Orvosi Hetilap, 1925. november (69. évfolyam, 44-48. szám)

1925-11-01 / 44. szám

1056 ORVOSI HETILAP 1925. 44. sz. A budapesti kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. belklinikájának közleménye (igazgató: dr. Kétly László dr. egy. ny. r. tanár). A jászkarajenői „Mira“-keserű­víz hashajtó hatásáról és annak alkalmazási módjáról, a székszorulás különböző alakjainál.* Irta: Schäffler József dr. egyetemi tanársegéd. Az emberiséget talán már létének első napjaitól fogva árnyékként követi egy kórforma, mely sok-sok kellemetlen panasz, érzés, fájdalom okozója és, mely kihatással van az emésztésre, a kedélyre és általános erőbeli állapotra is. Ez a kórforma a bélműködés ren­detlen voltából ered és a szokványos székszorulás nevét viseli. Ismeretek és tapasztalatok e kórformát illetőleg messze a múltba nyúlnak vissza. Már az ókor leghíre­sebb orvosa, Hippokrates ismerte e bajt és könyvében, hol a különféle ivókúrák szabályait fektette le, szól arról, hogy a sósvizek, bár általában egészségtelenek, mégis egyes betegségeknél hasznosként alkalmazhatók. A régi feljegyzések szerint forrás- és ásványvizeket bevett szokásként alkalmaztak az ókorbeliek, részben vallásos szokásaiknak téve eleget fürdőzés és ivókúrák által, részben egyes betegségeknél gyógyeljárásként. A II. század végén Caelius Aurelius az, ki rendszeresen itatja betegeivel több forrás vizét. Az ezt követő idők­ben inkább a fürdőzés lendül föl, a gyógyvizek alkal­mazása háttérbe szorul és csak egyesek, így többek között Askiepiades az, ki gyógykezelésként használja a tengervizet borral keverve pleuritisnél. A közép- és azt követő korban ismét nagy mérveket ölt az ivókúra alkalmazása s mint az előbbi időkben, úgy most is rendszeres fürdőzésekkel kapcsolatban. A harminc éves háború után előkelő és divatos szokásként uralkodott Németországban az ivókúra használata. A XVIII. szá­zadban a chemiai kutatás már hatalmas fejlődést mutat s arra is törekszik, hogy mesterséges forrásvizeket, fürdőket állítson a gyógyító eljárások sorába. Megindul a különféle forrás- és ásványvizek analysises feldolgo­zása, mely téren elsőnek Bergmann, Leroy, Monnet, és Scheuel­zer szerzik érdemeiket. E téren a lázas munka mind a mai napig tartott, mikor is a balneológia harcosai a természetadta forrás-, ásványvizek és egyéb rendelkezésre álló természeti gyógytényezők pontos analysise és a bennük foglalt ásványi gyógytényezők­­­höz mért helyes alkalmazása által fontos gyógyeljárási eszközt juttatnak az orvos kezeihez. Az orvos minden­napi gyakorlatában széleskörű alkalmazást nyer ezen gyógyeljárási tényezők felhasználása, többek közt szék­szorulásnál is. A székszorulás — mint von Noorden mondja a két év előtt Bécsben megtartott továbbképző tanfolyam előadásán — oly mindennapi baj és oly egyszerű, ké­nyelmes, részben az orvos, részben a benne szenvedő önmaga rendelt szerekkel a komolyabb következmények meggátlása, hogy a bélpathologia ezen fejezete szinte alig érdemli meg, hogy előadás tárgyát képezze. De mégis sok oly kérdés merülhet föl, mely az élettan, az általános kórtan, diagnostika és therápiával kapcsolat­ban a tudományos érdeklődés központjába helyezi a székszorulás tanát. S valóban a székszorulásról alko­tott fogalmak az idők múltával igen sokféle átalaku­láson jutottak keresztül, mígnem e kórformákról Vir­­chow munkája a régi és újabb idők nézetei között ha­tárvonalat von. A nagy pathológus megdönti a régi felfogásokat, melyek a szétszorulások okait is, egyéb szervek megbetegedéseinél fennáló kóros elváltozásokra igyekeztek visszavezetni. Szerinte a betegség tünettana dyspepsiás, izom és ideges jelenségekből tevődik össze. Vircholo két csopotra osztotta a szétszorulásokat: func­tionalisokra és mechanikusokra, aszerint, hogy a baj az izomzat hiányos működésében vagy mechanikus aka­dályokban rejlik. Figyelmét különösen a mechanikus akadályok csoportja kötötte le, főként a chronicus par­tialis peritonitis. A székszorulás okának Bamberger részben a béltartalom csekély voltát, a bélnedvek hibás összetételét, így valószínűleg az epéét is és részben a bélnek gyenge peristaltikáját tartja. Bamberger né­zetében mások is osztoztak. E. Henoch szerint a szoru­lás oka a bélműködés veleszületett vagy öröklött gyengeségében keresendő. Az ülő életmódot nem tartja nagy fontosságúnak s bár hosszas utazásoknál közre­­játszhatik, mégis inkább azt hiszi, hogy a deprimált kedélyállapot van gátló hatással az izomzat működé­sére. Traube bélatom­áról szól és míg Henoch csak a rectum atoniáját említi, addig Traube kiemeli, hogy akik bélatoniában szenvednek, tulajdonképen circulus vitiosusban élnek: a széklet akaratlagos visszatartása, az ezt követő felhalmozódás és beszáradás folytán kö­vetkezetes béltágulás áll be, a bélfal tágulása által az izomzat gyengül, a béltartalom felgyülemlik. Leichten­­stein hasonlóképen a renyheség és pertiszaltika gyen­gülésében látja az okot. Nothnagel három csoportot állít föl. Az elsőben a székszorulás élettani tényezők­től, ezek megváltozásától függ; a második csoportba tartozóknál a székszorulás bizonyos kóros állapotok és folyamatoknál mint következményes jelenség áll fenn és végül egy olyan csoportot, ahol mint önálló meg­betegedés van jelen, mely csoportra alkalmazza a szok­ványos székszorulás nevét. Fleiner klinikai tapasztala­tok alapján az atoniás formát a spastikussal állítja szembe, mely utóbbi főleg ideges egyéneknél, neuras­­theniások és hypochondereknél fordul elő. Ezen sok­féle felfogás és tanok megerősítő bizonyítékait később a Röntgen-vizsgálatok eredményei adták meg, melyek­nél a nép átvándorlása közben nyert képek értékelése juttatta birtokunkba az egyéni physiologiás és patholo­­giás képek értékeléséből nyert végkövetkeztetést. Újabban nagyarányú tapasztalat áll rendelkezé­sünkre az egyes kórformáknál alkalmazandó szerek, így a föld mélyéből előtörő gyógyvizek és a gyógyszertan szolgáltatta sok más szer hatásmódjáról és hatásossá­gáról. Hashajtó szereinket csoportosítani chemiali és gyógyszertani alapelvek szerint lehet. Chemiailag kü­lönbséget teszünk anorganikus és organikus hashajtók között. Az előbbiek csoportjában a calomel, az alkali­­sók, a kén; az utóbbiakban pedig, kivévén az organikus savakat és cukorféleségeket, főleg az anthrachinon derivatumok, a növényi glykosidák, az olajok stb. sze­repelnek. Gyógyszertani alapelvek szerint három fő­csoport állítható föl: 1. olyan szerek, melyek a vékony­bél motilitását fokozzák (olajok, a gyantasavak stb.), 2. olyan szerek, melyek a vastagbél motilitását fokoz­zák (anthrachinon derivatumok, phenolphtalein, kén stb.), és végül 3. olyan szerek, melyek gátolják az egész bélrendszerben a felszívódást és gyors kiürüléshez vezetnek (calomel, cukrok, alkalisók). A mai nagymértékben megcsonkított országunk­ban, mely egykor oly gazdag volt jótékony forrás­vizekben, a megmaradt kincsek töredéke egy újabb gyöngyszemmel szaporodott. Ez az új gyógyvíz a világ­hírű budai keserűvízek testvére a Mira keserűvíz. Örömmel üdvözöltük ezen új gyógyvizet és annál is inkább több időt szenteltünk hatásának megismeré­sére, mert hazafiúi és orvosi kötelességnek tartjuk, hogy betegeinket fölvilágosítsuk arról, hogy éppen a gyomor-bélbántalmaknál nem kell a szomszédos, drága idegen országba jutnunk gyógyulásért. Megfelelő lelki­­ismeretes tanács és utasítás mellett a rendelkezésre álló gyógytényezők helyes alkalmazásával igen jó és eredményes munkát végezhetünk. Hazai keserűvizeinket meg sem közelítő külföldi keserűvizekkel szemben eddig a legjobb hatást­­biztosító Hunyadi János, Ferenc József, Igmándi stb. vizek mellé méltón állíthatjuk oda legújabb kincsünket, a Mira keserűvizet is. * Az 1925. évi XXX. balneologiai kongresszuson pályadíjat nyert munka.

Next