Orvosi Hetilap, 1917. november (61. évfolyam, 44-47. szám)
1917-11-04 / 44. szám
1917. 44. sz. ORVOSI HETILAP Transplantatiós kísérletek mutatták, hogy a porcz relatíve csekély követelményekkel van a táplálkozás iránt az új talajon és ezért könnyebben gyógyul, mint más szövet. Bíreh-Hirschfeld házinyulakon végzett ilyen transplantatiós műtét után azt tapasztalta a mikroskopos vizsgálat alapján, hogy a porcz jól begyógyult, a normális tarsustól keskeny kötőszöveti zóna által határolva. A porczsejtek és az epithel alakja és festhetősége a rendes maradt. Sőt egy esetben, amelyben látszólag fertőzés történt, a műtét után két nappal a szemhéj megduzzadt és nyálkás-genyes secretio jött létre; egy nagyobb szövetczafat lelökődött, melyet a transplantált porczdarabnak vélt. De a secretio szünetelésekor, 12 nappal a műtét után végzett vizsgálat kimutatta, hogy a porcz simán feküdt a defectus niveaujában, necrosisos tünetek hiányoztak, ellenben a közepén hámtól fosztott volt. A környezet epithelje azonban a szélektől a porczfelületre húzódott. A mutatkozó láb daczára a porczdarab begyógyult és az epithelje a szomszéd kötőhártya epithelje által pótoltatott. De ha még felvennék, mondja Birch-Hirschfeld, hogy a poréz hosszabb idő múlva felszívódnék, mint például a májba való implantatiónál, mégis idővel egy erős kötőszövet által pótoltatnék, amely az operált szemhéjrészletnek nagyobb erősséget adna, mint amilyet bőr- vagy nyálkahártya-transplantatióval elérhetnénk. Érdekesnek tartom megemlíteni, hogy König czikkének közlése után Elter és Haass szerint W. Müller sebésztanár Rostockban alkalmazta a szabad átültetésnek ezt a módját egy 13 éves leányon, kin a lopus következtében elpusztult orrszárnyhiányt pótolta a fülből vett lebenynyel. A kezdetben jó eredményt adó műtéti területen a lupus terjedése következtében új műtét vált szükségessé. Ezt az esetet csak futólag említi meg s lényegesebbnek tartja főnökének, W. Müller-nek egy másik esetét. Ez 49 éves nőre vonatkozik, kinek alsó szemhéj-endotheliomája miatt csaknem az egész alsó szemhéját el kellett távolítani (1903 február 3). A szabad lebenyt 35 cm. hosszúságban a jobb fül helixéből vágta ki. A lebenyt teljes állományával a szemhéj hiányába ültette s a fül egyik felületének bőrét a szemhéj bőrével, másik felületének bőrét a megmaradt kötőhártyával egyesítette; a fülporcz pótolja a tarsust. A lebeny jól tapadt meg. A kozmetikai eredmény, valamint a szemhéjzárás kitűnő, sem ectropium, sem entropium nem fejlődött ki. Maga a fülkagyló alig mutat eltérést az ép oldalihoz képest. Véleményük szerint a szemhéj pótlására a műtét eleme ideálisnak mondható, mert úgy a functionális, mint a kozmetikai eredmény kitűnő; a szemet érintetlenül hagyja. Az első napokban a műtét után beállott kékes elszíneződése a műtéti területnek csekély necrosisra vallott, ami különben König esetében is észlelhető volt. A Müller-féle plastikai műtét következtében nem jelentkeznek torzító hegek sem a szemhéjon, sem környezetében, az átültetett darab megtartja a bőr rendes színét, porcztartalma miatt pedig a szemhéj megtartja normális feszültségét s ezért a szemhéjon utólag alaki elváltozások nem keletkeznek. Ideális szemhéj-szélt nyerünk, melyet a fülkagyló szabad széle ad. Ha az átültetett lebeny elhalna, még mindig vehető az érintetlen fülből lebeny s ezzel a két fül teljesen visszanyeri symmetriás voltát, bár az eltérés a két fülön enélkül is kisfokú. A szerzők egy másik esetben, mely 50 éves nőre vonatkozik, mindkét alsó szemhéjon a lupus következtében jelentkező ectropium javítása vették igénybe e plastika előnyeit olyképp, hogy a jobb alsó szemhéjat nyeles lebenynyel pótolták, a bal alsó szemhéj pótlására pedig a fülkagyló szélét vették igénybe. A jobboldali alsó szemhéj plastikájára a pofa bőréből vettek nyeles lebenyt, viszont a pofa defectusának fedésére a Thiersch-lebenyt a jobb felkar hámlebenye szolgáltatta. Az ez oldalon létrejött eredményt azonban nem tartják kielégítőnek. Négy hét múltán a fülkagyló helix-antihelix közti darabjából vettek lebenyt és cutisától megfosztva, átültették a bal alsó szemhéj sebére olyképp, hogy a fülkagyló-görbületet illesztették az alsó szemhéj rendes görbületének irányába és a transplantált darabot a bőséges kötőhártyával borítható hiányba varrták. A füldefectus elvarrása fejezte be a műtétet. Az eredményt a másik oldalihoz képest kitűnőnek mondják úgy kozmetikai, mint functionális szempontból; a szemrés-zárás még álomban is tökéletes s a cornea állapota is lényegesen javult. Ajánlják a lehető gyors operálást s azt, hogy a fixáló varratok ne legyenek túlfeszesek, mert ennek következtében a seb szélén necrosis jelentkezhetik. Kötésnél bőrvaselint alkalmaznak. A szerzők későbbi közleménye szerint Büdinger 1902. évi czikke elkerülte figyelmüket. Büdinger két műtétnél, melyeket 1901-ben végzett, a kötőhártya és társus pótlására a füllebenyt vette, mely elülső bőrrészletből s porozból állott; a szemhéj külső bőrét pedig Büdinger a szomszédból vett nyeles lebenynyel pótolta. Büdinger tehát műtéténél nyeles és szabad lebenyt használt s a nyeles lebeny igénybevétele feltétlenül az arcz és homloktájék bizonyos fokú eltorzulását eredményezte. Tehát a szerzők eredménye kozmetikailag jobb s a műtét maga is egyszerűbb. Lexer szerint König szabad orrszárny-plastikáját a fülkagylóból többen végezték. Említi, hogy a fülkagylóból kimetszették, melynek szabad széle az orrszárny szabad széle kell, hogy legyen, egyes esetekben necrotizált. Lexer ezt részben sebfertőzés következményének tulajdonítja, mely az orrból eredhet, részben pedig a csekély táplálkozásnak, mely csak a defectus széléből történhetik. Ezért azt ajánlja, hogy a defectus szélének felfrissítését ne végezzük egyszerű sebfelfrissítéssel, hanem ezen felfrissített csíkot befelé hajlítsuk, hogy az orr nyálkahártyájával összeköttetésben maradjon. Ezzel szélesebb érintkező sebfelületet nyerünk. Ilyen alátámasztást látunk az Esmarch-féle nyulajk műtétnél. Lexer és Wrede-nek is vannak hasonló eljárásai. Lexer ugyan azt mondja, hogy a legszebb lesz az ilyen orrszárnyplastica akkor, ha a sebész a részleges orrszárny-defectust úgy nagyobbítja meg, hogy az egész orrszárnyat normális határáig kimetszi s mélyedéséig pótolja. Ajánlja ezt azért, mert így jól táplált anyagot nyer és alátámasztásra a fölösleges maradékok használhatók, így olyan orrszárnyat kap, melyet hegek nem torzítanak. Csak ha ezek a hegek a normális körvonalaknak felelnek meg, akkor teljes — fölfogása szerint — a kozmetikai eredmény. Lexer-nek ezen ajánlata természetesen nézetünk szerint nem vonatkozhatik olyan esetre, amilyent mi közöltünk, ahol nem kóros folyamatok előidézte defectus pótlásáról van szó, hanem olyan trauma okozta sima szélű defectusról, melynél nem nyúlnak át széles hegkötegek a peripheriába. Traumás defectusoknál hiba volna az egész orrszárnyat eltávolítani a pótlás előtt, mert ilyen esetekben a teljesen ép szomszédos részletek a sikerült fülkagyló-átültetéssel alig látható heget eredményeznek, mint ez a mi esetünkben is tapasztalható. Lexer egyik esetében, melyben a fülkagylóból vett ovális részlettel pótolta a leharapott orrhegyet, az átültetett részletet a beteg éjjel nyugtalankodása közben a párnák közt ledörzsölte. Ezért ajánlja, hogy ilyen esetekben a gyógyulás ideje alatt az orr védelmére Klapp-féle szívóharangot rögzítsünk ragtapasz-csíkokkal az orr fölé, természetesen szívóballon nélkül. Ismétlem végül, hogy ahol kivihető, az orrszárny vagy orrcsúcs defectusainak pótlására a fülkagylót használjuk, mint pótlására szolgáló kitűnő physiologiai anyagot, mely módszer mellett a fül kozmetikailag nem szenved s az arca a maga teljességében és eredeti formájában minden hegtől mentes marad. Hogy a fül teljes leválasztása után is még órák múlva mennyire megtartja életképességét, a kezelésem alatt levő következő eset bizonyítja: G. Gy. 17 éves szíjgyártó inas 1917 április hó 10.-én vétetett fel osztályomra. Állítólag gépkocsi gázolta el este 8 óra tájban s a mentők hozták be az anaemiás, jól fejlett és táplált fiút jobb kulcscsonttöréssel. A mellkas és has szervei épek. A bal falcsont fölött körülbelül 40 cm2-nyi területen a bőr egy lebeny 591