Orvosi Hetilap, 1913. január (57. évfolyam, 1-4. szám)
1913-01-05 / 1. szám
8 ORVOSI HETILAP 1913. 1. sz. Thyreoaplasia egy esetében észleltük a legnagyobb — úgy relativ (613%), mint absolut — lymphocytosist (5517). A lymphocyták közül átlag a nagyobb egymagvúak voltak túlsúlyban. Ami pedig a többi sejtféleség magatartását illeti, különösebb eltérést az eosinophil sejtek részéről észleltünk. 35 eset közül 16 esetben találtunk 3%-on felüli eosinophiliát, legnagyobb értékük 26 6% volt. Basedow-kór-eseteinkben legnagyobb értéknek 6 0°/0-ot kaptunk, két esetben pedig csaknem teljesen nélkülöztük az eosinophil sejtek jelenlétét. Ha vizsgálataink alapján a morbus Basedownban és strumában talált vérelváltozásokat a belső secretiók tanával megmagyarázni akarjuk, akkor előre kell bocsátanunk azt, hogy az erre vonatkozó kísérleti adatok oly kevés számmal állnak rendelkezésünkre, hogy csak némileg is támogatott hypothesist nem adhatunk. Bertelli végzett erre nézve kísérleteket, ki különösen pajzsmirigyüktől megfosztott állatokon észlelt nagyfokú hypereosinophiliát anaemia és leukocytosis mellett; ezen eosinophilia adrenalinbefecskendezésre eltűnik és csak 24 óra múlva tér ismét vissza. Az autonomotrop pilocarpinnal sikerül hypereosinophiliát előidézni, mint azt Neusser kimutatta, míg a sympathicotrop adrenalin eltünteti ezt, úgy hogy tehát a thyreoidea zavart működésénél, mely két irányban érvényesülhet, sympathicotrop hypoeosinophiliát, avagy autonomotrop hypereosinophiliát kapnánk. Az eosinophiliának ilyen szempontból való magyarázása, melyet különösen az autonomotrop tünetekkel járó Basedowkór eseteiben kapnánk, mint azt Eppinger és Hess is észlelte, még nagyon is távol áll a positivumtól. A vizsgálók egy része a lymphocytás vérkép elváltozását az illető egyének lymphás habitusában keresi. Ezek szerint a lymphadenoid szövet fokozott működését kell feltételezni. Természetesen némelyek ezen reactiót is nem az egyén habitusában, hanem, minthogy a struma a megbetegedés lényege, úgy magyarázzák, hogy a thyreoidea valamely terméke a lymphoid szövetre hat ingerlőleg. Naegelt, Howard és Kocher egy a Basedow-kór mérge által feltételezett specifikus reactiónak tartják. Sőt annyira is mentek, hogy a morbus Basedowit az aleukaemiás lymphadenoid hyperplasiák közé igyekeztek sorozni, épp a némelykor észlelt nagy lép, mirigyduzzanatok és ezen vérképelváltozás révén. Lymphocytosist egyformán észleltek autonomotrop és sympathicotrop Basedow-kór eseteiben. Vizsgálataink alapján kimondhatjuk, hogy mivel a struma mellett is megtaláljuk az eseteknek mintegy felében a lymphocytás vérképet, nem tarthatjuk a morbus Basedows olyan jellegzetes tünetének, hogy a kórjelzés felállításakor döntő jelentőségű volna és csak természetes, hogy a prognosis szempontjából még óvatosabb az állásfoglalásunk. Azt azonban adataink alapján mondhatjuk, hogy a Basedow-kóros tünetek mellett a morbus Basedows kórjelzésekor értékes kiegészítő tünet a keringő vér lymphocytás jellege. Irodalom: Kocher: Blutimtersuchung bei Morbus Basedowi mit Beiträgen zur Frühdiagnose und Theorie der Krankheit. Archiv für klinische Chirurgie, 1908, LXXXV1I. — Gordort-Jagic: lieber das Blutbild bei Morbus Basedowi und Basedowoid. Wiener klin. Wochenschrift, 1908. — Buhler: lieber die Lymphocytose bei Basedowscher Krankheit und Basedowoid. Münchener mediz. Wochenschrift, 1910. — Roth: Vérvizsgálatok morbus Basedowi eseteiben. Orvosi Hetilap, 1910, 11. sz., 189. oldal. — Ugyanaz: Deutsche medizinische Wochenschrift, 1910. — M. Käppis: Ueber Lymphocytose des Blutes bei Basedow und Struma. Mitteilungen aus den Grenzgebieten der Medizin und Chirurgie, 1910, XXL kötet, 5 füzet. — Ch. Müller: Ueber morphologische Blutveränderungen bei Struma. Medizinische Klinik, 1910, 34. szám. — Caro: Blutbefunde bei Morbus Basedowi und bei Thyreoidismus. Berliner klinische Wochenschrift, 1908. Közlés a kolozsvárideg- és elmegyógyászati klinika laboratóriumából. (Igazgató: Lechner Károly dr., egyetemi tanár, udvari tanácsos.) A paraffinomákról. (Egy eset kapcsán.) Irta: Benedek László dr., ideg- és elmegyógyászati tanársegéd. A paraffinkezelést Gersung hozta be a sebészeti therápiába 1900 elején. Azóta igen széles körben elterjedt és részben tisztán kozmetikai szempontból, részben sebészeti operatiók után a kozmetikai eredmény javítása czéljából, részben pedig conservativ sebészeti eljárás gyanánt nyer alkalmazást. Az eleinte teljesen közömbösnek hitt paraffin később több esetben okozott nem várt kellemetlenségeket, amelyek azonban, minthogy csak elvétve jelentkeztek, a paraffinprothesisek elterjedését nem gátolták, sőt kedvezően hatottak, mert nyomukban járt az injectiók technikájának lényeges javulása. Az első években ugyanis a paraffin közönséges fecskendőkkel melegen és folyékonyan applikáltatott. A Pfannenstiel által észlelt könnyebb lefolyású tüdőembolia (Moskovitz szerint perifériás venathrombosisok következtében), a többek által leírt toxikus hatások és sülyedések miatt 1902-ben Eckstein (D. M. W. 1902 augusztus) az 57—60°C-on olvadó paraffint ajánlja a Gersung által használt 40’-on olvadóval szemben subcutan és submucosus prothesisekre; a gyors, 10—20'-en belül bekövetkező megmerevedés a fenti kellemetlenségeket kizárná. Ilyen túl magas hőfokokon való alkalmazástól a reactiós láb és elhalások veszélye miatt többen óvnak, a többi között Stein (D. M. W. 39—40,1901), ugyanő a kemény, hideg parafint ajánlja prothesisek készítésére, melynek alkalmazása az átlala, Brockart, Lermoyer, Mahn, Eckstein és mások által kombinált nagynyomású fecskendőkkel nehézségekbe többé nem ütközik. Ha ezzel el is tűntek ama veszélyek, melyek a paraffinnak, hogy úgy mondjam, távolhatásában gyökereztek, még mindig nem lett teljesen kiküszöbölve a közvetlen környezetre gyakorolt izgató hatás, mely reactióképpen productiv gyuladást provokál és úgynevezett paraffintumorokat, paraffinomákat hoz létre, többek közt ráczáfolva Herczel Manó dr.-ra, aki a Közkórházi Orvostársulat 1901 október 23.-i gyűlésén sikerült prothesiseinek bemutatása kapcsán így nyilatkozik: „A paraffinbefecskendést melegen ajánlhatom, mert vele oly anyagot nyertünk, mely a szövetekbe zavartalanul begyógyul.“ (Orv. H., 1901, 784. 1.) És hogy relative olyan kis számban kerülnek az ilyen esetek észlelésre, annak okát, azt hiszem, nemcsak a szervezetnek paraffinnal szemben való nagyfokú tolerantiájában kell keresnünk, hanem a betegek tolerantiájában is a paraffintumorokkal szemben. Ugyanis az utóbbiak többnyire fájdalmatlanok, ritkán olyan nagyok, hogy mechanikai akadályul szolgálhatnának, szóval, aránylag kevés kellemetlenséget okoznak. Másrészről a prothesisek sikerült voltáról szóló referátumok, bemutatások az injectiók ideje után pár hónapi megfigyelési idővel beérik, márpedig, mint látni fogjuk, esetünkben is két év lefolyása után mutatkozott először a paraffintumor. A paraffint alkalmazzák: chamaeprosop és szerzett nyeregorr, végbélelőesés, incontinentia urinae, kisebb köldöksérvek eseteiben pelotta gyanánt, ozaena esetében trophikus ingerülés az exspiratiós áramlás erejének fokozására, hiányok pótlására (pl. homloköböloperatiók után), féloldali kryptorchismus esetén (Cantlie, 1905); kuruzslók pedig katonaszabadításra lymphomák és daganatok utánzásával (1. Goldenberg: D. M. W. 1907, 46); újabban Brünnings hangszalaghüdés esetén javalja (Kretschmanen is a magdeburgi orvosegylet 1912 január 18.-i gyűlésén ilyen kezeléssel elért kedvező eredményről referál). Hogy mennyire eltérők a nézetek a nagy nyomás alatt applikált, kemény paraffinkezelésre előálló paraffinomák keletkezésére nézve, kitűnik azon discussióból, mely a Berliner etologische Gesellschaft 1910 november 4.-i ülésén folyt le Graupner „Paraffindepot an der Nasenwurzel“ czímű bemutató előadásával kapcsolatban. Míg az előadó a relative nagy