Orvosi Hetilap, 1976. január (117. évfolyam, 1-4. szám)
1976-01-04 / 1. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
elsősorban cardiovascularis — sebészeti beavatkozáson átesett betegen. A betegek mindegyike különböző számú, átlag 18 (2—102 egység) transfúziót kapott, többségük egy héten belül. A vérek 24%-a kereskedelmi forrásból, 76%-a önkéntes véradóktól származott. Az előbbi csoportba tartozó vérek 67%-át vizsgálták előzetesen HBsAg-re, az utóbbiak 99%-át. A HBSAg pozitív véreket nem használták fel. A betegeket 24 héten keresztül követték, mialatt átlagosan 10—11 vérmintát analizáltak mindegyiktől. Minden vérmintában vizsgálták a se-transaminase, a se glutamin-pyruvát-transaminase értékeket és különböző módszerekkel [az igen érzékeny radioimmunassayvel (R. I. A.) is] a HBsAg-t és az anti-HBs ellenanyagot, valamint a complement-fixáló cytomegalovirus antitestet. A HBsAg kimutatásából, Ш, a HBS antitest megjelenésének idejéből és titerének változásából következtettek arra, hogy a HBsAgnel szemben a betegben primer, szekunder, vagy anamnesztikus immunválasz fejlődött ki, vagy esetleg az antitest a vérátömlesztéskor passzíve került át a betegbe. Vizsgálták a convalescens gammaglobulin (két vagy több éve hepatitisen átesett donoroktól), a standard immunglobulin, ill. placebóként adott albumin preparátumok védő hatását is. A 204 betegből 51 betegedett meg postatransfúsiós hepatitisben, ebből 21 esetben sárgasággal. A convalescens immunglobulinnal kezelt betegek 26°/(Ha, a standard immunglobulint kapottak 22%-a és az albumin placebót kapottak 25%-a betegedett meg hepatitisben. Így a különböző preparátumok védő hatásában nem volt kimutatható különbség. Az 51 hepatitises betegben a HB fertőzés csak 15 esetben volt serológiailag kimutatható, azaz HBsAg és/vagy anti-HB3 volt jelen a serumban (HB pozitívok). Az ieterikus hepatitis esetek 33%ában, az anieterikusesetek 27%ában lehetett serológiailag bizonyítani a HB vírussal való érintkezést. Ugyanakkor a meg nem betegedettek csoportjának 16%-ában is lehetett gyanítani a HB vírussal történt expozíciót. Ez utóbbi 25 egyén közül 15 primer választ (HBsAg és/vagy anti-HBs jelenléte), míg 10 anamnesztikus választ mutatott antigenaemia nélkül. Összesen 13 betegben volt kimutatható a HBsAg, de egyik sem vált chromikus vírushordozóvá és csak 6 lett közülük hepatitises. Ezen esetekben — a 7 meg nem betegedettel szemben — valamivel előbb jelent meg és tovább is tartott az antigenaemia. Ha a betegben HBsAg és anti-HBs is volt jelen, a primer válasz csak az antigén eltűnése után volt kimutatható. Az 51 hepatitises betegből 36-ban nem volt serológiailag bizonyítható a HB fertőzés (HB negatívok). Az ieterikus esetek 39%-a HBsAg-nel szembeni immunválasz nélkül jelent meg. A HB negatív hepatitis esetekben sem volt különbség az immunglobulint, ill. placebót kapottak csoportjai között az incubatiós időt és klinikai lefolyást illetően. A HB pozitív és HB negatív betegek klinikai és laboratóriumi adatai összehasonlíthatók voltak, egyedül a HBsAg és/vagy az anti- HBs jelenléte különböztette meg őket. A HA vírus és cytomegalovirus nem játszott szerepet a posttransfusiós HB negatív hepatitis aetiológiájában. Nem lehetett bizonyítani, de az a tendencia látszott, hogy a passzíve bevitt és az előzetesen már jelen volt antitestek bizonyos védelmet nyújthatnak, mert ezekben az esetekben ritkábban fejlődött ki hepatitis. Azon betegek közül ugyanis, akik primer immunválaszt mutattak, 44% lett hepatitises, míg az anamnesztikus reakciót produkálóknak csak 23%-a, de ezek túlnyomó többségének már a praetransfusiós vérmintájában is találtak antitesteket. Vizsgálataikból azt a következtetést vonják le, hogy bár az esetek nagy részében a HB vírus okozza a post-transfusiós hepatitist és ez ma már az érzékeny módszerekkel ki is mutatható, a betegek gondos prospektív követésekor nyert adatok mégis arra utalnak, hogy az esetek magas százalékában a kórokozó ismeretlen. Ha a HB negatív hepatitisek lefolyását egyesek valamivel enyhébbnek is találták, mint a HB pozitív esetekét, mégsem hanyagolhatók el, mert chronikus komplikációk követhetik őket. Feltételezik, hogy a HB negatív eseteket — miután sem a HB, sem a HA vírusok aetrológiai szerepe nem bizonyítható — egy harmadik, addicionális vírus okozza. Ezért javasolják egy C typusú hepatitis létezésének is elismerését. Aszódi Lili dr. mekorvosok bacteriológiailag is igazoltan fertőződtek a gyerekek mellett a kórházban, a kezelő orvosok pedig nem ritkán nem ismerték kellően a betegséget. Ismeretes, hogy a B. pertussis tenyésztésével mindig is kevés laboratórium foglalkozott, az eljárás kétségkívül nem is könnyű, az eredmény kialakulása is több napos türelmet igényel. A tenyészetre való köhögtetést a szerzők nem alkalmazzák, helyette csak orr- és torokváladékot vizsgálnak a hagyományos Bordet—Gengou táptalajon. Az utóbbi években divatossá vált a pertussis antitestek fluorescens módszerrel való kimutatása. Bár ezen eljárás 30—40%-os hamis pozitív reakciót eredményez, a két módszer párhuzamos elvégzése mégis hasznosnak látszik. A szamárköhögés alapkezelésének továbbra is a jó gondozást tartják, szerintük az antibioticumok, illetve a hyperimmun gammaglobulin hatékonyságát sohasem sikerült bebizonyítani. Az antibioticumoknak kettős hatékony szerepük van: a bacteriális szövődmények kezelése és a beteg fertőzőképességének megszüntetése. E célból a chloramphenicol és a tetracylin egyaránt alkalmas, de mellékhatásaik miatt gyermekkorban inkább az erythromycint ajánlják. Kevéssé hatásos az ampicillin, miután a kísérletek szerint a bronchopulmonaris secretumban a serum concentratiónak kevesebb, mint 10%-a mutatható csak ki. Az érintkező családtagok fertőződése 70— 100%-os(!) — és a már vaccináltak néhány évvel a védőoltás után ismét fogékonyak. A vaccina a tünetek megjelenése után már nem fejt ki védőhatást. Helyesnek látszik a contactok erythromycin kezelése két hétig, bár erre kialakult módszer nincsen. Ugyancsak hasznosnak látszik a pertussis védőoltás alkalmazása a nagyobb gyermekeknél is — a várható szövődmények veszélye miatt esetleg kisebb dosissal —, továbbá a betegeket ápoló személyzet vaccinálása. Mindenek felett azonban fel kell újítani az érdeklődést ezen „régi” betegség iránt. Vadász György dr. A mediterrán leishmaniasis. 1. Visceralis leishmaniasis járvány Észak-Olaszországban. Pampiglione, S., La Placa, M., Schlick, G. (Cattedra di Parassitologia, Ist. di Microbiologia, Serv. di Anatomia e Istologia Patologica, Bologna). Trans. R. Soc. Trop. Med. Hyg. 1974, 68, 349. A bőr-leishmaniasis Olaszország számos helyén endémiás, de visceralis leishmaniasist (v. 1. az utóbbi időben csak Dél-Olaszországban észleltek. 1971—72-ben Észak- Olaszországban, Bologna és Modena környékén 60 v. 1. fordult elő 13 halálesettel (21,7%). Kormegoszlás: 42 felnőtt és 18 gyermek, az utóbbi csoportból 9 volt három Pertussis: maradandó problémák. C. C. Linnemann jr. és mtsai (Univ. of Cincinnati College of Medicine; Children’s Hospital Research Foundation Dept. of Pediat., Jewish Hospital Cincinnati, Ohio 45229.): J. of. Pediat. 1974, 85, 589. Az 1930-as évek óta alkalmazott hatékony vaccina óta egyre kevesebb a pertussis világszerte. Szaporodnak viszont manapság azok a közlések, amelyekből kiderül, hogy egyre gyakoribb azon idősebb korosztályokhoz tartozó megbetegedettek száma, akik már nyilván elvesztették vaccinatiós immunitásukat. A klinikai diagnosis ezen esetekben igen nehéz, mert a betegség atypusos és krónikus bronchitis tüneteit kelti, miközben a betegek terjesztik a fertőzést. A szerzők tapasztalatai szerint anyák és gyer