Orvosi Hetilap, 1966. április (107. évfolyam, 14-17. szám)
1966-04-10 / 15. szám - Barta Imre: Adatok a Werlhof-kór pathogenesiséhez és therápiájához
674 ORVOSI HETILAP vált be, amelyet módosított és tökéletesített. Az eljárás lényege, hogy EDTA oldatba levett vérből a centrifugálással izolált thrombocytákhoz Cr51-et adunk, majd a vérlemezke koncentráció beállítása után a suspensiót reinficiáljuk. 12 és 24 óra múlva, majd másodnaponként meghatározzuk a levett vér aktivitását. Nemcsak a saját, hanem a jelzett transfundált idegen thrombocyták élettartamát is meghatároztuk egészséges egyénben és Werlhof-kórban szenvedő betegekben. A vérlemezkék normális élettartama 9—11 nap között ingadozik. Ezekről a vizsgálatainkról 3 év előtt a pécsi Haematológiai Napokon számoltunk be. Azóta 20 Werlhof-kóros betegnél végeztünk thrombocyta élettartam meghatározást, amelynek adatait az 1. sz. ábra szemlélteti. A vérlemezkék életideje minden esetben megrövidült, néhány esetben 3 napra csökkent, amelyet befolyásol az a körülmény is, hogy a vizsgálat manifest szakban, vagy remissio alatt történik. Lefolyás közben is többször végeztünk élettartam meghatározást. Remissióban a vérlemezkék életideje fokozatosan nő, egyes esetben megközelítőleg a normális értéket éri el. A thrombocyták szaporodása és az élettartam növekedése között azonban lineáris correlatio csak mintegy 100 000-es vérlemezkeszámig állapítható meg, ettől kezdve az összhang bizonytalan, amelynek okát egyelőre nem ismerjük. További bizonyítékot, hogy a betegség pathogenesisében a thrombocyták fokozott pusztulásának milyen nagy jelentősége van, azok az eseteink szolgáltattak, amelyekben izotóp technikával kimutattuk, hogy az egészséges egyén thrombocytáinak élettartama is megrövidül a Werlhof-kóros szervezetében. Ezen megfigyeléseink megegyeznek a francia kutatóknak, Bernard és miséinak, továbbá Leekoma és Cohennek, valamint más szerzőknek az adataival, amelyekből egyértelműen az a határozott konklúzió vonható le, hogy Werlhofkórban ugyanúgy, mint autoimmunthrombopeniában a thrombocytaszám csökkenése, a vérlemezkék és a megakaryocyták szerkezeti elváltozása, valamint a thrombocyták élettartam megrövidülése között szoros összefüggés áll fenn. A thrombocytaszám meghatározásával paralel alvadás analitikai vizsgálatokat is eszközöltünk, és mint várható volt, a véralvadás dinamikájában viszonylagos egyensúlyzavar mutatható ki. A vérlemezkék mennyiségi vesztesége következtében a prothrombin felhasználás csökken, minél nagyobb fokú a thrombopenia, annál kisebb a prothrombin consumptio. A thrombocyta antiheparin és antifibrinolysin faktor fogyása miatt a heparin és a fibrinolysin aktivitás is fokozódik. Az alvadási idő Werlhof-kórban, mint ismeretes, normális, ez azonban nem jelenti, hogy a thrombocytáknak nincs, vagy csak másodlagos jelentősége van a véralvadásban, hanem azt, hogy a vérlemezke thromboplastinnak egész csekély mennyisége elég ahhoz, hogy a plasmafaktorokkal együtt aktív thromboplastin keletkezzék. Az antiheparin és antifibrinolysin tényező csökkenését más faktorok kompenzálhatják. Nem zárható ki azonban, hogy latens fibrinolysis közben keletkező fibrinogén hasadási termékek gátolják a thrombocyták funkcióját, mint ez kóros fibrinolysis folyamán megfigyelhető. A vérlemezkék mennyiségi eltérésén kívül nagy jelentőséget tulajdonítottunk a minőségi elváltozás vizsgálatának thrombopathiás értelemben. Ismeretes, hogy a thrombocytaszám csökkenése és a vérzékenység intenzitása között szoros párhuzam nem mutatható ki. Gyakran kiterjedtebb vérzések észlelhetők, pl. 50 000 thrombocytaszám mellett, mint olyankor, amikor a vérlemezkék csaknem teljesen eltűnnek a keringésből. Nem kétséges tehát, hogy egyedül a vérlemezkék számának a fogyása nem lehet felelős a vérzések, fellépéséért, de az is igaz, hogy a thrombocyták fokozatos eltűnésénél a vérzési hajlam többnyire növekszik. Általában a dyscrepantia okát a hajszálerek fokozott permeabilitásának tulajdonítják. A capillárisfaktor jelentőségét senki sem vonja kétségbe, de a capillaris-tesztek és a vérzékenység foka között sem találtunk mindig összefüggést. Munkatársam Nagy Ibolya ezért az egyes thrombocyták funkcióját tette közelebbi elemzés tárgyává, részben a mechanikus működést, az adhaesiót, részben az enzymatikus tevékenységet a retractiót, a fibrinolytikus aktivitást euglobulin-teszttel és az alvadás lefolyását thrombelastograph-fal vizsgálta, amely thrombopathiában különösen jellemző elváltozást mutat. A maximális amplitúdó annyira elkeskenyedik, hogy az idő nem mérhető, az érték viszont normális marad. A vizsgálatok eredményét a 2. sz. ábra demonstrálja, amelyből látható, hogy Werlhof-kórban az egyes thrombocyták funkciózavara igen jelentős, hol a kinetikai, hol az enzymatikus elváltozás a kifejezettebb, izoláltan és egymással kombinálva fordulhatnak elő. A vérlemezkék adhaesiójának vizsgálatára klinikánkon Szalontai adhaesiometert szerkesztett. In vivo vizsgálatra viszont legjobban Bachgrevink módszere vált be. Az alkaron sebet ejtünk, az ebből származó vérben meghatározzuk a thrombocytaszámot és egyidejűleg a vénás vérből nyert thrombocyta értékből ezt levonva, megkapjuk a seb felszínén visszamaradt adhaesiós vérlemezkék számát. A retractio elmaradása egyik legállandóbb jelenség, amelynek oka lehet, hogy a retractozum aktivitása hiányzik, vagy a glycolysis csökkenése miatt nem képződik elegendő energiát szolgáltató ATP ahhoz, hogy a vérlepény összehúzódjék. A vérlemezkék minőségi elváltozása és a thrombocytaszám csökkenése tehát eltérő viselkedést mutat és nem egy esetben magasabb értéknél kifejezettebb mechanikus, illetve enzimatikus zavart találtunk, mint alacsonyabb szám mellett. Úgy látszik, a mennyiségi elváltozáson kívül nagyon fontos a vérlemezkék alteratiója is, részben ez a magyarázata, hogy a thrombocytaszám csökkenése és a vérzékenység között szoros összefüggés nem észlelhető. A vérlemezkék egyes funkciójának a zavara gyakran a latens szakban is kimutatható. Ha a thrombopenia nem jelentős és a thrombocyta funkciót nem vizsgálják, a Werlhof-kórt többnyire