Orvosi Hetilap, 1967. szeptember (108. évfolyam, 36-39. szám)
1967-09-10 / 37. szám - HORUS - Kenéz János: Sir Roland Ross - dilettáns parazitológus - megoldja a malária problémáját
1764 ORVOSI HETILAP sorsa függött. Ma már a maláriakúrának nincs olyan jelentősége a paralízis gyógyításában, mint annak idején, de ez a kísérlet nagyságán semmit sem változtat. A tularemia történetéhez is kapcsolódik egy önkísérlet, amelyet Fukushima japán egyetemi városban élő orvosházaspár hajtott végre. 1924-ben azon a vidéken egy lázas megbetegedés lépett fel, amelynek jellege nem volt tisztázott. Ohara dr. leírta a betegséget, amely először az ő nevét viselte. Meg kellett állapítani, hogy az Ohara-kór valóban új megbetegedés-e, vagy — amint azt mások állították — azonos a nyúlpestissel, amely azon vidéken is előfordult. E kérdés tisztázására Ohara kísérlet elvégzését határozta el. Felboncolt egy holtan talált, nyilvánvalóan pestisben elhullott, nyulat, vért vett az állat szívéből és azt az önkísérletre ajánlkozó felesége kézhátán szétdörzsölte. Két nap múlva az asszony valóban meg is betegedett, hónaljmirigyei megduzzadtak, magas láza lett, és amikor az orvosnő állapota rosszabbodott, a megduzzadt mirigyeket műtétileg kellett eltávolítani. A mirigycsomókat vizsgálatra Washingtonba küldték. Ott megállapították, hogy a megbetegedés tularemia volt és ezáltal bebizonyosodott, hogy az Ohara-kór azonos a nyúlbetegséggel. Az orvosnő kísérlete azonban azt is bebizonyította, hogy a tularemia kórokozója az ember sértetlen bőrén keresztül is a szervezetbe hatolhat. Ez fontos felismerés volt, mert most már érthetővé vált az is, hogy ez a betegség néha olyanokon is felléphet, akiket biztosan nem harapott meg beteg állat, hanem csupán nyúlbőrök lenyúzásával foglalkoztak. De Ohara asszony kísérlete azt is lehetővé tette, hogy a kezdetétől fogva figyeljék meg emberen a tularemia lefolyását és teljesen megismerjék klinikai képét. Számos önkísérletet végzett Linda Burfield Hazzard dr. is; e kísérletek nem voltak ugyan olyan veszélyesek, mint az előzőek, de az angolszász országokban nagy feltűnést keltettek. Egy bizonyos Dewey dr. által propagált gyógykoplalásról volt szó. Ez az orvos különböző betegségek ellen ajánlotta a gyógykoplalást és saját gyermekét is koplaltatta, amikor az diftériában megbetegedett. Hazzard dr. hosszú ideig végzett önkísérleteket, hogy kidolgozza a gyógykoplalás módszerét és erről könyvet is írt, amely Angliában és Amerikában nagy figyelmet keltett. Teljes rendszert dolgozott ki az életmódra vonatkozóan, amelyben nemcsak a reggeli koplalás, hanem a masszázs, torna és az időnkénti vegetáriánus étrend is szerepet játszott. A legutóbbi időben végzett híres, a rákkérdéssel kapcsolatos önkísérletet a Lengyelországból származó, Olaszországban dolgozó Clara Fonti orvosnő. Önkísérlettel akarta tisztázni azt a kérdést, hogy a rákot vírusos megbetegedésnek kell-e tekinteni. Clara Fontit karcinomában elhunyt férjének halála késztette arra, hogy a rákkérdéssel foglalkozzék. Egész vagyonát, de egészségét és munkásságát is e kérdésnek szentelte. Kidolgozott egy eljárást, amely a rák diagnózisát a vérből van hivatva megállapítani; mindenekelőtt azonban 1950-ben végzett önkísérletét kell megemlíteni, amellyel a víruselméletet kívánta megerősíteni. Egészséges, erős, nagy vitalitású asszony volt, amikor megkezdte kísérleteit; betegeinek egyike egy milánói ügyvéd emlőrákban szenvedő felesége volt. Fonti doktornő a rákos fekélyből vett váladékkal erősen bedörzsölte saját mellét. Tíz nappal a bedörzsölés után az orvosnő melle már gyulladt volt, és úgy látszott, mintha valóban rák fejlődne ki. A valóságban azonban csupán genynyes gyulladásról volt szó, amelyet valószínűleg azok a coccusok okoztak, amelyek a rákos fekélyen megtelepedtek. Az emlőgyulladásból azonban súlyos lefolyású sepsis fejlődött ki. De a magas láz és a hetekig tartó betegség ellenére is végül bekövetkezett a gyógyulás, és azok az újsághírek, amelyek szerint Clara Fontiban gyógyíthatatlan rák fejlődött ki és haldoklik, tévesnek bizonyultak. Kétségtelen, az önkísérlet nem az volt, aminek szánták, és a szóban forgó kérdésre a választ a kísérlet nem adta meg. Mégis bátor cselekedet volt, amelyet nem szabad elfelejteni. Anna Aslan román professzornő a bukaresti Geriátriai Intézet vezetője, eleinte főleg szívbetegségekkel foglalkozott. Eközben érthető módon sok ízületi reumában szenvedő beteggel volt dolga. A beteg ízületekbe vagy környékükre novocaint fecskendezett be. Megfigyelte, hogy ezek az injekciók a betegek öregkorral járó panaszait is csökkentették. Mivel nemcsak egyszer, hanem gyakran figyelt meg ugyanilyen kedvező hatást, elhatározta, hogy tisztázza a kérdést. Mindenekelőtt azonban annak megállapítása volt fontos, hogy a tartósan adott novocain befecskendezése ártalmas-e vagy sem. E kérdés megválaszolására hosszú ideig tartó önkísérletet végzett és hetenként háromszor intramuscularisan novocaint fecskendezett be magának. Mivel semmiféle káros mellékhatást nem észlelt, rátért az öregkori bántalmakban szenvedő betegek rendszeres, sorozatban adott novocain kezelésére, így dolgozta ki a ma már mindenhol ismert módszert. A kiindulási pontot tehát itt is az önkísérletek jelentették. Az orvosnők önkísérletei különösen említésre méltók és nagyra értékelendők, azt bizonyítják, hogy a nők e tekintetben sem ítélendők meg másként, mint a férfiak. H. Glaser cikke nyomán, Die Waage, Sir Roland Roes — dilettáns parazitológus — megoldja a malária problémáját A malária szerteágazó problematikájával már foglalkoztunk a Horus hasábjain 1965-ben, Laveranről írott megemlékezésünkben. Rámutattunk felfedezésének jelentőségére, vagyis arra, hogy neki sikerült első ízben kimutatnia a maláriás betegek vörösvértesteiben az általa plasmodiumnak nevezett parazitákat. Ehelyütt a maláriakutatás azon részével foglalkozunk, amely Ross szerepét, illetve