Orvosi Hetilap, 1927. július (71. évfolyam, 27-31. szám)
1927-07-03 / 27. szám
754 ORVOSI HETILAP medencés szülés prognosisának tárgyalásánál, hogy ez a kérdés sokszor nehezen dönthető el, mert azok a tényezők, amelyek itt döntő fontossággal bírnak, a szülés észlelése alatt alakulnak ki. Azok a veszedelmek, amelyek az anyára és gyermekre nézve a korai burokrepedés és az elsődleges és másodlagos fájásgyengeség folytán fejlődnek ki, bizonyos mértékig megelőzhetők, ha a szülés kellő időben kerül észlelés alá. A burok védelmét célozzák azok az eljárások, amelyeket klinikánkon is alkalmazunk a tágulás időszaka alatt és amelyhez tartozik kolpeurinter behelyezése a hüvelybe, továbbá magasan álló fejnél Baumm-ballon, vagy metreurinter alkalmazása extravulaer. Ez utóbbi eljárás egyúttal fájáskeltés szempontjából is jóhatású és a méhszájbecsípődés ellen is véd. Primaer fájásgyengeségnél azonkívül melegborogatások, fürdők és kis adagban (0-10) glanduitrin-chinin szintén alkalmazhatók. Mindezekkel az eljárásokkal megrövidíthetők a tágulás időszaka és így úgy a magzat, mint az anya szempontjából veszedelmet jelentő elhúzódása a szülésnek kiküszöbölhető. A kitolási időszakban az exspectatív kezelésnek nagy hátránya, hogy ha a magzat részéről asphixiás jelenségek jelentkeznek és a szülés befejezése indicálttá válik, esetleg a problematikus életképességű magzat megmentésére csak olyan műtétek jöhetnek szóba, amelyek a magzati fejre vonatkozólag nagy traumával járnak (magasfogú) és az anya súlyosabb sérüléseit is okozhatják. Olyan esetekben tehát, ahol nem halad kifejezetten a szülés, aktívabbnak kell lennünk, ha a fentebbi veszedelmeket meg akarjuk előzni és a szülést úgy az anyára, mint a magzatra nézve kedvezően akarjuk befejezni. Képesek vagyunk annak az ideális követelménynek mindig megfelelni, hogy az anyára és magzatra nézve kedvezően oldjuk meg a szülést? Sajnos, azt kell mondanunk, hogy a magzatra nézve nem. Bármennyire is célul kell kitűzni azt, hogy élő magzat fejét ne perforáljuk, lelkiismeretes elbírálásnál az adott esetek reákényszeríthetnek erre is. Annál gyakrabban fog ez előállni, minél inkább kapjuk az eseteket elhanyagolva, esetleg fertőzve. Az anya érdekét mindig elébe kell helyeznünk a magzat érdekének és véleményünk szerint nem jogos azoknak a klinikusoknak a felfogása, akik meg nem bízható sterilitású szülőutak mellett, sőt fertőzött, lázas szüléseknél is a magzat érdekében sectio caesareát végeznek, mert ha extraperitoneálisan is végzik azt, előre sohasem tudható, hogy nem sérül-e meg a peritoneum és a befertőzött peteortartalom eláraszthatja a nem védett hasisrt, másrészt a nagy kötőszöveti felsebzés fertőzése kiindulása lehet egy általános sepsisnek. Véleményünk szerint ebben a kérdésben akkor állhat be lényeges javulás, ha már az eddig hangoztatott elvek szerint a bábák és orvosok idejében beszállítják a belsőleg nem vizsgált szülőnőt és így a klinikai asepsis és antisepsis védelme alatt nagyobb műtéti beavatkozásra is vállalkozhatunk a magzat megmentése érdekében. Hogy ezen elvünk helyes, mutatják a sectio caesareának eredményei, melyeknél leszámítva az egy metastatikus peritonitist, anyai és magzati mortalitás nélkül sikerült kedvezően megoldani a szülést. A mai klinikai asepsis mellett gyakorlott műtőknél a sectio caesarea semmivel sem nagyobb beavatkozás, mint egy magasfogó, vagy nehéz darabolóműtét és megvan az a nagy előnye, hogy a magzat életének megmentése legtöbbször sikerül. Nem fogadhatjuk el azoknak a klinikusoknak a felfogását, akik az anya beleegyezése nélkül is végeznek relatív indicatiójú császármetszést. Igaz, hogy az előbb elmondottak értelmében ez a legkedvezőbb megoldás téraránytalanság esetén a szűkmedencés szülésnél, azonban minden hasműtétnek vannak veszedelmei, amelyek előre ki nem számíthatók és ha a szülőnő vagy hozzátartozói beleegyezését nem bírva, bekövetkezik az anya exitusa, a műtő esetleg hosszas törvényszéki eljárások folytán nemcsak a saját, hanem az intézet hírnevének is árthat, és ennek maradandó kárai lehetnek a köz szempontjából is. Hiszen úgyis legtöbbször megkapjuk a szüleim és hozzátartozói beleegyezését és ahol határozott ellenkezéssel találkozunk, legtöbbször nem a félelem szerepel mint ok, hanem a subintelligencia, másrészt, mivel két esetben magunknak is volt alkalmunk tapasztalni, az élő gyermek eltartásával járó gond és az eddigi megélhetőségi lehetőség elvesztése. A sterilizálás kérdésében a felfogásunk az, ha a szülőnő határozottan kívánja és nem sikerül lebeszélni róla, már az első sectio caesareánál megcsináljuk, bár figyelmeztetjük, hogy a magzat könnyen elpusztulhat és a teherbejutás lehetősége megszűnik. Ez ritkábban fordul elő, rendszerint a második sectio caesarea után sterilizálunk elvből, legfeljebb akkor nem, hogy ha a szülőnőnek nincs élő gyermeke vagy óhajtja még az esetleges teherbejutást.* A debreceni m. kir. Tisza István Tudományegyetem bőr- és nemikórtani klinikájának közleménye (igazgató: Neuber Ede dr. egyet. ny. r. tanár). A defibrinálási idő megrövidülése frissen defibrinált sajátvér adagolása után. Irta: Preininger Tamás dr. egyetemi adjunctus. Mayer és Linser a terhességi dermatosisok aetiologiájában olyan toxinok jelenlétét tételezte fel, amelyek a szervezetben a terhességi idő alatt képződtek. Ebből a gondolatból kiindulva, nevezettek egészséges terhesek vérsavóját adták herpes gestationis ellen, hogy ilyen módon antitoxinokkal neutralizálják a toxinokat. Később azonban azt tapasztalták, hogy a terhességi dermatosisok nem terhesektől származó vérsavónak endovenás adagolására is javultak. Más dermatosisokat is sikerült emberi normálsavóval kedvezően befolyásolni. Spiethoff 1913-ban prurigot, ekzemát, dermatitis herpetiformist gyógyított saját vérsavó endovenás injectiókkal, sőt az olyan lágy fekélyeket is, amelyek minden helyi kezeléssel szemben dacoltak, jól befolyásolta ilyen módon. Követői Treupel, Schlag, Königsfeld, Bethe, Bertram, Martins, Keyser, stb. voltak. Spiethoff különben hivatkozik arra, hogy a vérkezelést már a Krisztus utáni I. században is ismerték (Skribonius Larges), a XVII. században pedig már kiterjedten alkalmazták gyógyítási célokra. Ravaut ugyancsak 1913-ban a vért centrifugálatlan állapotban adja fenti megbetegedések ellen. Spiethoff (1922) Birock feledésbe ment eljárására hívja fel figyelmünket, mikor is a vért defibrinálva adagolta endovenásan. Azóta saját vérkezelést számosan alkalmaztak a dermatotherapiában részben subeutan, részben intramuscularisan, részben intradermatisan (Nourney, Nicolas, Gáté és Duspasquier, Torday, Schulmann, Hübner, Filippart, Laewen, Tomescu, Lévi, Vatrin, Bussalai, Spielmann, Steiner, Novák, Weitgasser, Ebers, Hirsch, stb.). Defibrinált sajátvérrel különösen Vorschütz, Tenckhoff és Rhode foglalkozott. A defibrinált vért kétféleképen adagolhatjuk. Megkülönböztetünk frissen defibrinált vérkezelést, amikor a vért a defibrinálás befejezése után azonnal juttatjuk a szervezetbe és olyan eljárást, amikor ezt csak később tesszük. Végül meg kell említenünk a haemolyzált vérrel való kezelést is, amelynek intramuscularis adagolásával Zimmermann, endovenás alkalmazásával Breuer és Brünner, subeutan eljárásával pedig főleg Descarpentines foglalkozott behatóbban. Az alkalmazás e különböző módjai között a legkifejezettebb mellékjelenségeket kétségkívül a defibrinált és a haemolizált vér adagolása után látjuk. * A közölt statisztika összeállításáért ezúton is köszönetet mondok Páll Gábor dr. tanársegédnek. 1927. 27. sz.