Orvosi Hetilap, 1969. augusztus (110. évfolyam, 31-35. szám)
1969-08-03 / 31. szám - A daganatok immunitástana
ORVOSI HETILAP AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA Alapította : MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben Szerkesztő bizottság: ALFÖLD Y ZOLTÁN D R. * DARABOS PÁL DR. * FISCHER ANTAL DR. * HIRSCHLER IMRE D R. LENART GYÖRGY DR. * SÓS JÓZSEF DR. * SZÁNTÓ GYÖRGY DR. Felelős szerkesztő: TRENCSÉNI TIBOR DR. * Szerkesztő: BRAUN PÁL DR. Munkatársak: PAPP MIKLÓS DR. * FORRAI JENŐ DR. * HÍDVÉGI JENŐ no. ÉV.FOLYAM, 31. SZÁM, 1969. AUGUSZTUS 3. Országos Közegészségügyi Intézet (főigazgató: Bakács Tibor dr.) A daganatok immunitástana* Surján Lásxlóné dr. nitás, annál hamarabb jelenik meg a daganat. Kísérleti állatban tumor immunitást Ehrlich figyelt meg először 1906-ban. Azt találta, hogy azok az egerek, amelyekben a tumor növekedett egy ideig, majd visszafejlődött, rezisztensekké válnak, ha ugyanazon tumorral újra fertőzik őket (1). Ezt a megfigyelést sokan megerősítették. Kiderült azonban, hogy csak a „graft” és a recipiens közötti isoantigen különbségekről, homograft immunitásról van szó (2). Ma már tudjuk, hogy genetikusan determináltak ezek az isoantigenek, egereken 15-nél több locuson, és közülük a H2 locus képviseli a legerősebb antigént, így a tumor-immunitás csaknem 30 éven át elhanyagolt területe volt a rákkutatásnak, és egy évtizeddel ezelőtt még az volt róla a vélemény, hogy éppen olyan megfoghatatlan, mint az éter 4 fluiduma (3). Tíz év óta azonban egyre nagyobb intenzitással foglalkoznak a kutatók ezzel a kérdéssel (4, 5, 6, 7, 8). A napjainkban folyó kísérletek megindulása a transplantatiós immunitás során nyert eredményeknek köszönhető. Lehetővé vált ugyanis olyan erősen inbred egértörzsek kitenyésztése, amelyek nem dobják le az ugyanazon törzs másik tagjától kapott graftot. Ilyen törzsekben bőrgrafthoz hasonlóan transplantálható a tumor. Az ilyen rendszerben talált immunitás tehát csak a tumor-specifikus antigénnel szemben fejlődik ki. A tumorimmunitás mechanizmusának kutatásában éppen a tumor-specifikus antigének felfedezése a legnagyobb jelentőségű. Bizonyított ma már, hogy a sejtek neoplasiás transformátiójával új tumor-specifikus antigenitás megszerzése jár együtt. Ezt az új antigént a gazda lymphoid rendszere nem ismeri el „sajátjának”, és immunválasszal reagál. Ez a „neoantigen” a gyenge transplantatiós antigénekhez hasonlít. A tumor-specifikus antigént az összes vírus eredetű és a legtöbb kémiai eredetű daganatban kimutatták (9). Onkogén vegyszerekkel előidézett daganatok antigénjei Tumor-specifikus antigének jelenlétét először methylcholantrennel indukált daganatban bizonyították. Erősen inbred egértörzset használva Foley kimutatta, hogy a különben progresszív növekedést okozó tumorsejtekkel beoltott egérben rezisztencia fejlődik ki, ha a daganatot neni hagyják egy ideig, de progresszív növekedése előtt amputálják (10). A specifikus antigenitást még meggyőzőbben bizonyították Klein és mtsai (11). Ők az eltávolított tumort röntgenkezelés után autograftként visszaoltva, saját tumorával szemben is rezisztenciát produkáltak az egérben. Kémiai vagy fizikai tumor-indukció esetén az antigen egy adott tumorra szigorúan specifikus. Azonos vegyszerrel előidézett, azonos szövettani képet mutató két daganatnak sincs közös antigén sajátsága, sőt ha ugyanazon állatban multiplex tumor fejlődik ki, akkor is külön antigenitása van mindegyik tumornak (12), így rezisztencia is csak egyetlen tumorral szemben fejlődik ki. A különböző vegyszerekkel indukált daganatoknak az antigenitása is különböző. Legerősebb antigenitást a cyclikus szénhydrogénekkel és methylcholantrennel indukált daganatok produkálnak. Cellofánnal vagy Millipore membránnal előidézett daganatok gyenge antigenitásúak, uretán okozta adenomában pedig ki sem mutatható az antigenitás (13). Azt is megfigyelték, hogy azok a szerek, amelyek erősebb antigenitású tumort indukálnak, lassabban ürülnek ki subcután oltás után. Összefüggés van az antigen erőssége és az indukció időtartama között is. Általában minél erősebb az antige n Az Országos Közegészségügyi Intézetben 1969 januárban tartott tudományos továbbképző előadás alapján készült közlemény.