Orvosi Hetilap, 1976. augusztus (117. évfolyam, 31-35. szám)

1976-08-08 / 32. szám - HORUS - Kapronczay Károly: Goldzieher Vilmos

, 1952 tett rá. Az esetet tovább taglalva azt fejtegette, hogy sokféle, az egészségükre káros anyaggal dol­goznak az emberek és ezért az orvosoknak meg­felelő utasításokat kell kiadniuk a veszélyeztetet­tek védelmére. Bernardo Ramazzini úttörő mun­kája a kézművesek betegségeiről közvetlenül Neu­­hold cikke előtt jelent meg és Neuhold tájékozott­ságára jellemző, hogy már idézi is. Nemcsak a tudós kortársaiknak írt magyar nyelvű műve a himlőről és kanyaróról (,,Funda­­mentumos oktatás, miképpen köllessék a gyerme­kekkel és más felnevelkedett személyekkel a himlő és kanyaró előtt, benne és utána bánni”, Sopron, 1736.) a latinul nem tudó szélesebb köröknek szólt. 14 éves gyakorlat alapján, 1600 esettel kapcsolat­ban — amelyekről pontos naplót vezetett és amire kevés példát találunk az ő korában — írta le ta­pasztalatait. .Néhány meglátása és irányelve korát túlszár­nyalva, a jövő fejlődése felé mutatott: azt indít­ványozta, hogy az ország nagyobb kórházaiban rendszeresen végezzenek instruktív célú boncolá­sokat az orvosok részére. Ennek az indítványnak különös jelentőséget ad az a körülmény, hogy ak­kor Magyarországon még orvostudományi kar nem volt. Felszólalt a drasztikus gyógyszerek és gyógy­módok túlzott használata ellen. Akkor írt­­ erről, amikor Stahl tanításai alapján a drasztikus szerek rendelése virágkorát élte és csak 50 évvel később vették fel ellenük a rendszeres harcot a felvilágo­sodás orvosai. Korának legkiválóbb orvosaival egyetértve hangoztatta a pontos és okadatoló diag­nózis fontosságát. Nem elég a tünetek leírása, az „okot” (eredetet, origót, Boerhaavenél az emberi­leg felismerhető, bár nem végső okot) kell az or­vosnak megállapítania. Neuhold János Jakab 38 évet élt, ebből csak 8 évig publikált, de előrelátása, kritikai szelleme és konkrét útmutatásai azon magyarországi orvosok közé sorolják, akik munkásságukkal hozzájárultak az orvostudomány továbbfejlesztéséhez. Duka Zólyomi Norbert dr. Goldzieher Vilmos A századforduló magyar orvostudományának és szemorvoslásának kiemelkedő és sokoldalú egyé­nisége volt Goldzieher Vilmos, aki európai hírneve ellenére nem került egyetemi katedra élére. Emö­­gött nem valami megkülönböztetést kell kutat­nunk, csupán arról volt szó, hogy a magyar sze­mészet egy időben több kiváló képességű nagy­sággal rendelkezett, így Goldzieher munkássága idején nem volt az egyetemi tanszékek élén vál­tozás. Goldzieher Vilmos 1849. január 1-én született vagyonos kereskedőcsaládban. E családhoz tarto­zott a világhírű orientalista, Goldzieher Ignác is. A hazai előtanulmányok után orvosi tanulmányait Heidelbergben és Bécsben végezte, ahol 1871. feb­ruár 12-én orvosdoktori oklevelét szerezte. Még Heidelbergben rövid időre megszakította tanulmá­nyait, mivel kitört a porosz—francia háború, amelyben ő is részt vett önkéntes segédorvosként. Kiváló szolgálatáért katonai kitüntetésben is ré­szesült. Orvosdoktori oklevelének megszerzése után visszatért Heidelbergbe, ahol két esztendőt töltött Becker klinikáján, majd 1874-ben Budapes­ten telepedett le. Itthon Hirschler Ignác felfigyelt a fiatal szemorvos képességeire és közbenjárására egy esztendeig tartó tanulmányi ösztöndíjat ka­pott, amit Berlinben, Prágában és Lipcsében töl­tött. Hazatérése után gyakorló orvosként műkö­dött Budapesten, 1877-ben a látószerv kórbonc­­tana tárgyköréből egyetemi magántanári képesí­tést szerzett, majd 1895-ben rendkívüli tanárnak nevezték ki. 1883-ban a Vöröskereszt Kórház szemorvosá­nak nevezték ki, ezzel egy időben az Általános Po­­liklinika szemészeti osztályát is vezette. 1895-ben viszont a János Kórház szemészeti osztályának és rendelőjének főorvosa lett, amely állást 1901-ig töltött be. Ekkor, Siklóssy Gyula nyugalomba vo­nulása után, a Rókus Kórház szemészeti osztályá­nak élére került, amelyet 1916-ig, haláláig veze­tett. Az előbb felsorolt tisztségei mellett az 1870-es évek végétől betöltötte a Vakok Intézetének szem­orvosi állását is, amelyért soha ellenszolgáltatást nem fogadott el. Szakirodalmi munkásságát még orvosdoktori oklevelének megszerzése előtt kezdte. 1870-ben je­lent meg első figyelemre méltó tudományos közle­ménye „Zur Kenntnis des Elektrotonus” címmel a „Pflüger’s Archiv für Physiologie” című folyóirat­ban. Hosszú munkássága alatt mintegy 122 közle­ményt írt. Különösen figyelemre méltóak a szö­vettani és élettani megfigyelésekre alapuló közle­ményei, de hasonlóan értékesek betegmegfigyelé­sei és terápiás publikációi. Szakirodalmi munkás­ságából kiemelkedik „Az idült ragályos szemgyul­ladások (Trachoma)” (Budapest, 1888) c. monográ­fiája, valamint az élete főművének tekintett ,,A szemészet kézikönyve” (1891), amit németül és magyarul adtak ki. E munkájáról írta a korabeli kritika: A munka valóban tankönyv. Minde­nekelőtt a praxis igényeit elégíti ki, megtanítja megismerni és kezelni azokat a szembajokat, ame­lyek leggyakrabban fordulnak elő . . . nagy elő­nye, hogy praktikus fogásokra tanít meg, melyek eddig egy tankönyvben sem voltak feltalálhatók”. Szakirodalmi munkásságának lényeges vonatko­zása, hogy majdnem minden közleményét magya­rul és németül egyaránt megjelentette, hiszen fon­tosnak tartotta a magyar szakirodalmi eredmények külföldi terjesztését. Ebből a szempontból lénye­ges, hogy éveken át főmunkatársa volt a „Real­­encyklopedie der Medizinischen Wissenschaften”­­nek, amely munkába igyekezett magyar orvoskol­légáit is bevonni. Széles körű szakirodalmi és kutatómunkáját kiegészítette orvosi gyakorlata. Kiváló operatőr hírében állt. Igaz, a prosis operálása helyett aján­lott ptosis-szemüveg a gyakorlatban később nem vált maradandóvá. Az orvosi munkája mellett széles körű köz­életi tevékenységet is folytatott. 1874-től tagja volt a Budapesti Orvosegyesületnek, ahol több mint 30

Next