Orvosi Hetilap, 1912. augusztus (56. évfolyam, 31-34. szám)

1912-08-04 / 31. szám

1912. 31. sz. ORVOSI HETILAP Azok közül, a kiket genylevezetés miatt draineztünk, meg­gyógyult 27 (72'9%), meghalt 10 (27%), összesen 37. Azok közül, kiket vérzés miatt tamponáltunk, meggyó­gyult 7 (63'6%), meghalt 4 (36'4%), összesen 11. Műtét előtt lázas volt: 17 (35’4%). Ezek közül meg­gyógyult 10 (58-8°/0), meghalt 7 (41 -2°/0); összesen 17. A 48 eset közül meggyógyult 34 (70 8°/0), meghalt 14 (29-2%); összesen 48. Meghalt 14 Ezek közül genyes tartalmú cysta 3, adnex­­tumor 2, extrauterin 4, hólyagcarcinoma 1, sarcoma uteri 2, malignus tumor ovarialis 2; összesen 14. Halál oka: perito­nitis 9 (18'75%), szívhűdés 2 (4'2°/0), egyéb betegségek 3 (6-25%). Ezekre nézve meg kell jegyeznem, hogy a drainnel kezelt betegeink közül nem egy volt olyan, a­ki meggyógyult, a­kit pedig elveszettnek hittünk, sőt meggyógyult olyan is, kinek 33.000 leukocytája és haemolizáló streptococcusai voltak. Annak a kérdésnek bírálgatásakor, hogy az asepsis és technika közül mely tényezőnek van nagyobb befolyása a végeredményre, a magam részéről odakonkludálok, hogy mindkettőnek teljesen egyformán. Asepsis nélkül kétséges a sorsa a betegnek, akármilyen technikával fogjuk operálni s a legtökéletesebb asepsis sem nullifikálhatja a hiányos tech­nika okozta hibákat. A technika alatt azonban ne csupán a sietve operálást értsük. A nagyon sietés az exoctság rovására ejti a csorbáit, a minutiositásokig terjedő gondosság még időben nyújtja a műtétet, a hasműtétek kivitelében azonban ilyen gondossággal kell, hogy operáljunk. Véleményem sze­rint e két tétel kérdés alakjában nem is állítható egymással szembe, csakis egymás mellé. Jelen referátumomnak az a czélja, hogy a discussio révén napfényre kerüljenek azok az eljárások és tapasztalások, melyek a magyar hassebészet mai álláspontját jelzik. Közlés a kolozsvári egyetemi ideg- és elmekórtani klini­káról. (Igazgató: Dr. Lechner Károly, e. ny. r. tanár, udv. tanácsos.) Differentiált a paralysisesek és praecoxosok vérsavója között immun haemolysi­productio kiváltása szempontjából. Irta: Deák István dr. és Benedek László dr. (Folytatás.) Az inactivált immunserumokat friss tengerimalacz­­complementtel reactiváltuk, még­pedig 04 cm3, illetve egy második sorozatban 0­ 2 cm3 térfogatmennyiségükkel. (A ten­geri malacz seruma erre azért is különösen alkalmasnak lát­szott, mert tudvalevőleg bő complementtartalma mellett a nor­mális haemolysin-amboceptorokat minimális mennyiségben tartalmazza és a fenti reactio alkalmával mutatkozó finomabb különbségek esetén ez a priori is fontosnak látszott.) A reac­­tiválás eredményes volt, a­mennyiben bár gyengébben kife­jezve, az eredmény az előbbi volt. A haemolysinek ezen volta magyarázatát leli abban, hogy a haemolysisnek az inac­­tiválással szemben nem viselkednek egyforma thermostabili­­tással, így tudva van, hogy pl. normál haemolysinek gyakran 55 C mellett 12 óra alatt activitásukkal együtt reactiválhatóságukat is elvesztik. Michelis és Fleischmann vizsgálataiban a különböző szervek sejtjeivel előállított haemolysinek is kevésbé voltak thermostabilok. Figyelemmel voltunk állandóan az üledékeknek makros­­kopos külsejére épp úgy itt, mint az első táblázati eredmé­nyek negatív volta esetén. Ugyanis haemolysises agglutininek­­nek egyidejű képződésére is lehetett volna ezen esetekben gondolni (lásd alább a haemolysisképződést), a­melyek bár in vivo a productio idején nem konkurálnak (lásd Wendelbach észleletét) a haemolysisekkel, in vitro azonban annál inkább akadályozhatják azt, ha mindjárt csak physikailag is (lásd Sachs). Tudjuk továbbá, hogy haemolysises agglutininek (hetero-, iso- és autó) teljesen normalis versavában is előfordulnak. (Strauss, M­oll, Hedinger, Marshall, Landsteiner, Halban, Ascoli, Klein) Bordet és Streng vizsgálatai után (Zentralblatt f. Bakte­riologie 1909, Bd. 49) tudjuk azt is, hogy normális állati vérsavak az agglutininektől kísérletileg jól differencziált conglu­­tinineket is tartalmazhatnak; éppen az utóbbi észleleten alap­szik a Kaivonen-féle „Konglutinationsreaction“ is, mely tulaj­donképp a Wassermann-reactiótól csak az indicatorban külön­bözik, de a­melyet szerzője éppen ezen conglutinineknek perfect működése miatt a Wassermann-reactio elé helyez, bár nehéz elhinni, hogy egy congulinszerűleg működő indicator érzékenyebb volna, vagy pláne nagyobb latitűdökkel functio­­nálhatna, mint a színindicator; ha mindjárt a Wassermann­­reactiónál sokkal egyszerűbb is. (Karvonen: Archiv f. Derma­tologie, 1911 ; újabban Siebert és Mitonescu: Deutsche med. Wochenschrift, 1911, 45. f.) A conglutininek is csak mecha­nikai akadályt képviselnének. Az említett negativ leletekben agglutinatiót csak két eset­ben észleltünk makro- és mikroskóposan, úgy hogy ez kivé­teles leletnek mondható. Rendszerint a nem oldódó vörös vértestek sedimentálódása hosszabb időt vett igénybe és az agglomeratio képét mutatta, egyébként is az esetleges agglu­­tininhatásnak a haemolysisre physikailag kedvezőtlen voltát a­z óránkénti összerázásokkal eléggé ellensúlyoztuk (Sachs), úgy hogy teljesen kizárhatjuk azt, mintha a fenti eredmények létrehozásában az agglutininek szereppel bírnának. A végzett „Activierungsmethode“-nak eredményei min­­denik immunserumra teljesen igazolják a complex haemolysim­­­ek felvételét. "Mielőtt az utóbbiak sajátszerű viselkedésének magyarázatába bocsátkoznánk, közbevetjük a következőket: Vörös vértestek ellen immuntestek kifejlődését általában vörös vértesteknek a szervezetbe való bevitelével érjük el, ezek rendszerint gyorsan és nagy mennyiségben fejlődnek. Paralysises és praecoxos egyének többször mosott, serumtól mentes vörös vértestjeivel 6—6 nyulat oltottunk, mind a 12- nek immunseruma kifogástalanul haemolysises hatású volt, az oldás mindegyikkel teljes volt, a haemolysises titerben sem látszott számbavehető különbség, úgy hogy e tekintetben az immunserumok különbséget nem mutattak. Ebből azt követ­keztettük, hogy a különbségek hiánya a túl erős haemolysises rendszerekre vezethető vissza; ez esetben sokkal kevesebb receptorral előidézett, sokkal kevésbé erős haemolysinképző­­dés mellett a különbségek érvényre jutnak. Düngern-nak, Tchistovitsch-nak, Morgenroth-nak, Sch­attenfroh-nak stb. sike­rült először vörös vértestektől mentes serummal és állati ere­detű nedvekkel vörös vértestek ellen lytotrop anyagok, illetve lysinek productióját kiváltani. Ezt a jelenséget általánosan a stromareceptoroknak vérbe jutásával magyarázzák. A vérsavó­val történő immunizálás alkalmával ezek tehát mint antigé­nek töltik be szerepüket. Plausibilis volna tehát ezek után a következő felvétel: mivel az általunk előállított immunseru­mok közül a paralysisesek vérsavójával oltott állatokéi állan­dóan kevesebb immunhaemolysintartalmat mutattak a norma­lis vérserummal oltottnál, vagy ezeket teljesen nélkülözték, következne, hogy a paralysises vérsavójában az antigénül szolgáló stromareceptorok sokkal kevesebb számban foglal­tatnak, mint a normálisban; praecoxos serumra vonatkozólag a fentiek szerint ennek éppen a fordítottja áll, t. i. a vérsavó haemolysin-antigenül szolgáló receptorokban gazdag. Kísér­leteinkből ezen felvétel joggal következnék, hiszen Sachs, Fried­­berger és Dorner vizsgálataira hivatkozva, eme receptorok jelenlétének kimutatásakor azoknak immunizáló képességét praeferálja antitestmegkötő functiójukkal szemben. (Ugyan­ilyen értelemben szólnak Bang-nak és Forssmann-nak a haemolysises antigének heresistentiájára vonatkozó vizsgá­latai is.) Mielőtt azonban ezen felvételt véglegesnek fogadnánk el, lássuk, milyen jogos ellenvetések hozhatók fel ellene. Szó lehetne arról, hogy itt a praecipitáló ferumoknak complementkötő képessége, illetve ennek különbözősége idézi 585

Next