Orvosi Hetilap, 1912. augusztus (56. évfolyam, 31-34. szám)
1912-08-04 / 31. szám
1912. 31. sz. ORVOSI HETILAP Azok közül, a kiket genylevezetés miatt draineztünk, meggyógyult 27 (72'9%), meghalt 10 (27%), összesen 37. Azok közül, kiket vérzés miatt tamponáltunk, meggyógyult 7 (63'6%), meghalt 4 (36'4%), összesen 11. Műtét előtt lázas volt: 17 (35’4%). Ezek közül meggyógyult 10 (58-8°/0), meghalt 7 (41 -2°/0); összesen 17. A 48 eset közül meggyógyult 34 (70 8°/0), meghalt 14 (29-2%); összesen 48. Meghalt 14 Ezek közül genyes tartalmú cysta 3, adnextumor 2, extrauterin 4, hólyagcarcinoma 1, sarcoma uteri 2, malignus tumor ovarialis 2; összesen 14. Halál oka: peritonitis 9 (18'75%), szívhűdés 2 (4'2°/0), egyéb betegségek 3 (6-25%). Ezekre nézve meg kell jegyeznem, hogy a drainnel kezelt betegeink közül nem egy volt olyan, aki meggyógyult, akit pedig elveszettnek hittünk, sőt meggyógyult olyan is, kinek 33.000 leukocytája és haemolizáló streptococcusai voltak. Annak a kérdésnek bírálgatásakor, hogy az asepsis és technika közül mely tényezőnek van nagyobb befolyása a végeredményre, a magam részéről odakonkludálok, hogy mindkettőnek teljesen egyformán. Asepsis nélkül kétséges a sorsa a betegnek, akármilyen technikával fogjuk operálni s a legtökéletesebb asepsis sem nullifikálhatja a hiányos technika okozta hibákat. A technika alatt azonban ne csupán a sietve operálást értsük. A nagyon sietés az exoctság rovására ejti a csorbáit, a minutiositásokig terjedő gondosság még időben nyújtja a műtétet, a hasműtétek kivitelében azonban ilyen gondossággal kell, hogy operáljunk. Véleményem szerint e két tétel kérdés alakjában nem is állítható egymással szembe, csakis egymás mellé. Jelen referátumomnak az a czélja, hogy a discussio révén napfényre kerüljenek azok az eljárások és tapasztalások, melyek a magyar hassebészet mai álláspontját jelzik. Közlés a kolozsvári egyetemi ideg- és elmekórtani klinikáról. (Igazgató: Dr. Lechner Károly, e. ny. r. tanár, udv. tanácsos.) Differentiált a paralysisesek és praecoxosok vérsavója között immun haemolysiproductio kiváltása szempontjából. Irta: Deák István dr. és Benedek László dr. (Folytatás.) Az inactivált immunserumokat friss tengerimalaczcomplementtel reactiváltuk, mégpedig 04 cm3, illetve egy második sorozatban 0 2 cm3 térfogatmennyiségükkel. (A tengeri malacz seruma erre azért is különösen alkalmasnak látszott, mert tudvalevőleg bő complementtartalma mellett a normális haemolysin-amboceptorokat minimális mennyiségben tartalmazza és a fenti reactio alkalmával mutatkozó finomabb különbségek esetén ez a priori is fontosnak látszott.) A reactiválás eredményes volt, amennyiben bár gyengébben kifejezve, az eredmény az előbbi volt. A haemolysinek ezen volta magyarázatát leli abban, hogy a haemolysisnek az inactiválással szemben nem viselkednek egyforma thermostabilitással, így tudva van, hogy pl. normál haemolysinek gyakran 55 C mellett 12 óra alatt activitásukkal együtt reactiválhatóságukat is elvesztik. Michelis és Fleischmann vizsgálataiban a különböző szervek sejtjeivel előállított haemolysinek is kevésbé voltak thermostabilok. Figyelemmel voltunk állandóan az üledékeknek makroskopos külsejére épp úgy itt, mint az első táblázati eredmények negatív volta esetén. Ugyanis haemolysises agglutinineknek egyidejű képződésére is lehetett volna ezen esetekben gondolni (lásd alább a haemolysisképződést), amelyek bár in vivo a productio idején nem konkurálnak (lásd Wendelbach észleletét) a haemolysisekkel, in vitro azonban annál inkább akadályozhatják azt, ha mindjárt csak physikailag is (lásd Sachs). Tudjuk továbbá, hogy haemolysises agglutininek (hetero-, iso- és autó) teljesen normalis versavában is előfordulnak. (Strauss, Moll, Hedinger, Marshall, Landsteiner, Halban, Ascoli, Klein) Bordet és Streng vizsgálatai után (Zentralblatt f. Bakteriologie 1909, Bd. 49) tudjuk azt is, hogy normális állati vérsavak az agglutininektől kísérletileg jól differencziált conglutinineket is tartalmazhatnak; éppen az utóbbi észleleten alapszik a Kaivonen-féle „Konglutinationsreaction“ is, mely tulajdonképp a Wassermann-reactiótól csak az indicatorban különbözik, de amelyet szerzője éppen ezen conglutinineknek perfect működése miatt a Wassermann-reactio elé helyez, bár nehéz elhinni, hogy egy congulinszerűleg működő indicator érzékenyebb volna, vagy pláne nagyobb latitűdökkel functionálhatna, mint a színindicator; ha mindjárt a Wassermannreactiónál sokkal egyszerűbb is. (Karvonen: Archiv f. Dermatologie, 1911 ; újabban Siebert és Mitonescu: Deutsche med. Wochenschrift, 1911, 45. f.) A conglutininek is csak mechanikai akadályt képviselnének. Az említett negativ leletekben agglutinatiót csak két esetben észleltünk makro- és mikroskóposan, úgy hogy ez kivételes leletnek mondható. Rendszerint a nem oldódó vörös vértestek sedimentálódása hosszabb időt vett igénybe és az agglomeratio képét mutatta, egyébként is az esetleges agglutininhatásnak a haemolysisre physikailag kedvezőtlen voltát az óránkénti összerázásokkal eléggé ellensúlyoztuk (Sachs), úgy hogy teljesen kizárhatjuk azt, mintha a fenti eredmények létrehozásában az agglutininek szereppel bírnának. A végzett „Activierungsmethode“-nak eredményei mindenik immunserumra teljesen igazolják a complex haemolysimek felvételét. "Mielőtt az utóbbiak sajátszerű viselkedésének magyarázatába bocsátkoznánk, közbevetjük a következőket: Vörös vértestek ellen immuntestek kifejlődését általában vörös vértesteknek a szervezetbe való bevitelével érjük el, ezek rendszerint gyorsan és nagy mennyiségben fejlődnek. Paralysises és praecoxos egyének többször mosott, serumtól mentes vörös vértestjeivel 6—6 nyulat oltottunk, mind a 12- nek immunseruma kifogástalanul haemolysises hatású volt, az oldás mindegyikkel teljes volt, a haemolysises titerben sem látszott számbavehető különbség, úgy hogy e tekintetben az immunserumok különbséget nem mutattak. Ebből azt következtettük, hogy a különbségek hiánya a túl erős haemolysises rendszerekre vezethető vissza; ez esetben sokkal kevesebb receptorral előidézett, sokkal kevésbé erős haemolysinképződés mellett a különbségek érvényre jutnak. Düngern-nak, Tchistovitsch-nak, Morgenroth-nak, Schattenfroh-nak stb. sikerült először vörös vértestektől mentes serummal és állati eredetű nedvekkel vörös vértestek ellen lytotrop anyagok, illetve lysinek productióját kiváltani. Ezt a jelenséget általánosan a stromareceptoroknak vérbe jutásával magyarázzák. A vérsavóval történő immunizálás alkalmával ezek tehát mint antigének töltik be szerepüket. Plausibilis volna tehát ezek után a következő felvétel: mivel az általunk előállított immunserumok közül a paralysisesek vérsavójával oltott állatokéi állandóan kevesebb immunhaemolysintartalmat mutattak a normalis vérserummal oltottnál, vagy ezeket teljesen nélkülözték, következne, hogy a paralysises vérsavójában az antigénül szolgáló stromareceptorok sokkal kevesebb számban foglaltatnak, mint a normálisban; praecoxos serumra vonatkozólag a fentiek szerint ennek éppen a fordítottja áll, t. i. a vérsavó haemolysin-antigenül szolgáló receptorokban gazdag. Kísérleteinkből ezen felvétel joggal következnék, hiszen Sachs, Friedberger és Dorner vizsgálataira hivatkozva, eme receptorok jelenlétének kimutatásakor azoknak immunizáló képességét praeferálja antitestmegkötő functiójukkal szemben. (Ugyanilyen értelemben szólnak Bang-nak és Forssmann-nak a haemolysises antigének heresistentiájára vonatkozó vizsgálatai is.) Mielőtt azonban ezen felvételt véglegesnek fogadnánk el, lássuk, milyen jogos ellenvetések hozhatók fel ellene. Szó lehetne arról, hogy itt a praecipitáló ferumoknak complementkötő képessége, illetve ennek különbözősége idézi 585