Orvosi Hetilap, 1913. június (57. évfolyam, 22-26. szám)
1913-06-29 / 26. szám
484 ORVOSI HETILAP 1913. 26. sz. femoris, tibialis anticus és triceps surae mindkét oldalt feltűnőbben paresises. A beteg jól hall, jól lát; a szemfenéki lelet a következő: „Mindkét szemen az ideghártya artériái mélyebben feküsznek, mint az opticus széle mellett fekvő, tágabb és kanyargós lefutású vénák; a kettő között határozott niveau-differentia van. Az ideghártya az opticusok feje körül kissé szürkés; az opticusok teljesen épek; a szemfenéki elváltozás congenitalisnak mondható“ (Vicas dr. tanársegéd lelete, melyet Imre tanár megerősített). A bőrérzés a rendestől a következőkben mutat eltéréseket: 2 jobb lumbalis segmentumnak megfelelő innervatiós terület a jobb alsó végtagon foltokban hyperaesthesiás; a 4. és 5. lumb. segmentumnak megfelelően ugyanezen a végtagon hypalgesia, baloldalt ugyanott hyperalgesia mutatható ki. Az izom-, izületérzések rendesek. A pupillák egyenlők, kerekdedek és minden tekintetben prompte reagálnak. (Az érzészavarok az operatio következtében jöttek létre és lassanként teljesen eltűntek.) A Wassermann-reactio negativ. Differentialis diagnosis. Kérdés tárgya lehetne, hogy a fent leírt eset a gyermekkori görcsös bénulásnak cerebralis vagy spinalis formájához tartozik-e? A fenti státusban kiemeltük az agyidegek beidegzéseiben a kiesési tünetek hiányát, a psyche szabad voltát és pótlólag e helyen szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy sem a spasmusos paraparesis jelentkezése előtt, sem azután a betegnek convulsiói nem voltak, jelen betegségének folyamán pedig motoros izgalmi tünetek (athetosis, chorea, epilepsia) egyáltalán nem jelentkeztek. A bal facialis eltérés olyan kisfokú és annyira egyedülálló, hogy joggal a többi degeneratiós jel (szemfenéki eltérés, fülek) mellé sorolható. Fontosnak látszik e kérdésben az anamnesisnek egy adata, hogy t. i. az ügyetlen, bizonytalan, sántító járás egy reggel, felkelés után jelentkezett az azelőtt teljesen egészséges egyénen. Ez utóbbi körülmény emlékeztet bennünket a West-féle „paralysis in the morning“ formájára a poliomyelitis antiacutának. Tudjuk továbbá, hogy Media, Strümpell, Marie, Benedikt és mások felfogása szerint a polioencephalitis acuta infantilis a Heine-Medinkórral közös aetiológiával bír. Mindez tehát a cerebralis alak mellett szólna. Ezenkívül utalunk Long-Landry monographiájára, melyben a sikerült kórbonczolástani felosztás után a szerző abbeli véleményének ad kifejezést, hogy klinikailag a Little-féle betegség spinalis formáját a cerebralistól nem áll módunkban megkülönböztetni. (Long-Landry, 1911.) És különösen áll ez a fenti esetre, amelyben a hiányos anamnesis miatt retrospective a központi akaratlagos impulzusoknak esetleges, mintegy transitorikus kieséseit nincs alkalmunk áttekinteni. Ugyancsak az anamnesisben nem nyerünk semmi biztos adatot a hereditásra nézve sem. Megfontolandó továbbá, hogy a spinalis forma kórbonczolástani alapját alkotó folyamat természete olyan (sclerosis, atrophia), mely a máról-holnapra való keletkezést kizárja. Erre látszik czélozni Oppenheim is, midőn a spasmusos spinalis paralysis (melynek czíme alatt a gyermekkori görcsös bénulás gerinczvelői alakját is tárgyalja) és hysteriás spasmusos paraparesis között von párhuzamot, elsősorban említve az acut keletkezést, mint differentiát. (Lásd Oppenheims Handb., 1908, I., 205. lap.) És végül hivatkozunk Freud monographiájára, melyben a szerző a diplogia inf. spast. második jelentkezési alakjául (az eredeti felosztás szerint) a „paraplegische Starre“-t nevezi meg. Mindezek miatt szándékosan használtuk esetünkre nézve úgy a „diplogia inf. spastica“, mint a „paraparesis inf. spastica“ elnevezéseket, ezzel is jelezve azoknak csak symptomatologiai értékét. A fentiekre való kitérés részben azért is történt, hogy az egyes részletkérdésekben mai nap is uralkodó nézeteltérések egy körülírt részébe betekintést nyújtsunk és ezáltal az adatgyűjtés szükségét nemcsak a Foerster-műtétekre, hanem a gyermekkori görcsös bénulásokra nézve is kissé megvilágosítsuk. A fentiek után feleslegesnek tartjuk a sclerosis multiplextől, hysteriától vagy egyéb kóralakoktól való elkülönítést. A betegen a következő utókezelést rendeltük el: 1. Roborálás (ferrum, arsen, chininpillulák, bő tejtáplálás). 2. Frenkel-féle járási gyakorlatok. 3. Az alsó végtagok massage-a (naponta 10—15'), 1/2 órai meleg ülőfürdővel kapcsolatban. 4. Galvános, illetve galváncsaládos elektromos kezelés a következő rendszer mellett: A czombadductorokra és triceps suraekra labilis anodgalvanisatio (10 milliampere áramerősséggel); a quadriceps femorisra kathod galvanisatio (szintén labilisan, 20—25 milliampére), majd utóbbiakra galvancsarádos áram, massagemángorlóval. A villanyozás tartama összesen naponta 25 pere (végezte Matolcsi dr. és Lux dr.). A roborálás sikerrel halad előre; a járási gyakorlatokkal kapcsolatban a mozgások ügyesebbek, tökéletesebbek lettek; a massage, meleg fürdők, villanyos kezelés rendszeresen keresztülvitt alkalmazása a contractióban részt nem vevő izmok lefokozott tónusát megjavította és őket az inactivitási sorvadástól megmentette, másrészt azonban a hypertónusban levő izmok feszültségét tetemesen csökkentette, ami a paresist az operatio előtt jóval túlszárnyalta. Ez a javulás számadatokkal is igazolható. Ugyanis a czombok kerülete operatio előtt f. év január 6.-án (1. fent) 38 és 375, a lábszáraké 28 és 27 cm. volt. F. év márczius 7.-én, vagyis az operativ + 4 hetes utókezelés után pedig ugyanazon magasságokban és sorrendben a combokra nézve: 34 és 33'25, a lábszárakra nézve : 25 és 25 cm., vagyis 2—4‘25 cm. fogyás észlelhető a kerületükben, a mintegy 15 kgr. testsúlygyarapodás mellett. Mondanunk sem kell, hogy a hypertonusban levő izmok nagyobb térfogattal bírnak a normális feszültségi állapotban levőknél és ez adja magyarázatát a javulás kapcsán beállott kerületi különbségeknek. Magának a Foerster-féle műtétnek ajánlásakor is az a körülmény vezetett, hogy az aránylag kisfokú és kiterjedésű paresis mellett a rigiditás és spasmusos innervatio szembetűnően erős volt. (A műtét lényegére és javalataira nézve lásd O. Foerster: Mitt. aus d. Grenzgeb. d. Med. u. Chir., 1909, XX. köt. és Berliner kimn. Wochenschr., 1911, 31. sz.) Foerster en kívül jó eredményeket látott a Little-féle betegségben és gyermekkori hemiplegia eseteiben Bornhaupt (St. Petersburger med. Wochenschrift, 1911, 3. sz., 25. 1.), Helbing, Göbel-Hevesi (Münchener med. Wochenschr., 1910, 554. és 1139. 1.), Hevesi (Deutsche med. Wochenschr., 1911, 19. sz.), Stiefler etc. Csak végső esetben, muscularis izületi anchylosis eseteiben szánja reá magát a műtétre Biesalski (Münchener med. Wochenschr., 1910, 31. sz.). Schaffer-nek hemiplegia után, a bal felső végtagban kifejlődött hemispasmus esetében a rigiditás még fokozódott a műtét után (Budapesti kir. orvosegyesület, 1911 márcz. 20.) A rhizektomia sikere egyébként a kimetszett hátulsó gyökök számától is függ (1. Codivilla). A fenti adatokkal, valamint az izomsensibilitás és contractura közti összefüggéssel e helyen nem kívánunk bővebben foglalkozni és még csak Stoffel-nek érdekes vállalkozását említjük (1. alább), aki cerebr. spast. gyermekbüdésnek 12 esetében állítólag sikerrel szakítja meg a reflexívnek motoros részét egy-egy motoros izomág átmetszésével. Az utókezelés megkezdése óta a beteg járása tetemesen javult. A betegen a kezelés tovább folyik és ha a kezelés idejével a siker továbbra is párhuzamosan fog haladni, úgy még mintegy két hónapi intézeti kezelésre van szükség. 2. eset: D. P., 6 éves leánygyermek 4 év előtt diphtheriát állott ki, mely után észrevették, hogy bal kezét és lábát alig tudja mozgatni. Minthogy több orvos által sikertelenül kezeltetett, 1912 október 31.-én a sebészeti klinikára vették fel. Még az év november 20.-án ambulantiánkra küldetett idegstátus felvétele czéljából, mely akkor a következő volt: Rendes nagyságú koponya, kiálló tuber frontale és parietalékkal; előemelkedő protuberantia occ. ext.-val. A fülek