos daganat egyszerre több vagy sok szerv­ben számos apró, tehát „miliaris“ rákos csomócskát hoz létre. Ilyenkor az idült rák kórképét, meglehetősen jellemzően, többé-kevésbé heves lázroham szokta félbeszakítani s ettől kezdve már az egész kórkép heveny betegség jellegét ölti. Ez a heveny betegség azután agyi tünetek, légzési nedélyek, emésztési zavarok kíséretében rendesen a 3 és 10-dik nap között halállal végződik. Miután e kóralak sok tekintetben hasonlít a heveny miliaris gümőkórhoz, igen találóan „heveny miliaris carcinosis­­nak“ neveztetik. Kórismérése e bajnak az élőben nehéz és egyáltalában csak úgy lehetséges, ha előbb sikerült kimutatni az elsődleges rákot. Az acut miliaris carcinosis eseteit felette gyéren találjuk feljegyezve, sőt úgy látszik e betegségnek német irodalma manapság is három, már meglehetősen régi munkára szorítko­­dozik, ú. m. 1. Köhler: Die Krebs-und Scheinkrebs-Krankhei­­ten 1853. 2. Demme: Beobachzagen Uber carcinosis miliaris acuta (Schweizer Monatschrift für praktische Medizin, 1858.) 3. Johannes Erichsen: Zwei Fälle von carcinosis acuta miliaris (Virchow Archívuma 1861). Ezeknek előrebocsátása után áttérek most saját esetünk tárgyalására. Özv. K J.-né, 59 éves, süteményárusné, 1892. november 24-dikén mint lázas beteg felvétetett a „Karolina“-kórház női körosztályába, s másnap meghalt, a nélkül, hogy kórisméje meg volna állapítva. A bonczleletből a minket itt közelebbről érdeklő rész a következőkben foglalható össze: A kisebb termetű, jól táplált női hulla bőrszíne általában halvány, a háton egészen halvány hullafoltokkal. A kézháta­kon, a mellkason, s a térdek táján a bőrben, utóbbi helyen akár négykrajczárosnyi terjedelmű felületes vérbeszűrődések láthatók. A kemény hurok könnyen levonható, megvastagodott s belső felületén majdnem mindenütt szürkés vöröses vérbe hártyával bevont, mely helyenként vérömlecses. A hasűrben szabad folyadék nincs. A hashártya általában sima, fénylő, de úgy faji, mint zsigeri felületén egyenként és szétszórtan (helyen­ként sűrűn egymás mellett) mákszem, egész kölesnyi, sőt akár lencsényi tejfehér kemény szemcséket találtunk, melyek közül a nagyobbak központi besüppedést mutattak. A zsírdús cseplesz felfelé húzódván, az antrum pylori­táján úgy összeforrott a gyomorral, hogy az illető gyomorrészlettel együtt libatojásnyi, külső részében zsíros dudorokkal áthatott tömött csomót képez. A megkeményedett gyomorfal hashártyája egyébként sima. A szív középnagyságú, elég vastagon zsírral bevont, a szívburok zsigeri felületén, mely egyébként sima és halvány, a jobb pitvar kaloldalán egy lencsényi, a hashártyán lévőkhez hasonló fehér csomó látható. A szív izomzata kissé barna, közép­vastag, kissé törékeny; az endocardium vékony, a jobb gyomrocs­­ban a sövényen és az egyik szemölcsizmon néhány köles­, egész lencsényi fehér csomócska. A jobb tüdő felső lebenyé­nek külső oldalán néhány porzószemnyi fehéres szürkés pon­tocska látszik a pleurán. A hörg közötti és a légcső közötti nyirok­mirigyek akár diónyira megnagyobbodva nagyobbrészt feketék, a szélükben azonban néhány köles­, egész babnyi tejfehér csomó van. A jobboldali kulcscsont fölötti nyirokmirigyek mogyorónyiak, tömöttek, fehérek s egymással összeforrva tyúk­­tojásnyi csomót képeznek. A gyomor kicsiny és a pylorus táján lévő megkeményedett részlete a kis és nagy cseples­szel összeforrt, maga a pylorus azonban mintegy 3 cm.-nyi alsó részletében összenövésektől ment maradt. A gyomor fala az összenőtt részletnek megfelelően női tenyér kiterjedésben akár 18 mm.-re megvastagodott. Legnagyobb m­értékben van meg­vastagodva a submucosa, mely a meglehetősen vastag muscu­­larisnál is mintegy kétszerre vastagabb. E helyen a gyomorfal tömött kérges, belfelülete egyenetlen, de folytonossághiány a nyákhártyában alig van. A kérges megvastagodásnak meg­felelően a lumen szűkült ugyan, de mutatóujjamat mégis könnyen átdughattam a szűkült részen. A gyomor szomszéd­ságában a nyirokmirigyek mogyoró- egész diónyi csomókká alakultak át, melyeknek fakó fehéres metszlapjáról tejszerű nedv vonható le. A hasnyálmirigy állománya kemény, habár zsírszövettel gazdagon át van hatva. A fodormirigyek nagyobb­részt aprók, de a duodenum felé fekvők tetemesen meg­­nagyobbodottak, némelyek akár diónyiak, tömöttek s fehéres fakó metszlapjükről tejszerű nedv vonható le. A retro­­peritonealis nyirokmirigyek szintén megnagyobbodvak, akár mogyorónyiak, különben az előbbiekhez hasonlók. Az eset górcsővi vizsgálatának eredménye röviden a következő: Hogy a gyomorban talált eltérés egy régi kérges rostos rák, abban a makroskopikus lelet után pillanatig sem kétel­kedtünk, de e gyomorrákot górcsövileg kimutatni még sem volt olyan könnyű, mint az ember gondolná. Hogy a rákot, illetve a jellemző hámmeneteket és fészkeket kimutathassam, nem kevesebb mint 24, különböző részletekből vett górcsövi készít­ményt kellett csinálnom, melyek közül a legtöbben csak az lát­ható, hogy a gyomorfal összes rétegei meg vannak vastagodva, különösen a submucosa. A vastag nyákhártyában a mirigyek is hosszúra nyúltak, de a kissé festenyzett muscularis mucosaen túl már nincs hámmenet. A tetemesen megvastagodott sub­mucosa meglehetősen sejtdús rostos kötőszövetből áll, melyben a Bemutatás az Erdélyi Múzeum-Egylet orvosi szakosztályának 1893. évi május havi ülésén.

Next