Orvosi Hetilap, 1924. szeptember (68. évfolyam, 36-39. szám)

1924-09-07 / 36. szám

1924. 36. sz. ORVOSI HETILAP átmeneti izomizgalmat — erre Lasch hívta fel először a figyelmet — szintén megtaláltuk néhány esetben. Az az ellentmondás, amely Ötvös és Lasch kísérletei között van, a kísérleti technikának a következménye. Bőr alá adott 1 mg-nál Ötvös eredményeit kapjuk meg, intravénásan adott 1 mg atropin után Lasche­it. Mind a kettőnek tehát igaza van. Az atropinnak a gyomorizomzatra való hatását a következőkben foglalhatjuk össze: az atropin az állat­­kísérletek adatai szerint a gyomorizomzatra való hatá­sát nem a vágás útján fejtik ki, hanem az Auerbach­plexus útján. Nagy adagok az Auerbach­plexus útján bénítják a gyomorizomzatot, kis adagok is az Auerbach­plexus útján fejtik ki hatásukat: ciolinmentesen izgat­ják, ciolintartalom mellett bénítják a gyomorizomza­tot. Emberen végzett kísérleteink eredményei össze­egyeztethetők az állatkísérletek eredményeivel: nagy adagok legtöbbször bénítják a gyomrot, kis adagok az esetek egy részében változást nem hoznak létre, néha rövid excitatiót, többször kisf­okú bénulást. (Lehet, hogy a ciolintartalomtól függően.) Nyitott pylotusokat az atropin nem zár, zárt pylorusokat csak ritkán nyit meg. Az­ izomműködésre való hatás vizsgálatával kap­csolatosan, mint említettük, szükségesnek tartottuk vizsgált eseteinknél a secretiora gyakorolt hatást is vizs­gálat tárgyává tenni, részint azért, mert az irodalom­ban az atropinnak a gyomorsecretióra gyakorolt hatá­sára vonatkozólag éppoly ellentmondások állnak fenn, mint az izomműködésre vonatkozólag, másrészt meg azért, mert tudjuk, hogy a secretio függvénye a motilitásnak és enélkül helyesen meg sem ítélhető. A secretiora vonat­kozó állatkísérleti eredmények is különbözők. Ennek okát a különböző methodikában és a használt dosisok különböző nagyságában találjuk meg. A legtöbb szerző atropin hatására inkább csökkenést talált a secretióban. Emberen Riegel, majd Ald­or" próbareggelivel végzett vizsgálatai azt mutatják, hogy 1 mg atropin bőr alá fecskendezése után a sósavértékek s az összaciditás kisebb lett, a gyomortartalom mennyisége növekedett, a pepsin nem szenvedett lényegesebb változást, 1 mg-nál kisebb dosisoknál változást nem észleltek. Secretiós görbével, Skalier, Hamann, Pongs 10 stb. végeztek vizs­gálatokat, kik részben a secretio gátlását, részben vál­tozatlan secretiót láttak az atropin alkalmazása után. Legújabban Hernando 11 alkoholos fractionált görbékkel tette vizsgálat tárgyává e kérdést s azt találta, hogy ha az atropint a secretiós inger alkalmazása előtt adja, vagy a secretio alacsonyabb lesz, ha egyidejűleg, úgy a secretio gátlását egy izgalmi stádium előzi meg. A secretiora vonatkozólag is vannak tehát nézeteltéré­sek az emberi kísérleteknél, de ezeknek is, mint később látni fogjuk, a különböző dosisok adják meg a magyará­zatot. Mi a kérdést több oldalról igyekeztünk megoldani. Az esetek egy csoportjánál a rendes Boas-Ewald-féle próbareggelit adtuk (a kivétel 1 órával ennek elfogyasz­tása után történt a második az atropinos vizsgálat oly módon történt, hogy egy más alkalommal ugyanazon beteg a tea megivása előtt kapott atropint a bőr alá, illetőleg intravénásan, máskor meg a tea megivásával egyidejűleg. Eseteink másik csoportjánál egy állandó szonda bevezetésével a secretio egész menetét vizsgál­tuk, oly módon, hogy egy duodenalis szondát 55 cm­­nyire vezettünk a gyomorba, és vagy minden egyéb secretiós inger alkalmazása nélkül (chomi secretiós görbe) negyedóránként szívtunk ki egy-egy portiót a gyomorból, 3 órán keresztül, vagy egy secretiós ingert alkalmaztunk, még­pedig az e célra a Friedrich,s által legelőször s újabban Katsch és Kaik13 által ajánlott 300 cm3 5°/o-os alkoholt. Ez utóbbi esetekben először secretiós inger nélkül, tehát éhomra vettünk ki két por­tiót s ezután fecskendeztük be a csövön át az alkoholt. Hogy a motilitásra is következtessünk, illetőleg arra, hogy a befecskendezett folyadék mikor hagyja el a gyomrot, phenolphtaleint tettünk az alkoholos oldathoz. Ennél a második csoportnál az atropinos vizsgálat úgy történt, hogy ugyanazon személyek más alkalommal a szonda bevezetése előtt egy félórával, vagy mások, ezzel egyidejűleg intravénásan, vagy bőr alá kaptak atropint. Az egyes portrókat külön felfogtuk és megvizsgáltuk, színét, consistentiáját, nyálkatartalmát, a szabad sósavat és ö­sszaciditást Töpfer szerint titrálva, a H-ion-concen­­tratiót részben a Michaelis-, részben a Shol és Kling­­féle eljárás szerint; a pepsint Fuld-Levison szerint határoztuk meg. (Folytatjuk.) A budapesti kir. m­. Pázmány Péter-tudom­ányegyetem I. számú kórbonctani intézetének (igazgató: Buday Kálmán dr. egyet, nyilv. rendes tanár) és Budapest székesfőváros Szent László-kórháza prosecturájának (fő­orvos; Balogh Ernő dr. egyet. magántanár) közleménye. Kiütéses typhusban szenvedők bélvérzéséről.* Irta: Bézi István dr. egyetemi tanársegéd, közkórházi segédorvos. A gyomor-bélcsatornának kiütéses typhus tar­tama alatt beálló kóros elváltozásairól és az ezekkel járó tünetekről kevés adattal rendelkezünk. Az eddig nyert tapasztalatok általában azt bizonyítják, hogy ezek a szervek különösebb vagy jellemző elváltozást nem szoktak mutatni. A betegség lefolyása alatt inkább szétszorulás áll fenn, de az egyes járványok alkalmá­val hasmenéseket is nagy számmal figyeltek meg, külö­nösen a betegség 2. hetétől kezdve. A kórboncolók a gyomor-bé­l csatornát szintén ép­nek találják. Említésre méltó, de lényegtelen elválto­zások előfordulhatnak, mint amilyenek kicsiny nyálka­hártyabeli vérzések és könnyebb katarrhusok. Grzywo- Dobrowski 55 esete közül 2-ben talált „vérkiömléseket“ a vékony- és vastagbél nyálkahártyájában, 3-szor a gyomorban , 1-szer pedig a nyelőcső nyálkahártyájá­ban. Wolbach és Todd 37 eset közül 2-ben felületes gyomor- és duodenumfekélyesedést is megfigyelt, mely azonban szövettanilag semmi jellegzeteset nem muta­tott. Ugyanők 2 fekély alatt vérzést, 1-szer pedig a sub­­mucosában vénarögösödést találtak. Ezeknek a ritka bonctani elváltozásoknak meg­felelően egyes szerzők megemlítik, hogy igen súlyos esetekben a székletétben vér is megjelenhet. Ide számít­ható Gerlóczy megfigyelése (1908), akinek hastyphusos­­nak tartott, bélvérzéses betege hirtelen láztalanná vált. Ennek és az akkori járványtani viszonyok alapján esetét bélvérzéses, kiütéses typhusnak tartja. Az ilyen esetek azonban Curschmann szerint (1900) „a legritkább kivételek közé tartoznak és óvatossággal értékelendők“, már csak azért is, mert hasi és kiütéses typhust a W­eil-F­elix-repat­io, valamint a bőrkiütések jellemző szövettani elváltozásainak (Fraenkel, 1914) felfedezése előtt egymással többször összetévesztettek, másrészt pedig ezek ugyanazon esetben egyidejűleg is fennáll­hatnak. Újabban Zlatogoroff az eddigi tapasztalatok alapján elkülönítő kórismézésre 13. pontjában ezt mondja: „Unterleibtyphus: häufige Darmblutungen; Flecktyphus: keine blutigen Exkremente, keine Darm­blutungen.“ Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy bélvér­zést kiütéses typhus esetében valószínűleg nem figyel­tek meg kétséget kizáró módon, vagy legalább is nem közöltek. Viszont kétségtelen, hogy ez a jelenség a has­­typhustól való elkülönítést adott esetben különösen a laboratóriumot nélkülöző gyakorló orvos számára tetemesen megnehezítheti. Három bélvérzéses esetünk az ezévi megfigyelé­sekből származik. Ezek a kiütéses typhus-esetek, mint ismeretes, szórványosan jelentkeztek a fővárosiban és környékén. 39 közül 13 halálos volt. A diagnosis biztos­nak mondható. A Weil-Felix-reactiót a boncolás alkal­­ m A Budapesti Közkórházi Orvostársulat 1924 május 21-i ülésén tartott bemutatás nyomán. 593

Next