Orvosi Hetilap, 1976. február (117. évfolyam, 5-9. szám)

1976-02-08 / 6. szám - Szakszervezetünk VII. kongresszusa

1* Szakszervezetünk VII. kongresszusa Élénk érdeklődés és figyelem kísérte országszerte az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete VII. kongresszusának 1975. november 18—19-én tartott tanácskozásait. A kongresszuson, amelyet az ÉDOSZ székházában tartottak, a szervezett egészségügyi dolgozókat 300 küldött — 110 orvos, 19 gyógyszerész, 171 középfokú képesítésű egészségügyi dolgozó, műszakiak és más szakképzettségűek — képviselte. A kongresszuson részt vett Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, a Szaktanács főtitkára, Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, Duschek Lajosné, a SZOT titkára, Zsögön Éva dr. egészségügyi államtitkár, a politikai, társadalmi és tu­dományos élet több más személyisége. Babics Antal dr. akadémikus elnöki megnyitója után a Központi Vezetőség beszámolóját Darabos Pál dr., a szakszervezet főtitkára tartotta. A főtitkári referátum bevezetőül hangsúlyoz­ta: a számadás olyan négy és fél esztendős tevé­kenységére terjed ki, amelyben sok minden tör­tént az egészségügy, az ellátás érdekében. Erre az időszakra esik az új egészségügyi törvény, vala­mint a társadalombiztosítási törvény, az igen je­lentős népesedéspolitikai határozat, az ifjúságpoli­tikai törvény, a nők érdekében hozott intézkedés­­sorozat, amely jelentős egészségügyi konzekven­ciákat von maga után. Az egészségügyi törvény állampolgári joggá tette az ingyenes egészségügyi ellátást, előtérbe állította a megelőzést, előírta a lakosság egészére kiterjedő gondozás fokozatos fej­lesztését, a kutatómunka, az új metódusok a szak- és továbbképzés erőteljes támogatását. A főtitkár elemezte a népesedési határozat egészségügyi vo­natkozásait és kiemelte, hogy a kormányintézke­dések hatásaként egyetlen év alatt 30 000-rel (20%­­kal) nőtt 1974-ben az újszülöttek száma és előre­láthatóan az elkövetkező időben is nagyobb lesz a gyermekegészségügyben ellátandók aránya. Egy­idejűleg állandóan növekszik az idős korosztályok számaránya is, akikről a szocialista társadalomnak sokoldalúan gondoskodnia kell. Kiemelte a beszá­moló a nőpolitikai határozatok jelentőségét. Mi­után tagságunk 80 százaléka nő — emlékezett Da­rabos Pál dr. főtitkár — a határozatokat sajátunk­nak, törekvéseink eredményes végrehajtását bizto­sító nagy fontosságú társadalmi feltételnek tekint­jük. 1. A beszámolási időszak minden korábbinál gaz­dagabbnak mutatkozott az egészségügyi dolgozók érdekében tett intézkedésekben: például az 1971. évi központi bérrendezés több mint 400 milliót tett ki, a középfokú szakképzettségű dolgozók éjszakai pótlékának 30 százalékos emelése 30 millió forintos költségkihatású volt. Mindennek ellenére ma is igen sok gondja van a magyar egészségügynek, ha mások is, szelídebbek is ezek, mint a múlt gondjai voltak. Alapvető gond az ellátás tárgyi feltételei­nek biztosítása. A kórházi ágyak száma 1974 vé­gére 87 500-ra nőtt s 10 ezer lakosra 83,4 ágy jut. Orvosi Hetilap 1976. 117. évfolyam, 6. szám 1900-at azonban rekonstrukció és egyéb okok miatt nem lehet igénybe venni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kórházak zöme — az utóbbi másfél évti­zedben létesítettektől eltekintve — a század elején épült, elavult, és állagmegóvásukra a szükségesnél kevesebb pénz jut. A rekonstrukciós program vég­rehajtása legalább két, a 10 ezer lakosra jutó, jó ellátottságot jelző 100 ágyas mutató elérése pedig három ötéves tervet kíván. Az orvostudomány olyan gyorsan halad, hogy a legkorszerűbb mű­szer- és gépellátottság mellett is, újra és újra szük­ség van még modernebb, korszerűbb, a tudomány­nyal lépést tartó eszközökre, berendezésekre. In­tézményeink nagyobb része nem éri el a korszerű színvonalat. A betegellátás, a tudományos kutatás — s aminek munkaerőhelyzetünket figyelembe vé­ve még jobban előtérbe kell kerülnie —, az ápolás, végül az adminisztrációs munka korszerűsítése ugyancsak nagy­­anyagi ráfordítást igényel. Az egészségügy szervezettsége, a munkafegye­lem, az intézményi szervezettség sok kívánnivalót hagy maga után. Szakszervezetünknek kezdemé­­nyezően kell fellépnie, az egészségügyi dolgozók tízezreit kell megnyernie, hogy maguk is cselekvő kezdeményezői legyenek a munka sokrétű javítá­sának és olyan új, jelentős feladatnak mint ami­lyen az integrációs program megvalósítása. Ez ön­magában is radikálisan megnövelheti az egészség­­ügyi ellátás hatékonyságát. Számítani kell azonban arra is, hogy a dolgozók ezreinek bevonásával ki­alakított koncepció végrehajtása, éppen a megszo­kottól eltérő arculata miatt, nem lesz zökkenő­­mentes. Eredményes megoldásához elengedhetetlen annak megértetése, hogy a rendelkezésre álló anya­gi, személyi, szellemi eszközök optimális felhasz­nálása csak ilyen integrációs rendszerben, s a prog­resszív ápolási rendszer keretében valósulhat meg. Az intézményi, strukturális változások mellett mélyrehatóak az integrálandó egységek szerveze­tében a tennivalók. Nyilvánvaló, hogy a XX. szá­zad utolsó negyedében a kórház szervezete nem lehet ugyanaz, mint a század elején volt. Pedig kórházaink szervezettsége — sajnos — nagyon sok tekintetben alig tér el a század elejitől. A kórházi osztályok még ma is nagyrészt szigorú elzártság.

Next