Orvosi Hetilap, 1967. szeptember (108. évfolyam, 36-39. szám)

1967-09-10 / 37. szám - HORUS - Kenéz János: Sir Roland Ross - dilettáns parazitológus - megoldja a malária problémáját

1764 ORVOSI HETILAP sorsa függött. Ma már a maláriakúrának nincs olyan jelentősége a paralízis gyógyításában, mint annak idején, de ez a kísérlet nagyságán semmit sem változtat. A tularemia történetéhez is kapcsolódik egy ön­kísérlet, amelyet Fukushima japán egyetemi város­ban élő orvosházaspár hajtott végre. 1924-ben azon a vidéken egy lázas megbetegedés lépett fel, amely­nek jellege nem volt tisztázott. Ohara dr. leírta a betegséget, amely először az ő nevét viselte. Meg kellett állapítani, hogy az Ohara-kór valóban új megbetegedés-e, vagy — amint azt mások állítot­ták — azonos a nyúlpestissel, amely azon vidéken is előfordult. E kérdés tisztázására Ohara kísérlet elvégzését határozta el. Felboncolt egy holtan ta­lált, nyilvánvalóan pestisben elhullott, nyulat, vért vett az állat szívéből és azt az önkísérletre ajánl­kozó felesége kézhátán szétdörzsölte. Két nap múl­va az asszony valóban meg is betegedett, hónalj­mirigyei megduzzadtak, magas láza lett, és amikor az orvosnő állapota rosszabbodott, a megduzzadt mirigyeket műtétileg kellett eltávolítani. A mirigy­csomókat vizsgálatra Washingtonba küldték. Ott megállapították, hogy a megbetegedés tularemia volt és ezáltal bebizonyosodott, hogy az Ohara-kór azonos a nyúlbetegséggel. Az orvosnő kísérlete azonban azt is bebizonyította, hogy a tularemia kórokozója az ember sértetlen bőrén keresztül is a szervezetbe hatolhat. Ez fontos felismerés volt, mert most már érthetővé vált az is, hogy ez a betegség néha olyanokon is felléphet, akiket biztosan nem harapott meg beteg állat, hanem csupán nyúlbőrök lenyúzásával foglalkoztak. De Ohara asszony kísér­lete azt is lehetővé tette, hogy a kezdetétől fogva figyeljék meg emberen a tularemia lefolyását és teljesen megismerjék klinikai képét. Számos önkísérletet végzett Linda Burfield Hazzard dr. is; e kísérletek nem voltak ugyan olyan veszélyesek, mint az előzőek, de az angolszász or­szágokban nagy feltűnést keltettek. Egy bizonyos Dewey dr. által propagált gyógykoplalásról volt szó. Ez az orvos különböző betegségek ellen aján­lotta a gyógykoplalást és saját gyermekét is koplal­­tatta, amikor az diftériában megbetegedett. Hazzard dr. hosszú ideig végzett önkísérleteket, hogy kidolgozza a gyógykoplalás módszerét és er­ről könyvet is írt, amely Angliában és Amerikában nagy figyelmet keltett. Teljes rendszert dolgozott ki az életmódra vonatkozóan, amelyben nemcsak a reggeli koplalás, hanem a masszázs, torna és az időnkénti vegetáriánus étrend is szerepet játszott. A legutóbbi időben végzett híres, a rákkérdés­sel kapcsolatos önkísérletet a Lengyelországból származó, Olaszországban dolgozó Clara Fonti or­vosnő. Önkísérlettel akarta tisztázni azt a kérdést, hogy a rákot vírusos megbetegedésnek kell-e te­kinteni. Clara Fontit karcinomában elhunyt férjé­nek halála késztette arra, hogy a rákkérdéssel fog­lalkozzék. Egész vagyonát, de egészségét és mun­kásságát is e kérdésnek szentelte. Kidolgozott egy eljárást, amely a rák diagnózisát a vérből van hi­vatva megállapítani; mindenekelőtt azonban 1950-ben végzett önkísérletét kell megemlíteni, amellyel a víruselméletet kívánta megerősíteni. Egészséges, erős, nagy vitalitású asszony volt, amikor megkezd­te kísérleteit; betegeinek egyike egy milánói ügy­véd emlőrákban szenvedő felesége volt. Fonti dok­tornő a rákos fekélyből vett váladékkal erősen be­dörzsölte saját mellét. Tíz nappal a bedörzsölés után az orvosnő melle már gyulladt volt, és úgy látszott, mintha valóban rák fejlődne ki. A valóságban azonban csupán geny­­nyes gyulladásról volt szó, amelyet valószínűleg azok a coccusok okoztak, amelyek a rákos fekélyen megtelepedtek. Az emlőgyulladásból azonban súlyos lefolyású sepsis fejlődött ki. De a magas láz és a hetekig tartó betegség ellenére is végül bekövet­kezett a gyógyulás, és azok az újsághírek, amelyek szerint Clara Fontiban gyógyíthatatlan rák fejlő­dött ki és haldoklik, tévesnek bizonyultak. Kétség­telen, az önkísérlet nem az volt, aminek szánták, és a szóban forgó kérdésre a választ a kísérlet nem adta meg. Mégis bátor cselekedet volt, amelyet nem szabad elfelejteni. Anna Aslan román professzornő a bukaresti Geriátriai Intézet vezetője, eleinte főleg szívbeteg­ségekkel foglalkozott. Eközben érthető módon sok ízületi reumában szenvedő beteggel volt dolga. A beteg ízületekbe vagy környékükre novocaint fecs­kendezett be. Megfigyelte, hogy ezek az injekciók a betegek öregkorral járó panaszait is csökkentették. Mivel nemcsak egyszer, hanem gyakran figyelt meg ugyanilyen kedvező hatást, elhatározta, hogy tisztázza a kérdést. Mindenekelőtt azonban annak megállapítása volt fontos, hogy a tartósan adott no­vocain befecskendezése ártalmas-e vagy sem. E kérdés megválaszolására hosszú ideig tartó önkísér­letet végzett és hetenként háromszor intramuscula­­risan novocaint fecskendezett be magának. Mivel semmiféle káros mellékhatást nem észlelt, rátért az öregkori bántalmakban szenvedő betegek rendsze­res, sorozatban adott novocain kezelésére, így dol­gozta ki a ma már mindenhol ismert módszert. A kiindulási pontot tehát itt is az önkísérletek jelen­tették. Az orvosnők önkísérletei különösen említésre méltók és nagyra értékelendők, azt bizonyítják, hogy a nők e tekintetben sem ítélendők meg más­ként, mint a férfiak. H. Glaser cikke nyomán, Die Waage, Sir Roland Roes — dilettáns parazitológus — megoldja a malária problémáját A malária szerteágazó problematikájával már foglalkoztunk a Horus hasábjain 1965-ben, Lave­­ranről írott megemlékezésünkben. Rámutattunk felfedezésének jelentőségére, vagyis arra, hogy neki sikerült első ízben kimutatnia a maláriás betegek vörösvértesteiben az általa plasmodiumnak neve­zett parazitákat. Ehelyütt a maláriakutatás azon ré­szével foglalkozunk, amely Ross szerepét, illetve

Next