Orvosi Hetilap, 1976. augusztus (117. évfolyam, 31-35. szám)
1976-08-08 / 32. szám - HORUS - Kapronczay Károly: Goldzieher Vilmos
, 1952 tett rá. Az esetet tovább taglalva azt fejtegette, hogy sokféle, az egészségükre káros anyaggal dolgoznak az emberek és ezért az orvosoknak megfelelő utasításokat kell kiadniuk a veszélyeztetettek védelmére. Bernardo Ramazzini úttörő munkája a kézművesek betegségeiről közvetlenül Neuhold cikke előtt jelent meg és Neuhold tájékozottságára jellemző, hogy már idézi is. Nemcsak a tudós kortársaiknak írt magyar nyelvű műve a himlőről és kanyaróról (,,Fundamentumos oktatás, miképpen köllessék a gyermekekkel és más felnevelkedett személyekkel a himlő és kanyaró előtt, benne és utána bánni”, Sopron, 1736.) a latinul nem tudó szélesebb köröknek szólt. 14 éves gyakorlat alapján, 1600 esettel kapcsolatban — amelyekről pontos naplót vezetett és amire kevés példát találunk az ő korában — írta le tapasztalatait. .Néhány meglátása és irányelve korát túlszárnyalva, a jövő fejlődése felé mutatott: azt indítványozta, hogy az ország nagyobb kórházaiban rendszeresen végezzenek instruktív célú boncolásokat az orvosok részére. Ennek az indítványnak különös jelentőséget ad az a körülmény, hogy akkor Magyarországon még orvostudományi kar nem volt. Felszólalt a drasztikus gyógyszerek és gyógymódok túlzott használata ellen. Akkor írt erről, amikor Stahl tanításai alapján a drasztikus szerek rendelése virágkorát élte és csak 50 évvel később vették fel ellenük a rendszeres harcot a felvilágosodás orvosai. Korának legkiválóbb orvosaival egyetértve hangoztatta a pontos és okadatoló diagnózis fontosságát. Nem elég a tünetek leírása, az „okot” (eredetet, origót, Boerhaavenél az emberileg felismerhető, bár nem végső okot) kell az orvosnak megállapítania. Neuhold János Jakab 38 évet élt, ebből csak 8 évig publikált, de előrelátása, kritikai szelleme és konkrét útmutatásai azon magyarországi orvosok közé sorolják, akik munkásságukkal hozzájárultak az orvostudomány továbbfejlesztéséhez. Duka Zólyomi Norbert dr. Goldzieher Vilmos A századforduló magyar orvostudományának és szemorvoslásának kiemelkedő és sokoldalú egyénisége volt Goldzieher Vilmos, aki európai hírneve ellenére nem került egyetemi katedra élére. Emögött nem valami megkülönböztetést kell kutatnunk, csupán arról volt szó, hogy a magyar szemészet egy időben több kiváló képességű nagysággal rendelkezett, így Goldzieher munkássága idején nem volt az egyetemi tanszékek élén változás. Goldzieher Vilmos 1849. január 1-én született vagyonos kereskedőcsaládban. E családhoz tartozott a világhírű orientalista, Goldzieher Ignác is. A hazai előtanulmányok után orvosi tanulmányait Heidelbergben és Bécsben végezte, ahol 1871. február 12-én orvosdoktori oklevelét szerezte. Még Heidelbergben rövid időre megszakította tanulmányait, mivel kitört a porosz—francia háború, amelyben ő is részt vett önkéntes segédorvosként. Kiváló szolgálatáért katonai kitüntetésben is részesült. Orvosdoktori oklevelének megszerzése után visszatért Heidelbergbe, ahol két esztendőt töltött Becker klinikáján, majd 1874-ben Budapesten telepedett le. Itthon Hirschler Ignác felfigyelt a fiatal szemorvos képességeire és közbenjárására egy esztendeig tartó tanulmányi ösztöndíjat kapott, amit Berlinben, Prágában és Lipcsében töltött. Hazatérése után gyakorló orvosként működött Budapesten, 1877-ben a látószerv kórbonctana tárgyköréből egyetemi magántanári képesítést szerzett, majd 1895-ben rendkívüli tanárnak nevezték ki. 1883-ban a Vöröskereszt Kórház szemorvosának nevezték ki, ezzel egy időben az Általános Poliklinika szemészeti osztályát is vezette. 1895-ben viszont a János Kórház szemészeti osztályának és rendelőjének főorvosa lett, amely állást 1901-ig töltött be. Ekkor, Siklóssy Gyula nyugalomba vonulása után, a Rókus Kórház szemészeti osztályának élére került, amelyet 1916-ig, haláláig vezetett. Az előbb felsorolt tisztségei mellett az 1870-es évek végétől betöltötte a Vakok Intézetének szemorvosi állását is, amelyért soha ellenszolgáltatást nem fogadott el. Szakirodalmi munkásságát még orvosdoktori oklevelének megszerzése előtt kezdte. 1870-ben jelent meg első figyelemre méltó tudományos közleménye „Zur Kenntnis des Elektrotonus” címmel a „Pflüger’s Archiv für Physiologie” című folyóiratban. Hosszú munkássága alatt mintegy 122 közleményt írt. Különösen figyelemre méltóak a szövettani és élettani megfigyelésekre alapuló közleményei, de hasonlóan értékesek betegmegfigyelései és terápiás publikációi. Szakirodalmi munkásságából kiemelkedik „Az idült ragályos szemgyulladások (Trachoma)” (Budapest, 1888) c. monográfiája, valamint az élete főművének tekintett ,,A szemészet kézikönyve” (1891), amit németül és magyarul adtak ki. E munkájáról írta a korabeli kritika: A munka valóban tankönyv. Mindenekelőtt a praxis igényeit elégíti ki, megtanítja megismerni és kezelni azokat a szembajokat, amelyek leggyakrabban fordulnak elő . . . nagy előnye, hogy praktikus fogásokra tanít meg, melyek eddig egy tankönyvben sem voltak feltalálhatók”. Szakirodalmi munkásságának lényeges vonatkozása, hogy majdnem minden közleményét magyarul és németül egyaránt megjelentette, hiszen fontosnak tartotta a magyar szakirodalmi eredmények külföldi terjesztését. Ebből a szempontból lényeges, hogy éveken át főmunkatársa volt a „Realencyklopedie der Medizinischen Wissenschaften”nek, amely munkába igyekezett magyar orvoskollégáit is bevonni. Széles körű szakirodalmi és kutatómunkáját kiegészítette orvosi gyakorlata. Kiváló operatőr hírében állt. Igaz, a prosis operálása helyett ajánlott ptosis-szemüveg a gyakorlatban később nem vált maradandóvá. Az orvosi munkája mellett széles körű közéleti tevékenységet is folytatott. 1874-től tagja volt a Budapesti Orvosegyesületnek, ahol több mint 30