Orvosi Hetilap, 1976. december (117. évfolyam, 49-52. szám)
1976-12-26 / 52. szám - HORUS - Mihályhegyi Géza: Petőfi Sándor szeme, szembetegsége, halála
3174 Petőfi mindkét szemének látása a napégés előtt jó volt. Fénytörésben sem lehetett jelentős eltérés. Erre mutat, hogy sokat olvasott, gyakran hajnali 3—4 óráig is. Az 1842. évi napfogyatkozás könnyelmű nézése után a napsugár annyira ártott Petőfinek, hogy ezután „a bal szemével sohasem látott tisztán”. Ez az esemény 1842-ben történt, de Orlay csak később, éspedig 1879-ben írta le. Tudjuk, hogy Petőfi ezen esemény és a halála közti időben többször találkozott Orlayval. Mezőberényben 1849 júliusában is találkoztak, amikor Orlay portrét is festett róla. Nyilvánvaló, hogy e találkozások egyikén-másikán, de lehet hogy mindegyikén szóba került a költő szemének állapota. Nem alaptalanul írta Orlay 1879-ben a költő bal szeméről, hogy azzal: „Soh’sem látott tisztán”. Az egyik szemével mindig tisztán látott. Ezt bizonyítják olvasmányai, másolási munkái. De távolba is jól látott, ez „Az Alföld” c. verséből kitűnik : „Börtönéből szabadult sas lelkem ha rónák végtelenjét látom. Messze, hol a föld az éget éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettük, mint halvány ködoszlop, egy-egy város templomának tornya.” Feltettem magamnak a kérdést, milyen összefüggésben lehetett a halálával szemének állapota? Petőfi bal szemének gyengülése csak 1842-ben következett be. Ezután, mivel a jobb szemének látása jó volt, a polgári életben emiatt semmi hátránya nem volt. A bal szeme a napsugártól szenvedett égés miatt volt gyenge, mert a sárgafolt helye hegesedett, s amire ránézett, ott szürke foltot látott. A kétszemes látás megszűnése bizonytalanná tette őt a távolságbecslésben, és pontatlanná a csapatmozdulatok megítélésében. Petőfi a sárpataki hídnál figyelte a segesvári csata folyását és a zsebkönyvébe jegyzeteket készített. Ugyanebben az időben a közelében tartózkodott Lengyel József székelykeresztúri sebész, aki nem volt katona, s mint maga írta, „csak kandi nézőként” került oda, de az előrelátásból magával hozott műszerekkel több sebesültet orvosi segélyben részesített. A csata egyre hevesebbé vált s egyre több sebesült érkezett, akiket Lengyel ellátott. Az ellenség ágyúi egyre jobban tüzeltek. Lengyel tanúsága szerint: „Egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe, a felvert föld és por, őt is ellepé. Hihetőleg a szemébe is jutott, mert zubbonya szárnyával hosszasan törülgeté”. Bizonyára a látása ettől elhomályosodott „annyira, hogy csakhamar hallatott iszonyú zsivaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét arra a helyre vonni, hol ez történt”. Ez a 30 lépés mindössze 21 méter, s ha a föld és por a költőt ellepte, gondolhatjuk, hogy jócskán jutott a szemébe is, különben nem kellett volna hosszasan törölgetnie. Az ilyen jelentős trauma után a szem kivörösödik, szúrás, fájdalom, égés érzése mellett a könny ellepi a szemet, s a látás is egy időre homályos lesz. Vannak betegek, akik ennél kisebb trauma után ki sem tudják nyitni szemüket, munkaképtelenséget jelentenek s a szakorvos nem is tagadhatja meg ennek igazolását. Nagy önuralomról tett tanúságot a költő, hogy még ilyen körülmények közt is helytállott. Lengyelnek feltűnt a hallgatása. Meg is kérdezte Petőfitől: „Mi baj, Őrnagy?”, ő nem felelt semmit. „Előttem kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésnyire azon percben bánta meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett 300 annyi ellen. Rákiáltok Petőfire!” Ő ottmaradt! Csak annyit mondott: „Potomság!” Petőfi ekkor még nem tudta felmérni a vész egész nagyságát. Az 1000 lépés távolság mindössze 700 méter, és ezt egy gyorsan mozgó lovas alakulat 2—3, legfeljebb 4 perc alatt megtehette. Petőfi, a kiképzett katona, nem láthatta szemének állapota miatt az ütközet minden részletét. Nem ismerhette fel az egyre fokozódó veszélyt, amikor félpercekkel is sokat lehet veszíteni. Nemcsak a bal szemének diákköri napsérülése és a kétszemes látás hiánya miatt, hanem az előtte lecsapódott ágyúgolyó által szemébe vert por és föld által okozott fájdalom és könnyezés miatt. „Csakhamar az egész arcvonal megfutott — írja Lengyel — én rámutatok a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett.” Lengyel is igyekezett az ellenség gyűrűjéből kikerülni. Egy dombról mégis visszanézett, s „az úton hitte felismerni Petőfit, mint fedetlen fővel, széteresztett vignyakkal, lengő zubbonyával futott”. Lengyelt helyismerete és lova biztos helyre segítette. Ekkor már — mint Gyalokay írta — a rendetlen visszavonulás még rendetlenebb meneküléssé változott. „Néhány száz lépésnyire sűrű lovascsapat vágtatott felénk, hogy barát vagy ellenség volt, azt a lovak által felvert portól kivenni nem lehetett.” Itt találkozott őrnagy társával. Petőfi az úton keresztülszaladt. Mikor rákiáltott, „elborult, sötét tekintettel nézett reá”. Nem fogadta el Gyalokay hívását. Más irányban igyekezett kicsúszni az üldözők egyre szorosabb gyűrűjéből. Gondoljuk meg a költő menekülésének körülményeit: kétheti szekérúttól és egy éjszakai nem alvástól fáradtan, július végi délután hat óra tájban, amikor a nap tüze még égetett, fedetlen fővel, csizmában, emelkedő földúton, amit egy felvonuló hadsereg alakulatai, ágyúi, utánpótlást szállító szekerei elrontottak. Elszórt katonai felszerelések is nehezítették a haladást. Ilyen úton csak szökdelve lehet haladni. Szemei kivörösödtek, a lőporfüst is marta. A lovasok már messze jártak, a gyalogosok elhagyták. Így haladt tovább botladozva, kifulladva, egyre reménytelenebb állapotban. Az ellenség lovasai az Ispánkút közelében érték utol. Mihályhegyi Géza dr.