Orvosi Hetilap, 1920. április (64. évfolyam, 14-17. szám)

1920-04-04 / 14. szám

160 ORVOSI HETILAP 1920. 14. sz. Az A-helyzetben a remanentiás inger hatása a jobb és bal oldalon erősíti egymás hatását, mert a két labyrinthus­­ban a folyadékoszlop visszamaradása ellenkező irányban ér­vényesül és jobboldalt az utriculus felé történő endolympha­­elmozdulás azonos effectust vált ki, mint baloldalt a sima vég felé érvényesülő. Ez egymást erősítő hatás eléggé megmagya­rázza a tüneteket. A centrifugális hatás, minthogy mindkét olda­lon a külső falat érinti, egymás hatását le fogja rontani (foly­tonos nyíl). A B-helyzetben a remanentiás hatás nulla volna, ha, mint említettem, a cupula elmozdulása volna az inger­kiváltó momentum; ha ellenben a nyomásnak következménye, akkor az egyik oldalon nő, a másikon csökken a nyomás. Az ellentétes oldalak ellentétes hatása tehát ismét erősíti egymás hatását. A centrifugális hatásnak itt szintén nem lesz nagyobb effectusa, minthogy mindkettő egy irányban (folyto­nos nyíl) érvényesül. Más lesz a helyzet a C-elhelyeződés mellett. Itt a remanentiahatás lerontaná egymás hatását, mert ellentétes irányban érvényesül (pontozott nyíl), de a centri­fugális hatás az egyik ívjáratban nagyobb nyomást hoz létre, a cupula irányában, a másikban ellenkezően csökkenti azt, a­mi végeredményben egymás hatását növeli. A centrifugális hatás felvételével megmagyarázhatjuk, hogy miért maradnak meg forgatás közben a reactiós moz­gások és miért múlnak el oly gyorsan annak befejeztével. Megmagyarázhatjuk azonkívül a reactiós mozgások hiányát egyenes vonalú mozgásnál. Igaz, hogy csak a C-helyzetben van a két ívjárat a centrifugális hatásnak állandóan kitéve és így tulajdonképpen csak e helyzetben volna szabad reactiós mozgásnak lennie. Az A- és B-helyzetre fel kell venni, hogy a remanentiás hatás által felidézett centrális ingert nem hagyja többé kialudni a központ a nyomásviszonyok meg­változtatásával, mely igaz ugyan, hogy mindkét oldalt egyenlő erőt fejt ki, mégis könnyen elképzelhető, hogy az egyszer megindított ingernek további fentartójaként szerepel, a­mint hogy megesik, hogy a fej vízszintes tartásában felidézett horizontális nystagmust a fej 90°-ú elhajlása sem tudja meg­változtatni. A forgatáson kívül, mint tudjuk, calorikus és galván izgatásra is jelentkeznek a labyrinthus-reactiók. A calorikus izgatás következménye, hogy meleg kifecskendezésre a folya­dékoszlop a félkörös ívjáratban felszáll, míg a használatosabb hidegvíz kifecskendezésre lesülyed. A Mach-Breuer-elmélet szerint ez a folyadékelmozdulás a hajszálak eltolódását vonja maga után. Épp oly könnyű elképzelni azt is, hogy ez el­mozdulásokkor a nyomáskülönbségek az inger irányát meg­határozó factorok. A­mennyiben a meleg nyomásfokozással jár felszálló iránya miatt, a hideg nyomás­csökkenéssel, le­szálló irányának megfelelőleg. Ha 180°-kal megfordítjuk a fej síkját, azzal, hogy nem hajlítjuk hátra, mint rendesen szoká­sos, hanem előre, az áramlás iránya is megfordul és ennél­fogva a nystagmus iránya is. A galván izgatással felesleges külön foglalkozni, miután Brünings kimutatta, hogy szintén folyadékáramláson alapszik. Ezen, hogy úgy mondjam, nyomási elmélet megmagya­rázza a labyrinthus-megbetegedések mellett jelentkező tünetek sajátosságát. Jól tudjuk, hogy az összes, a labyrinthus köze­lében beálló megbetegedésekben a beteg oldal felé irányuló nystagmus és ennek megfelelő ellenoldali félremutatás van jelen, a­mely addig áll fenn, míg csak a labyrinthus egy­általában functioképes és csak annak teljes destructiójával vagy időleges functiokiesésével csap át az ellenkező irányba. Breuer elmélete szerint e tüneteket egy az utriculus felé irá­nyuló hajszálelmozdulásnak kellett okoznia. De igen bajos megérteni, hogy miért okozna minden labyrinthitis vagy peri­labyrinthitis endolymphaáramlást az utriculus felé és ennek nyomán megfelelő hajszálelgörbülést. Sokkal természetesebb magyarázata a fokozott nyomás, melyet a környezetnek gyu­­ladása folytán fejlődő eleinte serosus, később esetleg nyálkás transsudatio okoz fokozott leukocytabevándorlással, később genysejtek megjelenésével stb. Ezek szerint természetes, hogy a reactiós tüneteknek mindaddig fokozódniuk kell, míg vagy teljesen el nem roncsolódtak az idegvégkészülékek, vagy a toxi­­nok, esetleg maguk a bacteriumok ideiglenesen vagy végle­gesen nem tették functioképtelenné azt. Mihelyt ez bekövet­kezett, az ellenoldali labyrinthus kerül túlsúlyra és ellenoldali nystagmus, illetve félremutatás áll be. A kóros és egészséges ívjárat működése, azt hiszem, így sokkal világosabb és könnyebben érthető, mint a hajszál­elmozdulás felvételével. Nem hallgathatom el azonban, hogy a fent vázolt elmélettel sem tudjuk megmagyarázni a vesti­buláris készülék izgatása nyomán jelentkező összes tüneteket, így nehezen magyarázható meg az úgynevezett sipolytünet. Ez tudvalevőleg abból áll, hogy ha labyrinthus megbetegedé­­sekben a horizontális ívjáraton sipoly támad és levegőt fújta­tunk be a külső hangvezetőbe, rendesen hasonoldali, ha ellenben levegőt aspirálunk, ellenoldali nystagmust kapunk. Fordítva áll a dolog a promontóriumon ülő fistula esetén. Itt legtöbbször aspiratióra kapunk hasonoldali és komprimá­­lásra ellenoldali nystagmust. A Mach-Breuer-elmélet alapján magyarázva ezt a tünetet, felvették, hogy a horizontális ívjárat sipolya esetén az endolyírphát az utriculus felé nyomva, a hajszálak arra mozdulnak el és így természetesen hasonoldali nystagmust okoznak, míg aspiratiókor a sím­a vég felé törté­nik az elmozdulás. Ez a magyarázat igen plausibilis is volna, ha a tünetek csakugyan mindig ezt a szabályszerűséget mu­tatnák, ez azonban nem így van. Azt találjuk azonban, hogy a viszonyok korántsem ily egyszerűek és igen sok a kivétel. Kerbovski sipolytünetek 43 esetét gyűjtötte össze. Ezek közül 18 esetben volt typusos sipolytünet, míg 7 esetben atypusos, vagyis annak ellenkezője, a többi 18 esetben pedig hol nem volt a sipoly daczára sipolytünet, hol pedig megvolt a sipoly­tünet, daczára annak, hogy a műtét sipolyt nem tudott­ ki­mutatni. Sőt Ruttín oly esetet is írt le, a­melyben úgy a kom­­primálás, mint az aspirálás egyforma reactiót váltott ki. A sipolytünet e különös viselkedését Herzog, ki igen behatóan foglalkozott e kérdéssel, azzal magyarázza, hogy a hártyás labyrinthusban fejlődő összenövések megváltoztatják az endo­lympha tovaterjedésének irányát. A sipolytünetnek magya­rázatát következőképp gondolom. A horizontális ívjáraton a komprimálás fokozott nyomással, az aspiratio csökkent nyo­mással jár, a magyarázat tehát könnyű volna. A sokkal ritkább promontoriális sipolyoknál lehetséges, hogy a statikai szerv structurája olyan, hogy a komprimálás a félkörös ívjárat tar­talmára szívólag hat, az aspiratio ellenben komprimálólag. De oly gyakoriak az eltérések, hogy a magyarázat túlságosan a speculatio mezejére vezetne; valószínűleg igaza van Herzog­­nak, hogy a hártyás labyrinthus összetapadásai játszanak itt nagy szerepet. Az elmondottak alapján azt hiszem, sikerült magyará­zatot adnom az összes labyrinthusingereknek és az ezek nyo­mán jelentkező tüneteknek. Ha nem is megtámadhatatlan ez elmélet minden részlete, az ívjáratok functiójának egységesebb 2. ábra. • c

Next