Orvosi Hetilap, 1924. szeptember (68. évfolyam, 36-39. szám)
1924-09-07 / 36. szám
1924. 36. sz. ORVOSI HETILAP átmeneti izomizgalmat — erre Lasch hívta fel először a figyelmet — szintén megtaláltuk néhány esetben. Az az ellentmondás, amely Ötvös és Lasch kísérletei között van, a kísérleti technikának a következménye. Bőr alá adott 1 mg-nál Ötvös eredményeit kapjuk meg, intravénásan adott 1 mg atropin után Lascheit. Mind a kettőnek tehát igaza van. Az atropinnak a gyomorizomzatra való hatását a következőkben foglalhatjuk össze: az atropin az állatkísérletek adatai szerint a gyomorizomzatra való hatását nem a vágás útján fejtik ki, hanem az Auerbachplexus útján. Nagy adagok az Auerbachplexus útján bénítják a gyomorizomzatot, kis adagok is az Auerbachplexus útján fejtik ki hatásukat: ciolinmentesen izgatják, ciolintartalom mellett bénítják a gyomorizomzatot. Emberen végzett kísérleteink eredményei összeegyeztethetők az állatkísérletek eredményeivel: nagy adagok legtöbbször bénítják a gyomrot, kis adagok az esetek egy részében változást nem hoznak létre, néha rövid excitatiót, többször kisfokú bénulást. (Lehet, hogy a ciolintartalomtól függően.) Nyitott pylotusokat az atropin nem zár, zárt pylorusokat csak ritkán nyit meg. Az izomműködésre való hatás vizsgálatával kapcsolatosan, mint említettük, szükségesnek tartottuk vizsgált eseteinknél a secretiora gyakorolt hatást is vizsgálat tárgyává tenni, részint azért, mert az irodalomban az atropinnak a gyomorsecretióra gyakorolt hatására vonatkozólag éppoly ellentmondások állnak fenn, mint az izomműködésre vonatkozólag, másrészt meg azért, mert tudjuk, hogy a secretio függvénye a motilitásnak és enélkül helyesen meg sem ítélhető. A secretiora vonatkozó állatkísérleti eredmények is különbözők. Ennek okát a különböző methodikában és a használt dosisok különböző nagyságában találjuk meg. A legtöbb szerző atropin hatására inkább csökkenést talált a secretióban. Emberen Riegel, majd Aldor" próbareggelivel végzett vizsgálatai azt mutatják, hogy 1 mg atropin bőr alá fecskendezése után a sósavértékek s az összaciditás kisebb lett, a gyomortartalom mennyisége növekedett, a pepsin nem szenvedett lényegesebb változást, 1 mg-nál kisebb dosisoknál változást nem észleltek. Secretiós görbével, Skalier, Hamann, Pongs 10 stb. végeztek vizsgálatokat, kik részben a secretio gátlását, részben változatlan secretiót láttak az atropin alkalmazása után. Legújabban Hernando 11 alkoholos fractionált görbékkel tette vizsgálat tárgyává e kérdést s azt találta, hogy ha az atropint a secretiós inger alkalmazása előtt adja, vagy a secretio alacsonyabb lesz, ha egyidejűleg, úgy a secretio gátlását egy izgalmi stádium előzi meg. A secretiora vonatkozólag is vannak tehát nézeteltérések az emberi kísérleteknél, de ezeknek is, mint később látni fogjuk, a különböző dosisok adják meg a magyarázatot. Mi a kérdést több oldalról igyekeztünk megoldani. Az esetek egy csoportjánál a rendes Boas-Ewald-féle próbareggelit adtuk (a kivétel 1 órával ennek elfogyasztása után történt a második az atropinos vizsgálat oly módon történt, hogy egy más alkalommal ugyanazon beteg a tea megivása előtt kapott atropint a bőr alá, illetőleg intravénásan, máskor meg a tea megivásával egyidejűleg. Eseteink másik csoportjánál egy állandó szonda bevezetésével a secretio egész menetét vizsgáltuk, oly módon, hogy egy duodenalis szondát 55 cmnyire vezettünk a gyomorba, és vagy minden egyéb secretiós inger alkalmazása nélkül (chomi secretiós görbe) negyedóránként szívtunk ki egy-egy portiót a gyomorból, 3 órán keresztül, vagy egy secretiós ingert alkalmaztunk, mégpedig az e célra a Friedrich,s által legelőször s újabban Katsch és Kaik13 által ajánlott 300 cm3 5°/o-os alkoholt. Ez utóbbi esetekben először secretiós inger nélkül, tehát éhomra vettünk ki két portiót s ezután fecskendeztük be a csövön át az alkoholt. Hogy a motilitásra is következtessünk, illetőleg arra, hogy a befecskendezett folyadék mikor hagyja el a gyomrot, phenolphtaleint tettünk az alkoholos oldathoz. Ennél a második csoportnál az atropinos vizsgálat úgy történt, hogy ugyanazon személyek más alkalommal a szonda bevezetése előtt egy félórával, vagy mások, ezzel egyidejűleg intravénásan, vagy bőr alá kaptak atropint. Az egyes portrókat külön felfogtuk és megvizsgáltuk, színét, consistentiáját, nyálkatartalmát, a szabad sósavat és összaciditást Töpfer szerint titrálva, a H-ion-concentratiót részben a Michaelis-, részben a Shol és Klingféle eljárás szerint; a pepsint Fuld-Levison szerint határoztuk meg. (Folytatjuk.) A budapesti kir. m. Pázmány Péter-tudományegyetem I. számú kórbonctani intézetének (igazgató: Buday Kálmán dr. egyet, nyilv. rendes tanár) és Budapest székesfőváros Szent László-kórháza prosecturájának (főorvos; Balogh Ernő dr. egyet. magántanár) közleménye. Kiütéses typhusban szenvedők bélvérzéséről.* Irta: Bézi István dr. egyetemi tanársegéd, közkórházi segédorvos. A gyomor-bélcsatornának kiütéses typhus tartama alatt beálló kóros elváltozásairól és az ezekkel járó tünetekről kevés adattal rendelkezünk. Az eddig nyert tapasztalatok általában azt bizonyítják, hogy ezek a szervek különösebb vagy jellemző elváltozást nem szoktak mutatni. A betegség lefolyása alatt inkább szétszorulás áll fenn, de az egyes járványok alkalmával hasmenéseket is nagy számmal figyeltek meg, különösen a betegség 2. hetétől kezdve. A kórboncolók a gyomor-bél csatornát szintén épnek találják. Említésre méltó, de lényegtelen elváltozások előfordulhatnak, mint amilyenek kicsiny nyálkahártyabeli vérzések és könnyebb katarrhusok. Grzywo- Dobrowski 55 esete közül 2-ben talált „vérkiömléseket“ a vékony- és vastagbél nyálkahártyájában, 3-szor a gyomorban , 1-szer pedig a nyelőcső nyálkahártyájában. Wolbach és Todd 37 eset közül 2-ben felületes gyomor- és duodenumfekélyesedést is megfigyelt, mely azonban szövettanilag semmi jellegzeteset nem mutatott. Ugyanők 2 fekély alatt vérzést, 1-szer pedig a submucosában vénarögösödést találtak. Ezeknek a ritka bonctani elváltozásoknak megfelelően egyes szerzők megemlítik, hogy igen súlyos esetekben a székletétben vér is megjelenhet. Ide számítható Gerlóczy megfigyelése (1908), akinek hastyphusosnak tartott, bélvérzéses betege hirtelen láztalanná vált. Ennek és az akkori járványtani viszonyok alapján esetét bélvérzéses, kiütéses typhusnak tartja. Az ilyen esetek azonban Curschmann szerint (1900) „a legritkább kivételek közé tartoznak és óvatossággal értékelendők“, már csak azért is, mert hasi és kiütéses typhust a Weil-Felix-repatio, valamint a bőrkiütések jellemző szövettani elváltozásainak (Fraenkel, 1914) felfedezése előtt egymással többször összetévesztettek, másrészt pedig ezek ugyanazon esetben egyidejűleg is fennállhatnak. Újabban Zlatogoroff az eddigi tapasztalatok alapján elkülönítő kórismézésre 13. pontjában ezt mondja: „Unterleibtyphus: häufige Darmblutungen; Flecktyphus: keine blutigen Exkremente, keine Darmblutungen.“ Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy bélvérzést kiütéses typhus esetében valószínűleg nem figyeltek meg kétséget kizáró módon, vagy legalább is nem közöltek. Viszont kétségtelen, hogy ez a jelenség a hastyphustól való elkülönítést adott esetben különösen a laboratóriumot nélkülöző gyakorló orvos számára tetemesen megnehezítheti. Három bélvérzéses esetünk az ezévi megfigyelésekből származik. Ezek a kiütéses typhus-esetek, mint ismeretes, szórványosan jelentkeztek a fővárosiban és környékén. 39 közül 13 halálos volt. A diagnosis biztosnak mondható. A Weil-Felix-reactiót a boncolás alkal m A Budapesti Közkórházi Orvostársulat 1924 május 21-i ülésén tartott bemutatás nyomán. 593