Orvosi Hetilap, 1927. július (71. évfolyam, 27-31. szám)

1927-07-03 / 27. szám

754 ORVOSI HETILAP medencés szülés prognosisának tárgyalásánál, h­ogy ez a kérdés sokszor nehezen dönthető el, mert azok a tényezők, amelyek itt döntő fontossággal bírnak, a szülés észlelése alatt alakulnak ki. Azok a­ veszedelmek, amelyek az anyára és gyermekre nézve a korai burok­repedés és az elsődleges és másodlagos fájásgyengeség folytán fejlődnek ki, bizonyos mértékig megelőzhetők, ha a szülés kellő időben kerül észlelés alá. A burok védelmét célozzák azok az eljárások, amelyeket klini­kánkon is alkalmazunk a tágulás időszaka alatt és amelyhez tartozik kolpeurinter behelyezése a hüvelybe, továbbá magasan álló fejnél Baumm-ballon, vagy metreurinter alkalmazása extravulaer. Ez utóbbi eljárás egyúttal fájáskeltés szempontjából is jóhatású és a méhszájbecsípődés ellen is véd. Primaer fájás­gyengeségnél azonkívül melegborogatások, fürdők és kis adagban (0-10) glanduitrin-chinin szintén alkalmaz­hatók. Mindezekkel az eljárásokkal megrövidíthetők a tágulás időszaka és így úgy a magzat, mint az anya szempontjából veszedelmet jelentő elhúzódása a szülés­nek kiküszöbölhető. A kitolási időszakban az exspecta­­tív kezelésnek nagy hátránya, hogy ha­ a magzat részé­ről asphixiás jelenségek jelentkeznek és a szülés befeje­zése indicálttá válik, esetleg a problematikus életképes­­ségű magzat megmentésére csak olyan műtétek jöhet­nek szóba, amelyek a magzati fejre vonatkozólag nagy traumával járnak (magasfogú) és az anya súlyosabb sérüléseit is okozhatják. Olyan esetekben tehát, ahol nem halad kifejezetten a szülés, aktívabbnak kell len­nünk, ha a fentebbi veszedelmeket meg akarjuk előzni és a szülést úgy az anyára, mint a magzatra nézve ked­vezően akarjuk befejezni. Képesek vagyunk annak az ideális követelmény­nek mindig megfelelni, hogy az anyára és magzatra nézve kedvezően oldjuk meg a szülést? Sajnos, azt kell mondanunk, hogy a magzatra nézve nem. Bármennyire is célul kell kitűzni azt, hogy élő magzat fejét ne per­foráljuk, lelkiismeretes elbírálásnál az adott esetek reákényszeríthetnek erre is. Annál gyakrabban fog ez előállni, minél inkább kapjuk az eseteket elhanyagolva, esetleg fertőzve. Az anya érdekét mindig elébe kell helyeznünk a magzat érdekének és véleményünk szerint nem jogos azoknak a klinikusoknak a felfogása, akik meg nem bízható sterilitású szülőutak mellett, sőt fertőzött, lázas szüléseknél is a magzat érdekében sectio caesareát végeznek, mert ha extraperitoneálisan is végzik azt, előre sohasem tudható, hogy nem sérül-e meg a peritoneum és a befertőzött peteortartalom eláraszthatja a nem védett hasisrt, másrészt a nagy kötőszöveti felsebzés fertőzése kiindulása lehet egy általános sepsisnek. Véleményünk szerint ebben a kér­désben akkor állhat be lényeges javulás, ha már az eddig hangoztatott elvek szerint a bábák és orvosok idejében beszállítják a belsőleg nem vizsgált szülőnőt és így a klinikai asepsis és antisepsis védelme alatt nagyobb műtéti beavatkozásra is vállalkozhatunk a magzat megmentése érdekében. Hogy ezen elvünk helyes, mutatják a sectio caesareának eredményei, melyeknél leszámítva az egy metastatikus peritonitist, anyai és magzati mortalitás nélkül sikerült kedvezően megoldani a szülést. A mai klinikai asepsis mellett gyakorlott műtőknél a sectio caesarea semmivel sem nagyobb beavatkozás, mint egy magasfogó, vagy nehéz darabolóműtét és megvan az a nagy előnye, hogy a magzat életének megmentése legtöbbször sikerül. Nem fogadhatjuk el azoknak a klinikusoknak a felfogását, akik az anya beleegyezése nélkül is végez­nek relatív indicatiójú császármetszést. Igaz, hogy az előbb elmondottak értelmében ez a legkedvezőbb meg­oldás téraránytalanság esetén a szűkmedencés szülés­nél, azonban minden hasműtétnek vannak veszedelmei, amelyek előre ki nem számíthatók és ha a szülőnő vagy hozzátartozói beleegyezését nem bírva, bekövetkezik az anya exitusa, a műtő esetleg hosszas törvényszéki eljá­rások folytán nemcsak a saját, hanem az intézet hír­nevének is árthat, és ennek maradandó kárai lehetnek a köz szempontjából is. Hiszen úgyis legtöbbször meg­kapjuk a szüleim és hozzátartozói beleegyezését és ahol határozott ellenkezéssel találkozunk, legtöbbször nem a félelem szerepel mint ok, hanem a subintelligencia, másrészt, mivel két esetben magunknak is volt alkal­munk tapasztalni, az élő gyermek eltartásával járó gond és az eddigi megélhetőségi lehetőség elvesztése. A sterilizálás kérdésében a felfogásunk az, ha a szülőnő határozottan kívánja és nem sikerül lebeszélni róla, már az első sectio caesareánál megcsináljuk, bár figyelmeztetjük, hogy a magzat könnyen elpusztulhat és a teherbejutás lehetősége megszűnik. Ez ritkábban fordul elő, rendszerint a második sectio caesarea után sterilizálunk elvből, legfeljebb akkor nem, hogy ha a szülőnőnek nincs élő gyermeke vagy óhajtja még az esetleges teherbejutást.* A debreceni m­. kir. Tisza István Tudományegyetem bőr- és nemikórtani klinikájának közleménye (igazgató: Neuber Ede dr. egyet. ny. r. tanár). A defibrinálási idő megrövidülése frissen defibrinált sajátvér adagolása után. Irta: P­reining­er Tamás dr. egyetemi adjunctus. Mayer és Linser a terhességi dermatosisok aetio­­logiájában olyan toxinok jelenlétét tételezte fel, ame­lyek a szervezetben a terhességi idő alatt képződtek. Ebből a gondolatból kiindulva, nevezettek egészséges terhesek vérsavóját adták herpes gestationis ellen, hogy ilyen módon antitoxinokkal neutralizálják a toxino­­kat. Később azonban azt tapasztalták, hogy a ter­hességi dermatosisok nem terhesektől származó vérsavónak endovenás adagolására is javultak. Más dermatosiso­­kat is sikerült emberi normálsavóval kedvezően befo­lyásolni. Spiethoff 1913-ban prurigot, ekzemát, dermatitis her­peti­formist gyógyított saját vérsavó endovenás in­­jectiókkal, sőt az olyan lágy fekélyeket is, amelyek min­den helyi kezeléssel szemben dacoltak, jól befolyásolta ilyen módon. Követői Treupel, Schlag, Königsfeld, Bethe, Bertram, Martins, Keyser, stb. voltak. Spiethoff különben hivatkozik arra, hogy a vérkezelést már a Krisztus utáni I. században is ismerték (Skribonius Larges), a XVII. században pedig már kiterjedten alkal­mazták gyógyítási célokra. Ravaut ugyancsak 1913-ban a vért centrifugálatlan állapotban adja fenti megbete­gedések ellen. Spiethoff (1922) Bi­rock feledésbe ment eljárására hívja fel figyelmünket, mikor is a­­ vért defibrinálva adagolta endovenásan. Azóta saját vér­­kezelést számosan alkalmaztak a dermatotherapiában részben subeutan, részben intramuscularisan, részben intradermatisan (Nourney, Nicolas, Gáté és Duspas­­quier, Torday, Schulmann, Hübner, Filippart, Laewen, Tomescu, Lévi, Vatrin, Bussalai, Spielmann, Steiner, Novák, Weitgasser, Ebers, Hirsch, stb.). Defibrinált sajátvérrel különösen Vorschütz, Tenckhoff és Rhode foglalkozott. A defibrinált vért kétféleképen adagol­hatjuk. Megkülönböztetünk frissen defibrinált vérkeze­lést, amikor a vért a defibrinálás befejezése után azon­nal juttatjuk a szervezetbe és olyan eljárást, amikor ezt csak később tesszük. Végül meg kell említenünk a hae­­molyzált vérrel való kezelést is, amelynek intramuscu­­laris adagolásával Zimmermann, endovenás alkalma­zásával Breuer és Brünner, subeutan eljárásával pedig főleg Descarpentines foglalkozott behatóbban. Az alkal­mazás e különböző módjai között a legkifejezettebb mellékjelenségeket kétségkívül a defibrinált és a hae­­molizált vér adagolása után látjuk. * A közölt statisztika összeállításáért ezúton is köszönetet mondok Páll Gábor dr. tanársegédnek. 1927. 27. sz.

Next