Orvosi Hetilap, 1966. április (107. évfolyam, 14-17. szám)
1966-04-03 / 14. szám - Petri Gábor: 1966. április 4.
ORVOSI HETILAP a tény, hogy a kórház-poliklinikai egység a szó eredeti és szoros értelmében nem sok helyütt valósult meg, más szóval a rendelőintézet sok helyen csak formailag függ össze kórházzal, ténylegesen alig. A rendelőintézeti orvos ezért sokszor nincs abban a helyzetben, hogy betegei sorsát végig nyomon követhesse, így szakterületének csak egyik — és nem is legérdekesebb — szektorát műveli, és nem érzi, hogy képzettségét képességeinek teljes kihasználásával gyümölcsöztetheti. Az operatív szakokon működőkre nézve ez egyenesen demoralizáló hatással van és éppen a legambíciózusabb fiatalokat tartja vissza ettől a fontos munkakörtől. E kontraszelekciónak a hátrányai eléggé nyilvánvalóak, amikor megüresedett állások betöltésére kerül sor. Teljesen, vagy jórészt más a helyzet azokban a ritka intézményekben, ahol a kórház és a rendelőintézet épületi és személyi tekintetben szorosan együttműködik, illetve mintegy azonos. Ahhoz, hogy hiteles véleményt lehessen kialakítani erről a kulcskérdésről, mindenekelőtt két dolgot kellene megtenni: 1. Megvizsgálni, hogy százalékos arányban mekkora az egyes szintek közti szükségtelen, vagy éppen káros mozgás, a feladatok célszerűtlen áthárítása a költségesebb szintre; 2. Kiszámítani, hogy ez mekkora anyagi kárt okoz, hogy eldönthető legyen, mi a gazdaságosabb: a jelenlegi állapot tolerálása, esetleg valamelyes javítása, vagy pedig akkora anyagi és személyi befektetés, mely a jelenlegi nem kedvező helyzetet biztosan jobbra fordítja. Ha sikerül ilyen felmérést és számvetést végezni, csak akkor volna helyénvaló a szervezeti változtatás, mert egyébként a félig átgondolt és következetesen végig nem vitt reformok többet ártanak, mintsem használnának. Az egészségügyi ellátás egyes szintjeinek rendeltetésszerű működése a körzeti orvostól valamivel nagyobb felelősségvállalást kívánna és a mainál jobb munkafeltételeket, a közlekedési eszközök és házi ápolónők biztosítását és a mentesülést az adminisztrációtól. Az ebben az irányban már megtett hivatalos erőfeszítések további fokozására volna ehhez szükség. A rendelőintézeti munka túlzsúfoltságát ez bizonyára csökkentené. A rendelések feladata viszont elvileg úgy határozható meg, hogy mindazon vizsgáló és gyógyító eljárások birtokában kell lenniük, melyek egyáltalában járóbetegen alkalmazhatók. Ezek szerint bizonyos egészen speciális berendezést igénylő ritkább vizsgálatok kivételével a rendelőintézeteknek a legmagasabb minőségi szinten kellene működniük. Ehhez nyilván megfelelő objektív feltételek szükségesek. Valószínű, hogy a kórház-rendelőintézeti egység szoros értelemben való megvalósítása döntő lépés volna, de ez is csak akkor töltheti be hivatását, ha a rendelőintézetek személyi és dologi ellátását sikerül lényegesen fokozni és ezt a munkakört a legjobbak számára is anyagilag és erkölcsileg egyaránt vonzóvá tenni. Fejlődésünk mai szakaszában nem idegen az a gondolat, hogy a gazdaságosság szempontjait minden területen figyelemre méltassuk. Tekintve, hogy az egészségügyi ellátás minden szintjének bővítése anyagi ráfordítást igényel, de a kiadások szintenként jelentősen különbözőek, csupán átgondolt felmérés és számvetés döntheti el, hogy a kívánt célt melyik szint emelésével lehet a legcélszerűbb és a leggazdaságosabb módon elérni. 2. Személyi ellátottság. A beható vizsgálatra szoruló kérdések közé tartozik orvoslétszámunk is. Kétségtelen, hogy 10 millió lélekre eső 19 ezer orvosával Magyarország előkelő helyet tölt be a nemzetközi ranglistán. Ugyanekkor sokhelyütt mutatkozik létszámhiány és túlterhelés az orvosi ellátottságban. Köztudomású, hogy az orvosok számának a város és a falu közti megoszlása mindig egészségtelen volt a falu ellátottságának a rovására, azonban a kormányzat erőfeszítései következtében az utolsó időben a falusi körzetek betöltése nagyot haladt. Az egyes munkahelyek vizsgálata azonban az intézményekben is orvoshiányra utal. Sok kórházi osztályon a létszámhiány egészségtelen túlterhelést von maga után és a statisztikából tudjuk, hogy rendelőintézeti téren túlontúl nagy a fél-, illetve másodállás alakjában foglalkoztatott orvosok száma. Ez voltaképpen arra utal, hogy a mai 19 ezres orvoslétszám sem elégíti ki a szükségletet. E tekintetben is beható vizsgálatra szorul az a kérdés, hogy ténylegesen kevés-e 10 millió lélekre 19 ezer orvos, vagy pedig a megoszlás, a foglalkoztatás módja nem megfelelő. Ez a kérdés többek közt azért igen fontos, mert ettől kell függővé tenni az orvosképzés ütemét, amely pedig mai adottságaink közepette tovább nem növelhető. Csak ilyen objektív vizsgálat döntheti el, van-e szükség újabb orvosegyetemre. Kétségtelen, hogy megfelelő vizsgálattal ezt a kérdést el lehet dönteni és a döntésnek a megfelelő intézkedéseket is maga után kell vonnia. A vizsgálat nélkül alkotott vélemények szubjektívek és nem szolgálhatnak támpontul olyan intézkedéseknek, amelyekre a jövő orvosellátottságát alapozni lehet. Köztudomás szerint egészségügyünk komoly gondjainak egyike az ápolónői, az asszisztensi, valamint az alacsonyabb fokú egészségügyi képzettségű és a kisegítő munkaköröket betöltő személyek számának alacsony volta. Az ebből eredő hátrányok jóval veszélyesebbek, mint azt a normák mutatják. Remélhető talán, hogy a nemrég végrehajtott bérintézkedések legalább is egyik oldalról elősegítik majd a helyzet javulását. 3. Gyógyszer felhasználás. Az Országgyűlés legutóbbi ülésszakán Babics professzor világosan exponálta ezt a kérdést. Talán érdemes volna mérlegelni, helyes-e az a kettősség, mely az egészségügyi ellátás bizonyos kiadásait az Egészségügyi Minisztérium, de az evvel kapcsolatos egyéb kiadásokat — így a járóbetegellátás gyógyszerköltségeit — a SZOT hatáskörébe utalja. Babics professzor adatai szerint több száz millió forintot tesz ki évente a kellő indokolás nélkül felírt és fel nem használt gyógyszerek értéke. Ez az összeg megközelíti a fekvőbeteg gyógyintézetek által felhasznált gyógyszer