Orvosi Hetilap, 1918. december (62. évfolyam, 48-52. szám)
1918-12-15 / 50. szám
646 ORVOSI HETILAP 1918. 50. sz. A nyilvános ingyenes járóbeteg-rendelésekről. Irta: ifj. Liebermann Leó dr., közkórházi főorvos, egyetemi magántanár. II. Első czikkemben a nyilvános ingyenes járóbetegrendelések szükségességéről és fejlesztésük fontosságáról szólván, az ezekkel járó bajokkal is foglalkoznom kell. E bajok a nyilvános , ingyenes rendeléseknek jogosulatlan, visszaélésszerű igénybevételében állnak oly betegek részéről, akik erre anyagilag nem szorultak. Ez pedig két okból is megengedhetetlen: egyrészt az orvosok jogos anyagi érdekeinek többé-kevésbbé súlyos károsítását jelenti, másrészt nagyforgalmú, munkával túlterhelt ambulantiákon a reászorultak egy részének kiszorítását okozza, különösen akkor, ha az egy napon ellátható betegek száma numerus clausussal van limitálva. Ha aránylag csekély számú visszaélésről volna szó, alig volna érdemes ezt az ügyet szóvátenni, azonban az erre vonatkozó panaszok jóformán állandóak, és pedig körülbelül minden orvosi szakma részéről hallhatók, habár jól tudom, hogy a jogosulatlan igénybevétel olyan gyakran, mint a szemészeti rendeléseken, másutt aligha fordulhat elő, aminek megvan a maga külön oka: mindaz, ami a kényesebb beteget egyébként visszatarthatja a nyilvános' ambulantia igénybevételétől, mint a levetkőzés több orvos, orvosnövendék és más betegek előtt, más betegeken alkalmazott vizsgálóműszerek bevezetése, melyek megtisztításáról a beteg nem győződhetik meg stb., mindez itt jórészt elesik, aminekaz eredményét a szóbanforgó kérdést illetőleg klinikai tanársegéd koromban bőven volt alkalmam tapasztalni, évi 24—26.000 új beteget és 50.000 kezelést is elérő ambulantián, amelyből azt az impressiót meríthettem, hogy a jogosulatlanul igénybevevők száma jó egynéhány orvosnak adna megélhetést. Nem egyszer találkoztam az optikusnál olyan „szegény“ beteggel, ki, miután a rendelés díját egy 100 beteges ambulantián való egy-két órás várással, vagy esetleg sok, valóban szegény beteg elébe való tolakodással megtakarította, a „megtakarított“ összeg tízszerese árán rendelt aranykeretes luxus-szemüvegeket! Erre vonatkozó megfigyeléseim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy e visszaéléseknek egy része olyan, melyeknek leküzdésére irányuló minden igyekezet jóformán hiábavaló, s ezek a szándékos visszaélések, melyeket bármennyire kívánatos volna is úgy a szegény betegek érdekében, akik ezáltal az ambulantiáról esetleg kiszorulnak, vagy legalább az orvosok túlterhelése által szenvedik meg a jogtalanul jelentkező betegek befogadását, másrészt az orvosok jogos anyagi érdekében meggátolni, mint mondom, ezeket nagyon nehéz elhárítani, mert az illetők mindig találnak valamilyen formát, amelylyel reászorultságukat látszólag igazolni tudják, valamint azt is tapasztaltam, hogy ezek visszaéléseinek meggátlása milyen odiosus, mennyi tapintatot és tapasztalatot igénylő feladat, amely végre is oly kevés eredményt ígér, hogy sokszor jobb erről a kísérletről egészen lemondani, illetőleg az ambulantiáról való elutasítást csak a legkirívóbb, nyilvánvaló visszaélés esetén a legnagyobb tapintattal megtenni, még inkább pedig ezt a nagyon kényes feladatot semmi esetre sem bízni az orvosi segédszemélyzet oly tagjaira, kik erre nem bíznak a csak nagyon hosszú idő alatt megszerezhető kellő tapasztalattal. Azonban egyszersmind azt is tapasztaltam, hogy ezek nem teszik a visszaélések túlnyomó részét, sőt talán többségben vannak a jóhiszeműleg elkövetett visszaélések. Legyen szabad ezt kissé részletesebben indokolni. Különbözőképpen viselkednek e tekintetben a budapesti és a vidéki betegek. A helybeli lakosságnak tudomása van úgy a klinikai és kórházi nyilvános, mint az orvosi magánrendelésekről.A nyilvános ambulanciákban azonban, hogy úgy mondjam, sokan valami alacsonyabbrendű orvosi szolgálatot vélnek látni, s azon hiedelemben vannak, hogy, ha valaki ezzel megelégszik, egyszersmind már meg is váltotta magának a jogot arra, hogy azt igénybe vegye, tekintet nélkül a vagyoni helyzetére. Erről a hiedelemről számtalan esetben volt alkalmam meggyőződni. A vidéki betegek nagy része pedig azzal jön fel a fővárosba vagy küldetik orvosa által, hogy egyik vagy másik orvosi kiválósághoz forduljon, akit úgy ő, mint esetleg az otthoni orvosa is csak hivatalos működése helyéről, s ezzel kapcsolatban ismer. (Sőt elég gyakori eset, hogy budapesti orvosok is a specialisták igénybevételének ezen módját gyakorolják!) Az ilyen betegek tehát az illető ambulantia vezető orvosát hivatalos működése helyén keresik fel, s amennyiben jómódúak, éppenséggel nem,azzal a szándékkal, hogy orvosi tanácsát díjtalanul vegyék igénybe, de azt látván, hogy az ambulantián minden orvosi segítség díjtalan, minden további gondolkodás nélkül rendjénvalónak tartják, hogy ők is éppen úgy igénybe vegyék. Mind a két kategóriába tartozó, az ambulantiákat inkább csak tévedésből igénybevevő ezen betegeknek elég szokott lenni az egyszerű figyelmeztetés, hogy tévedésüket belássák és attól elálljanak. Azért erre a — kellő módon történő — figyelmeztetésre sokkal nagyobb gondot kellene fordítani, mint ahogy eddig, történt. A figyelmeztetés kellő formája pedig csak az lehet, ha elsősorban írásban, azaz a vonatkozó rendelkezéseknek mindenki számára hozzáférhető helyen való kifüggesztése által, s csak másodsorban és szükség esetén történik szóbelileg, mert a szóbeli figyelmeztetés már magában véve is praejudikál abban, hogy kinek a figyelmeztetését tartják szükségesnek, kiét nem. Ez nagyjában megtörtént ugyan eddig is, de nem mindenütt elegendő mértékben. Úgy gondolom, hogy a figyelmeztetést a rendelőhelyiségnek valamennyi szobájában, feltűnő helyen, elsősorban pedig a rendelőhelyiségbe vezető ajtók külső oldalán kellene alkalmazni, továbbá az ambulantia valamennyi kiosztásra kerülő nyomtatványán is, nevezetesen a receptpapírokon és — ahol ilyenek használatban vannak — a rendelőkártyákon. A figyelmeztetés, illetve tájékoztatás kellő szövege természetesen nagyon fontos, e tekintetben igen szerencsésnek tartom a rendelkezésnek azt a fogalmazását, mely jelenleg a fővárosi közkórházak ambulanciáin van érvényben, amennyiben igen helyesen kiemeli azt, hogy ha a reászorultságot illetőleg kétség merülne fel, a rendelés csakis a törvényszabta első segélynyújtásra szorítkozik s további rendelés csak a jogosultságnak hitelt érdemlő módon való igazolása után (de nem csak szegénységi bizonyítvány alapján) történhetik. Helyes továbbá a perselyezést tiltó rendelkezés is, mert gyakori tapasztalat az, hogy a magát ingyenes ellátásra jogosultnak tulajdonképpen nem érző beteg aránylag csekély összeget ajánl fel megváltásképpen jótékony czélra, amely, ha elfogadtatik, azzal a jóleső érzéssel hagyja el az intézetet, hogy még jót is cselekedett. Minthogy pedig,ez lényegében mások zsebéből való jótékonykodás, eltiltása mindenesetre helyénvaló. A rendelkezés szószerinti szövege a következő: „Nyilvános ingyenes rendelés csakis szegény betegeknek. 1. Nem szegény betegek csak abban az első segélyben részesülhetnek, amelyre a törvény kötelez.. 2. Olyan betegnél, akinek szegénysége kétes, a rendelés egyedül a haladékot nem tűrő elsősegélyre szorítkozzék. További rendelésben csak úgy részesülhet, ha a szegénységét megbízható módon (hatósági vagy egyéb igazolvány, orvosi ajánlat stb.) igazolja. 3. A nyilvános ingyenes rendeléseken a perselyezésnek helye nincs.“ Mellékesnek tartom azt, hogy kerülhet-e arra a sor, hogy ez az igazolás valóban meg is követeltessék. Mindenesetre ez a formula a betegek lelkiismeretére appellál, s egyszersmind arra is figyelmezteti őket, hogy a rendelkezésnek szükség esetén érvényt is lehet szerezni. Csak ha ezen írásos figyelmeztetés után is akadnak még betegek, akikről alapos a gyanú, hogy a figyelmeztetést vagy nem látták, vagy tudatosan cselekesznek ellene, kerülhetne a sor szóbelifigyelmeztetésre, melynek azonban nagyon tapintatosan kell történnie, inkább csak azon kérdés határozott feltevésével,, hogy az illető valóban reászorult-e ezen kedvezményre, amire.