Orvosi Hetilap, 1920. szeptember (64. évfolyam, 36-39. szám)
1920-09-26 / 39. szám
1920. 39. sz. ORVOSI HETILAP Mindezen tünetek mellett az activ mozgás eleinte megtartott, a pyramis-laesio tünetei hiányoznak; érzés-zavar nincs jelen. Az említett tünetekhez számítjuk még az arczon észlelhető tésztás és kenőcsös külsőt, de ezek összefüggése a lencsemag-megbetegedéssel még nincsen bebizonyítva, csak esetünk minden irányban való pontos feldolgozása után nyilatkozhatunk majd erről határozottabban. Gondolni lehet arra is, hogy a tünet nem sympathicus eredésű-e, mely beidegzések viszont a nucleus caudatussal függhetnek össze? Esetem közlésével, fogyatékossága tudatában, azért siettem, mivel a még lejátszódó encephalitis-epidemia bő alkalmat gyújthat ezen amyostatikus tünetcsoport tanulmányozására é s szélesebb körök figyelmét akartam felhívni arra, hogy ma már jogosultak vagyunk lencsemag gócz tünetekről beszélni és — mint esetem bizonyítja — képesek is vagyunk ezen tájék megbetegedését már az élőben kórjelezni. Kísérleti adatok az eklampsia pathogenesiséhez. Irta: Bozsán Jenő dr. A tájékozatlanság, mely a szüléskor lejátszódó physiologiai és pathologiai folyamatok legnagyobb részére vonatkozólag sokáig uralkodott, gyors egymásutánban adott még aprólékos kérdésekben is kielégítő magyarázatoknak helyet. Az így megfejtett kérdések között különös ellentét az eklampsia, mely daczára a kiterjedt vizsgálatoknak, ma épp úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, megoldatlan kérdés gyanánt áll előttünk. Az eklampsia irodalmát áttekintve láthatjuk, hogy különösen a szülészek megragadtak minden kínálkozó alkalmat a kérdés tisztázására, mert hiszen az idők folyamán felmerült s ma már fossilisnek nevezhető hypothesised, melyek nagy száma miatt Zweifel „a theoriák betegségének“ nevezi az eklampsiát, mindannyira magukon viselik azon idők kórtani elveinek bélyegét, amelyekben éppen létrejöttek, hogy időrendben végighaladva az eklampsia megfejtésére felhozott magyarázatokon, egyben végigtekintettük a kórtan egész fejlődését annak kezdetétől a mai napig. Az eklampsia óriási irodalma különben, eme kórtani „Ariadne-fonál“ szerepétől eltekintve, igen megkönnyíti a mai vizsgáló helyzetét. A tárgynak e kiterjedt megvitatása teszi ugyanis lehetővé, hogy a kérdéssel ma foglalkozva, csak a legújabb nézeteket kell bíválóan szemügyre venni. Az egyes szerzők ugyanis, ha nem is tudták saját nézetüket elegendően megokolni és elfogadtatni, mindig elég alaposan cáfolták meg az előbb felmerülteket, melyek azonban csodálatos módon még mindig kísértenek a szülészek pathológiai gondolkodásában, és például Fehling theóriája, amely bár kétségtelenül az első lépés a helyes úton, amely mondhatni először veszi észre az anyában a magzatot, eredeti formában nyer ma is mint magyarázat említést. Közleményem keretében csak a legutóbb felmerült véleményekre fogok nagyon röviden néhány megjegyzést tenni, mely vélemények mindegyikében közös az, hogy az eklampsia okát serologiai folyamatokban látják. Ezekre vonatkozó megjegyzéseim előtt meg kell említenem, hogy kifogásaim nem maguk a theoriák, de kizárólag a megejtett vizsgálatok bizonyító volta ellen irányulnak. A látszólag kísérleti alapra épített vélemények ugyanis sok helyeset tartalmaznak, de egyáltalán nem következnek a kísérleti eredményekből, hanem a serológiai tapasztalatok egyszerű átvitele alapján mint előre megalkotott vélemények jöttek létre és csak erőszakolt következtetés kötötte őket utólag össze a kísérletekben tapasztaltakkal. * * * 1 Az e közleményem alapját tevő állatkísérleteket a bécsi „Staatl. Serotherapeutisches Institut“-ban végeztem 1913 novemberétől 1914 májusáig. Bár Mouton közlése szerint azt a véleményt, hogy az anyát a magzat anyagcseretermékei mérgezik, állítólag van der Hoeven, egy holland orvos már 1896-ban, tehát 3 évvel Fehling előtt, vetette fel. Schmorl ama felfedezését, hogy a szülés alatt, főleg eklampsiásokban, syncytialis elemek jutnak az anya szervezetébe, nyomon követte azon vizsgálatok hosszú sora, melyek arra a kérdésre igyekeztek felelni, hogy játszanak-e ezen syncytium-sejtek, mint az anya szervezetébe jutott idegen fehérje, valami szerepel az eklampsia létrehozásában. E vizsgálatokat aztán kiterjesztették a magzati származású fehérjékre általában s még magzatvízzel is, mint foetalis eredetű fehérjét tartalmazó folyadékkal, történtek kísérletek a kérdés megoldása érdekében. E kísérletek tapasztalatai megerősítették azt a nézetet, hogy a megoldás ilyen irányban keresendő és már az első kísérletezők kész magyarázatokkal állottak a nyilvánosság elé. Így Weil-Schölten, Ascoli, Weichardt, kik röviddel Schmorl felfedezése után közölték theóriájukat. Az e vélemények alapjául szolgáló kísérletek oly módon ejttettek meg, hogy emberi placenta-fehérjével ismételt injectiókat végeztek tengerimalaczokon és házinyulakon és így idéztek elő eklampsiához hasonló tüneteket. E kísérletek eklampsia mellett bizonyító volta ellen elegendő felemlíteni Blumreich és Wells elvi ellenvetését, mely szerint egy olyan kísérleti rendszer, melylyel az említett vizsgálatok történtek, hol heterolog fehérje került egymással reactióba, nem bizonyíthat egy olyan serologiai folyamatot, melyről a priort felvettük, hogy egy fajhoz tartozók, az anya és saját magzata között jön létre. A kísérletekben tapasztalt symptomákat pedig arra kell visszavezetni, hogy a beoltott emberi faj-idegen fehérje egyik-másik állaton kifejtette annak rendje-módja szerinti anaphylactogen hatását. Ascoli kísérletei ellen ezeken kívül joggal hozza még fel Liepmann, hogy a tüneteket közvetlenebbül magyarázza meg a létrejött agynyomás, melyet a kísérletek alatt intracraniálisan befecskendezett nagy folyadékmennyiség idéz elő, mint a szerző bonyolult theóriája. Ugyancsak Blumreich és Wells említett ellenvetése teszi a később megejtett vizsgálatok közül a Gózony és Wiesinger által eszközölteket mint bizonyítékokat illustriusá. Kissé bonyolultabb ezen elv alkalmazása Weichardt kísérleteire, de ezt annyival inkább meg kell tennünk, mert neki sikerült, igaz hogy számos negatív kísérlettel szemben (saját kísérleteinek nagy része és Wormser, Labhardt és Poliak összes kísérletei) csupán három esetben, kísérleti állatain nemcsak az eklampsiához hasonló rohamokat előidézni, de azok májában és veséjében konstatálta a necrosisokat és vérzéseket, melyeket eklampsiában meghalt asszonyok megfelelő szerveiben szoktunk találni. Kísérletei azonban, ha azokat az anaphylaxiáról újabban szerzett és Friedberger által összefoglalt ismereteink alapján megbíráljuk, csak azt bizonyítják, ami egyébként igen lényeges, hogy anaphylaxia létrehozhat eklamosiához mindenben hasonló klinikai és kórboncztani változásokat. A három pozitív eset létrejöttének módja egyébként a következő: tengerimalaczba, illetve házinyúlba emberi placenta emulsióját fecskendezzük be, ismételten, intraperitonealisan. A kezelés végén specifikussá lett serumot in vitro összekeverjük az injectiókra használt placenta-emulsióval és thermostatban állni hagyjuk. Állás után a szüredéket, melyben jelen van az antitest és a placenta-emulsióból hozzája keveredett bizonyos mennyiségű antigen, inficiáljuk egy tengerimalaczba, illetőleg házinyúlba. Ez állatokban complementum jelenlétében most létrejön az, amit Friedbergerrel antiserum-anaphylaxia néven ismerünk, s ha a quantitatív viszonyok kedvezőek s a keletkezett anaphylatoxin mennyisége a testsúlyhoz viszonyítva elegendő, az állat anaphylaxiás tünetek közt megbetegszik, mely tüneteknek azonban csak annyiban van valami közük az eklampsiához, a mennyiben, mint látni fogjuk, az eklampsia is anaphylaxia, de nem jogosítanak fel arra, hogy — mint Weichardt— következtetéseket vonjunk az eklampsia létrejöttének módjára. A serologia haladása helyesebb uzedeibe terelte a későbbi vizsgálatokat s alig találunk újabb kísérletet, mely ne számolna Blumreich elvével. Rosenau és Anderson már fajazonos placentával végezte 383