Orvosi Hetilap, 1944. október (88. évfolyam, 41-44. szám)

1944-10-21 / 43. szám - Molnár Jenő: Késleltetett varratok alkalmazása hadisebészetben

308 ORVOSI HETILAP 1944. 43. szám. M. kir. 5. egészségügyi oszlop közleménye. (Parancsnok: Pék Ferenc orvos-őrnagy.) Késleltetett varratok alkalmazása hadisebészetben. Irta: Molnár Jenő dr. orvos-főhadnagy. A mai hadviselésben egyre nagyobb szere­pet kapnak az aknák, gránátok, repülő bom­bák. Ennek megfelelően aránytalanul felszökött a robbanó testek repeszdarabjai által okozott sérülések száma, a gyalogsági lövedék által okozott sima átlövésekkel szemben, így az egészségügyi oszlopunk sebesültjeinek nagy részét az aknasérültek tették, amelyekre, mint általában a robbanótestek által okozott sérülé­sekre, a nagyfokú roncsolás jellemző. Nemcsak a felrobbant akna kisebb-nagyobb szilánkja okozza a roncsolást, hanem a robbanás által mozgásba hozott különböző nagyságú tárgyak is, így gyakran ökölnyi kődarabok, fadarabok, félméteres sínek stb. Ezen hatalmas, gyakran két-három tenyér­nyi roncsolt, bőségesen szennyezett sebeket, Friedrich szerint, elsődlegesen zárni lehetetlen volt. Hiába próbáltuk Ehalt eljárását utánozni, aki a műtét közben használt műszerek állandó cserélését, a folytatólagos sebszélkivágást, a szennyezett csonthártyái kivágását és a szabad csontrészek csontcsípővel való eltávolítását ajánlja, amint ezt már az előző háborúban Axhausen és Klapp is javasolta. Gyakorlatilag az eljárás kivihetetlen volt. Ugyanis nagyobb végtagsérüléseknél a bejutott különböző faj­súlyú idegen testek különböző saját eleven erejük folytán az egyes izomcsoportok és egyéb lágyrészek közé különböző mélységbe nyomul­nak be. Ezeknek a szennyezett idegen testeknek az eltávolítása a végtag működésére fontos kép­letek roncsolása nélkül tökéletes módon lehe­tetlen volt, így azután az agy- és gerincsérülé­sek, nagyizületek és a tüdősérülések kivételé­vel, nem is gondolhattunk a sebek elsőleges zárására anélkül, hogy ezáltal a sebesültet sú­lyos életveszélyes gennyed­ések és gázüstök ve­szélyének ki ne tettük volna. A harctéri sebe­sültek ellenállása ugyanis nagymértékben csök­ken. Napokig tartó harcok esetén az elégtelen táplálkozás, a hideg, álmatlanság és a külön­böző idegbehatások és a nagyfokú vérvesztesé­gek a fertőzés elleni természetes védekező erőt csökkentik. Ezt a megfigyelést bizonyítja az a kísérleti tény is, hogy éheztetéskor a tyúkok és­­a galambok immunitása lépfenével szemben csökken, úgyszintén a fehér egér immunitása kifáradás közben. Ezen meggondolások alapján a szennyezett, roncsolt sebekből az idegen testeket a lehetőség szerint eltávolítottuk és az összes sebzugok és tasakoik felkeresése után a szennyezett, ron­csolt, életképtelen szöveteket élesen a­ leggon­dosabban kivágtuk, éberen vigyázva arra, hogy közben a végtag működéséhez feltétlen szüksé­ges lágyrészeket (in. ideg) meg ne sértsük és ez­által irreparabilis károkat ne okozzunk. Majd vérzéscsillapítás után a sebre bőven harfangi­­port hintve, laza jodoform csíkot vezettünk be a sebüregbe és egyetlen varrat nélkül, a seb­szélek közelítése nélkül minden kenőcsös kötés mellőzésével steril kötéssel borítottuk a sebet. Ezen eljárás mellett az eredmény kielégítő volt. Tizenegy hónap alatt gázüszkot egy eset­ben sem észleltem, sepsis nem fordult elő. Ezen eljárással tehát az életet veszélyez­tető fertőzést kiküszöböltük, de az ilyen hatal­mas sebek gyógyulása kozmetikai szempontból sok kívánni valót hagyott maga után. A tá­tongó sebek gyógyulása igen lassú. A sarjad­­zás elég gyorsan halad, de a hámosodás gyak­ran elakad és ilyenkor a különböző plasztikai műtétek­ is eredménytelenek lesznek. Ehhez járul még az, hogy a zsugorodások következté­ben contracturák keletkezhetnek és a leggondo­sabb kezelés ellenére is a végtag működése aka­dályozott lesz. Súlyos gennyedések esetében ezek a hátrányok másodrangúak. De sok­szor láttuk azt is, hogy nem minden seb gennyed el, hanem a­ fent leírt eljárás mel­lett a sebek egy része minden gyulladási tünet nélkül is gennyedés nélkül gyógyul. Viszont ezeknek a tiszta sebeknek hosszadalmas, gyak­ran hónapokig tartó gyógyulása rendkívül hát­rányos és feltétlenül indokoltá tette az első­­leges varrat és nyílt kezelés között egy köz­bülső eljárás alkalmazását. Ez az eljárás a kés­leltetett varrat alkalmazása. A késleltetett varrat alkalmazását már so­kan ajánlották, köztük Franz, Leriche is. Sereghy late O. H. 1943. 20. számában számol be részletesen az elsőleges csonkolás és a kiter­jedt lágyrészsérülések esetén a késleltetett var­ratok kiváló eredményéről. Ennek ellenére azt láttam, hogy a hadműveleti területen a késlel­tetett varratokat vagy egyáltalában nem, vagy csak egész kivételes esetekben alkalmazzák. Ennek oka részben az, hogy a sebesültnek hosszabb ideig egy helyben való kezelésére és megfigyelésére, sajnos, különösen mozgó har­cok esetén alkalom ritkán adódik. Pedig Franz is ahhoz a feltételhez köti a késleltetett varra­tok alkalmazását, hogy a beteget legalább két hétig tovább szállíta­ni ne kelljen. Viszont álta­lában az első sebészi ellátást nyújtó egészség­­ügyi oszlopnál csak néhány napig marad a se­besült s innen tábori kórházba, illetve hadi­kórházba kerül, így az első sebészi ellátást végző orvosnak nem áll módjában a betegség lefolyását ellenőrizni. Egészségügyi oszlopunk párszor hosszabb ideig egyhelyben maradt és kórházszerű műkö­dést fejtett ki, ezért sikerült 52 esetben a leg­különbözőbb roncsolt sérülések esetében a kés­leltetett varratort alkalmazni. Az eljárást csak azokban az esetekben vé­geztem, amelyekben az ötödik napon a beteg már láztalan volt, továbbá a kötözésnél (mely egyúttal az első kötés!) azt láttuk, hogy a 1

Next