Orvosi Hetilap, 1978. december (119. évfolyam, 49-53. szám)
1978-12-17 / 51. szám - Farádi László: Dr. János György 1914-1978
Dr. János György 1914 - 1978 „Dr. János György nyugállományú orvos vezérőrnagy, kandidátus, egyetemi tanár, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje, aki 1941 óta volt tagja a pártnak, életének 65. évében elhunyt.” (Népszabadság, 1978. november 7.) Búcsút mondani fájó feladat. Különösen fájó, ha az idősebb pályatárs mond búcsút a porig sújtott kis család, a barátok, a tisztelők, a generációs társak, azaz a nagyobb család nevében. Fiatal orvos volt, amikor a párt közkatonája lett s az maradt — tábornokként is — amíg élhetett. Munkássá fejlődött, nem szövetségessé, nem útitárssá. Pedig nem két kezével, tudással, ember- és életszeretettel, munkaereje kizsákmányolásával, orvosként lett munkás. Szolgája a haladásnak, az emberhez méltó élet ügyének, a jobb jövőnek, a népnek. A haladás nagy ügyén belül, személyes ügye az egészségügy volt, amelynek épületét — szerény kommunista kőművesként — ő is építette. Tette a dolgát mindig ott, ahova a történelem gyors sodrása állította: az illegális pártban, a fogolytábor antifasiszta iskolájában, sebészorvosként, Petrovszkij professzor tanítását híven közvetítve, hivatásos orvostisztként, Koreában az első magyar hadikórház parancsnokaként, két évtizeden át a Magyar Néphadsereg Központi Kórháza élén katonaorvos - parancsnokként s végül az Orvostovábbképző Intézetben, a Honvédelmi Egészségügyi Intézet igazgató egyetemi tanáraként. Szuggesztív erővel oktatott. Egyike volt azoknak, akik hazánkban kimunkálták a korszerű katonai medicina alapjait, s elősegítették, hogy az orvostudomány e hajtása hazánkban is fává terebélyesedjék. Akik látták, de nem ismerték, bohémnek gondolták. Talán azért, mert értett — amihez kevesen — az öniróniához. Merte szembesíteni azt, aki akart lenni, azzal aki lett. Szeretett világot látni, hogy tapasztalattal tele kosárral térhessen haza, hogy itthon építsen, fejlesztést célzó javaslatokkal álljon elő, vagy óvjon mások hibáinak megismétlésétől. Szerette a családi és a baráti légkör melegét. Ő és élete hűséges társa volt mindenkor akarvaakaratlan a társaság szellemi központja. Négy világnyelven beszélt. Mégis neki — akitől egykor magyarságát is megtagadták — szívügye: édes anyanyelvünk, szaknyelvünk tisztaságának őrzése volt. A katonai gyászszertartás után a nagyobb család tagjai visszatérnek a zsibongó hétköznapokba, a szűk család, az özvegy, a két gyermek, a két pici unoka, szeretteik a kietlen lakássá vált otthonba. A kis és a nagyobb családnak is csak ez után kell rádöbbennie, kit veszített. A népes gyászoló gyülekezeten kívül gyászolják János György doktort a katonaorvosok, tanártársai és a magyar orvosok, egészségügyi dolgozók sokezres tömege. Gyászolják a Magyar Néphadsereg Központi Kórházának betegei. János doktor nevét sem tudva, honnan tudhatnák, hogy szíve vérével óvta a légkört, amelyben gyógyítani és gyógyulni lehet! Szemlélete és munkája már életében szobrot kapott. Ott van a jelképes tömegsírban, az ismeretlen katona emlékműve alatt. Ha barátai, pályatársai, tisztelői a Farkasréten fejfájára valamit véshetnének, a spártaiakat idézné: „Vándor, ki itt jársz, vidd hírül a spártaiaknak, kik itt nyugosznak (János György dr. köztük van!) megtették, amit tőlük kívánt a haza!”. Orvosi Hetilap 1978. 119. évfolyam, 51. szám 1* Farádi László dr. 3103