Orvosi Hetilap, 1962. december (103. évfolyam, 48-52. szám)
1962-12-02 / 48. szám - Magyar Imre: A diabetes pathogenesise
hét előidézni és amelyeknek analógiáját az eddigiekben az emberi diabetes pathogenesisében is igyekeztünk keresni, végeredményben az insulák beta-sejtjeinek pusztulására vezet. Akár hypophysishormont vagy steroidot adagolunk, akár eltávolítjuk a pankreast, akár alloxánt adagolunk, végeredményben a beta sejtek hiánya a keletkezett diabetes alapja. Kontrainsuláris hormonok adagolásakor valószínűleg a fokozott insulintermelés következtében létrejövő kimerülés az insulintermelés megszűnésének az oka. Ezt a kimerülést nemcsak kontrainsuláris hormonok tartós adásával lehet elérni, hanem macskákon sikerült intraperitoneális cukoradagolással is létrehozni. A kísérleti adatokból még egy, az emberi diabetes pathogenesisének kutatásában is felhasználható elv szögeződött le: az, hogy a diabetes legtöbbször több diabetegén tényező együttes hatására jön létre. Hormonok adása olyan állatokon idéz elő leghamarább diabetest, amelyek pankreasát részben eltávolítottuk vagy amelyeknek étrendjében bőségesen alkalmaztunk szénhydrátot, húgysav akkor idéz elő diabetest, ha az állatot cystein- és methioninmentesen tápláljuk, és így tovább. Lehetséges, hogy az emberi diabetes pathogenesisében is különböző diabetogén tényezők összetalálkozásáról van szó, amilyen például a pankreas bántalma és a hormonális behatás vagy, ami még inkább szóbajön, az öröklési tényező és valamely külső faktor. A plasma insulintartalmának megítélése az insulin biológiai aktivitásának mérése révén történik in vitro kísérletben vagy patkánydiaphragma izomzatának vagy a patkány epididymális zsírszövetének a cukorfelhasználása alapján. Az így nyert adatokat az „inzulinszerű hatás” eredményeként szokták összefoglalni. Nemcsak e két módszer nem ad azonos eredményeket, de azonos módszer is más eredményekkel jár a különböző laboratóriumokban, úgyhogy a nyert adatok, melyeket a különböző szerzők leírnak, alig vethetők össze Mindkettőtől különböznek az immunológiai módszerekkel történő meghatározások adatai. Ennek oka az, hogy a plasmában vagy plasmának a médiumhoz keverésével nyert oldatban a patkánydiaphragma cukorfogyasztása nemcsak a plasmában levő insulin mennyiségétől függ, hanem az abban levő insulin hatásosságától, kötött vagy szabad voltától, továbbá a plasma azon alkotórészeitől is, amelyek az insulin hatásával ellentétesen hatnak és amelyeket összefoglaló néven insulinanagonistáknak szoktak nevezni. Az epididymális zsírszövet cukorfogyasztása például általában magasabb értékeket ad, valószínűleg azért, mert a zsírszövet hatására a kötött insulin is szabad insulinná válik és így az egész insulin biológiai hatása érvényesül. Nincs kizárva, hogy a zsírszövet ilyen módon emberben is több insulinit tud értékesíteni, mint egéb szövet és ez magyarázat volna azokra az esetekre, melyekben kövér cukorbetegek a rossz anyagcsereállapot, nagy glykosuria és esetleges insulinreszistencia ellenére sem fogynak, illetve zsírdepóik növekednek egyéb szövetek rovására. Ha a vizsgált serumot felhígítjuk, az esetek legnagyobb részében alig változik az insulinhatás minthogy ez, a hígítás bizonyos nagyságendi mértékétől kevéssé függ. Az insulinantagonisák hatása azonban olyan nagyságrendű, hogy a hígítás az antagonisták befolyását lényegesen csökkenti, így az insulinszerű hatásnak patkánydiaphragmával vagy epididymális zsírszövettel történő vizsgálatakor az a paradox helyzet adódik, hogy a vizsgált plasma hígításakor — olyan plasmában, amelyben sok az antagonista — az insulinszerű hatás értéke nem csökken, hanem nő. Ugyanezt tapasztaltuk magunk is azokban a vizsgálatainkban, melyekben műtétek alkalmával nyert emberi izomszövet cukorfogyasztása alapján ítéltük meg az insulinszerű hatást. Ha a patikánydiaphrasma helyett emberi izmot használunk, adatainkban kisebb a szórás és mód nyílik arra is, hogy cukorbeteg izomszövetnek cukorfogyasztását vizsgálhassuk. Adódnak olyan esetek, melyekben a plasmában insulinhatás nem mutatható ki. Máskor, cukorbetegeken, az egészséges ember értékeit elérő, sőt azokat meghaladó adatokat kapunk. Az a tény, hogy bizonyos cukorbetegek vérében nincs kimutatható insulin, másokéban van, hogy bizonyos betegek vérében insulinantagonisták vannak, másokéban nincsenek, a diabetes pathogenesisének új lehetőségeit veti fel. Ha a plasmában insulint egyáltalában nem lehet kimutatni, az állapot megfelel az eddig ismertetett eseteknek, melyekben valamely tényező a beta sejtek kimerülésére vezetett. Ha azonban a plasmában van insulin, akkor a diabetes phogenesise vagy azon alapul, hogy az insulin hatását antagonisták teszik lehetetlenné, vagy azon, hogy biológiailag egyébként aktív insulin a beteg szöveteire nem hat, a beteg sejtjeibe nem hatol be. Az insulinantagonisták tanulmányozása az az új út, melyre az előbbiekben már céloztunk. Az insulinantagonistáknak számos fajtája és lehetősége derül ki. Ezeket pontosan identifikálni még nem sikerült, illetve sokféle ilyen anyagot írtak le és ezek között még nem lehetett rendet teremteni. Bizonyos physiológiás antagonisták az egészséges egyén sórumában is megtalálhatók. A különböző kutatók inhibitorokat, antagonistákat, insulinkötőanyagokat és insulin-antianyagokat írtak le. Elektrophoresis alkalmával a gamma globulinokkal vándorló insulinantagonista valószínűleg insulin- antitest. De hasonló anyagot nem diabetesesek serumában is kimutattak. Hosszabb rövidebb insulinkezelés után kimutatható insulin antitestek szerepére a klinikumban insulinresistens diabetes esetében van példa. Ezeknek az eseteknek egy részében az antigen-antitest reakciót befolyásoló steroid hormonokkal — a magvak eseteiben prednisolonnal, dexamethasannal — a diabetesre előnyösen lehet hatni. Egy másik insulinantagonista úgy látszik lipoprotein-természetű. Egy harmadik az alfa-globulinnal vándorol. Kísérleti adatok azt bizonyítják, hogy ezek az insulinantagonisták csak akkor kelet- 136* 2259 ORVOSI HETILAP