Orvosi Hetilap, 1918. december (62. évfolyam, 48-52. szám)
1918-12-01 / 48. szám
618 ORVOSI HETILAP 1918. 48. sz. Közlemény a lipótmezei m. kir. állami elmegyógyintézetből. (Igazgató: Oláh Gusztáv dr., ministeri tanácsos.) Az alkoholismus és a háború.* Irta: Fabinyi Rudolf dr., főorvos. Egy régi mondás azt tartja, hogy nincsen olyan rossz, a minek valami jó oldala ne volna. Nagyjában így vagyunk a most folyó világháborúval is. Azon rettenetes pusztításokkal szemben, melyekkel a háború úgy anyagi, mint kulturális és sociáls téren járt, reánk nézve nem minden jelentőség nélkül áll a háborúval járó kevés haszon között az a tény, hogy az emberek iszákossága s ezzel kapcsolatban az alkoholos elmebetegségek száma a háború alatt lényegesen csökkent. Mint tapasztalati tényt többször hallottam ezt már emlegetni, de ezt számadatokkal Magyarországra vonatkozólag tudtommal még senki sem mutatta ki. A nyilvánosság előtt az alkoholpsychosisok megfogyására is csupán Oláh tett célzást az Általános Közjótékonysági Egyesület alkoholellenes szakosztályának múst év tavaszán tartott előadássorozatán, amennyiben előadásának végén megemlíti, hogy „feltűnt a férfi osztályon a felvételek nagymérvű leapadása, amire nem marad más magyarázat, mint az, hogy az alkohol annyira megdrágult és hozzáférhetetlenné vált, hogy az elmebetegség legfőbb forrása ezzel kiapadt.“ A német irodalomban is csak Bonhoeffer és Weichbrodt tesznek említést arról, hogy az alkoholismus a háború alatt apadt. Bonhoeffer már 1916-ban sem tudott alkoholos deliriumot hallgatóinak bemutatni. A berlini Charitéban a háború előtt 14% volt a férfi-felvételekből alkoholista, míg 1916-ban már csak 33%. Úgy Bonhoeffer statisztikájából, mint az előadásához hozzászóló Magnus Levy megjegyzéseiből az derül ugyan ki, hogy az alkoholismus már a háború előtt is csökkent, de távolról sem olyan nagy mértékben, mint a háború kitörése után, amint azt Henneberg és Leppmann a munkások és a rokkantak biztosításánál is tapasztalták. Weichbrodt a frankfurti klinika beteganyagán is hasonló tapasztalatokat tett. Az alkoholista felvételek a férfiaknál 53—627%-ról 73%-ra csökkentek. (1917 júliusáig) A míg Bonhoeffer és Weichbrodt az alkoholismus csökkenését csak egy-egy intézetre mutatták ki és ezen aránylag szűkkörű tapasztalatokból vonták le következtetéseiket, jónak láttam nemcsak egy intézet, hanem lehetőleg az összes magyar elmegyógyintézetek adatait feldolgozni, hogy azokból egész Magyarországra vonatkozólag lehetőleg megbízható eredményeket nyerjek. A részletes feldolgozás alapjául szolgáló helybeli adatokon kívül ezért felhasználtam a három másik állami elmegyógyintézet jelentéseit, valamint a többi nagyobb számú elmebeteget ápoló intézetekéit is, melyek évi forgalma a belügyminiszeri jelentésekben köralakok szerint is fel van tüntetve. Ezek a következők: A budapesti egyetemi elmekórtani klinika, a kolozsvári klinika, a pozsonyi állami kórház elmeosztálya, az igazságügyi országos és megfigyelő elmegyógyintézet, a bajai, balassagyarmati, budapesti Szent János-kórházi, debreczeni, gyulai, kaposvári, máramarosszigeti, miskolczi, módosi, nagyváradi, nyitrai, pécsi, sátoraljaújhelyi, szabadkai, szegedi, szekszárdi és temesvári közkórházak elmeosztályai, az egri irgalmasrendi férfi- és női kórház, a budapesti Erzsébet-szegényház, végül a Schwartzer- és Ringer-féle sanatóriumok. Tudom, hogy a számítások alapjául szolgáló statisztikai adatok megbízhatóságához nem egy tekintetben szó férhet, főleg azon oknál fogva, hogy annak elbírálásában, illetve megítélésében, hogy váljon egy adott eset alkoholizmusnak veendő-e vagy sem, az egyéni nézeteknek tág tere nyílik. Magunkról tudjuk, hogy milyen nehéz néha biztos határt vonni az alkoholismus különböző alakjai és például egy paralysis, epilepsia vagy paranoia között, különösen, ha a beteg csak rövidebb ideg volt megfigyelésünk alatt és a kisegítő serológiai vizsgálatok sem történhettek meg. Annál nagyobbak a nehézségek, mivel az alkoholismus majdnem minden idegen psychosisba belejátszhatik, azokkal sokszorosan kombinálódhatik és az eredeti tüneteket egészen elferdítheti, illetve a betegek cselekvését vészthozóan befolyásolhatja, amire az imbecilleknek alkoholos abusus behatása alatt elkövetett cselekményei mutatják a legélénkebb példát. Ezért egyöntetű adatokról nem igen lehet szó. Nézetem szerint a kapott számok csak approximatív értékeket képviselnek. Legpontosabb eredményeket még a Lipótmezei elmegyógyintézet anyagától várhatunk, részben azért, mivel pontos feljegyzések állottak rendelkezésemre, részben pedig azért, mert a szóbakerülő betegek legnagyobb részét személyesen ismertem. Számításaim alapjául az 1911 —1917. éveket vettem, amikbe e szerint beleesik három teljesen háborúmentes év s három egészen háborús év, míg az 1914. évből tudvalevőleg 5 hónap esik a háborúra 7 pedig békére. Férfiakat és nőket külön vetem számításba, ami, amint mindjárt látni fogjuk, a kapott értékes eredmények miatt ugyancsak megérte a fáradságot. A lipótmezei állami elmegyógyintézetben, amint a mellékelt 1. számú grafikon és 1. számú táblázat mutatja, a háború előtt a férfi-alkoholista elmebetegek száma 100 körül ingadozott, sőt 1913-ban 125-re emelkedett. Százalékokban számítva az összes felvételeknek 15—16%-a volt a férfiak közül alkoholista. A nők felvétele évente számszerint 5—7, percentekben 15—14% A háború kitörésének évében változás még nincsen, csupán a nők arányszáma emelkedik egy kissé 15%-ra. 1915 ben már rendkívül esik a férfiak száma 67-re (93%). 1916-ban az esés tovább tart, de nem olyan intensív, míg végül 1917-ben a férfi összfelvételekből már csak 59 l/o alkoholista, szám szerint 25. Tehát a férfiak alkoholismusa közel/sadára csökkent. * Előadatott a Budapesti kir. Orvosegyesület Elme- és Idegkórtani szakosításának 1918 június 17.-én tartott ülésén. Amint utólag értesültem, Donáth Gyula a Magyar Fajegészségtani és Népesedéspolitikai Társaságban legutóbb szintén tartott előadást az alkoholismusnak a háború alatti lényeges megfogyásáról.