Orvosi Hetilap, 1978. december (119. évfolyam, 49-53. szám)

1978-12-17 / 51. szám - Farádi László: Dr. János György 1914-1978

Dr. János György 1914 - 1978 „Dr. János György nyugállományú orvos ve­zérőrnagy, kandidátus, egyetemi tanár, a Szo­cialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje, aki 1941 óta volt tagja a pártnak, életének 65. évében elhunyt.” (Népszabadság, 1978. november 7.) Búcsút mondani fájó feladat. Különösen fájó, ha az idősebb pályatárs mond búcsút a porig sújtott kis család, a barátok, a tisztelők, a generációs tár­sak, azaz a nagyobb család nevében. Fiatal orvos volt, amikor a párt közkatonája lett s az maradt — tábornokként is — amíg él­hetett. Munkássá fejlődött, nem szövetségessé, nem útitárssá. Pedig nem két kezével, tudással, ember- és életszeretettel, munkaereje kizsákmányolásával, orvosként­­ lett munkás. Szolgája a haladásnak, az emberhez méltó élet ügyének, a jobb jövőnek, a népnek. A haladás nagy ügyén belül, személyes ügye az egészségügy volt, amelynek épületét — szerény kommunista kőművesként — ő is építette. Tette a dolgát mindig ott, ahova a történelem gyors sodrása állította: az illegális pártban, a fo­golytábor antifasiszta iskolájában, sebészorvosként, Petrovszkij professzor tanítását híven közvetítve, hivatásos orvostisztként, Koreában az első magyar hadikórház parancsnokaként, két évtizeden át a Magyar Néphadsereg Központi Kórháza élén kato­naorvos - parancsnokként s végül az Orvosto­vábbképző Intézetben, a Honvédelmi Egészségügyi Intézet igazgató egyetemi tanáraként. Szuggesztív erővel oktatott. Egyike volt azok­nak, akik hazánkban kimunkálták a korszerű ka­tonai medicina alapjait, s elősegítették, hogy az orvostudomány e hajtása hazánkban is fává tere­bélyesedjék. Akik látták, de nem ismerték, bohémnek gon­dolták. Talán azért, mert értett — amihez kevesen — az öniróniához. Merte szembesíteni azt, aki akart lenni, azzal aki lett. Szeretett világot látni, hogy tapasztalattal tele kosárral térhessen haza, hogy itthon építsen, fej­lesztést célzó javaslatokkal álljon elő, vagy óvjon mások hibáinak megismétlésétől. Szerette a családi és a baráti légkör melegét. Ő és élete hűséges társa volt mindenkor akarva­­akaratlan a társaság szellemi központja. Négy világnyelven beszélt. Mégis neki — aki­től egykor magyarságát is megtagadták — szív­ügye: édes anyanyelvünk, szaknyelvünk tisztasá­gának őrzése volt. A katonai gyászszertartás után a nagyobb család tagjai visszatérnek a zsibongó hétköznapok­ba, a szűk család, az özvegy, a két gyermek, a két pici unoka, szerettei­k a kietlen lakássá vált ott­honba. A kis és a nagyobb családnak is csak ez után kell rádöbbennie, kit veszített. A népes gyászoló gyülekezeten kívül gyászol­ják János György doktort a katonaorvosok, tanár­társai és a magyar orvosok, egészségügyi dolgozók sokezres tömege. Gyászolják a Magyar Néphadse­reg Központi Kórházának betegei. János doktor nevét sem tudva, honnan tudhatnák, hogy szíve vérével óvta a légkört, amelyben gyógyítani és gyógyulni lehet! Szemlélete és munkája már életében szobrot kapott. Ott van a jelképes tömegsírban, az isme­retlen katona emlékműve alatt. Ha barátai, pályatársai, tisztelői a Farkasréten fej­fájára valamit véshetnének, a spártaiakat idéz­né: „Vándor, ki itt jársz, vidd hírül a spártaiak­nak, kik itt nyugosznak (János György dr. köztük van!) megtették, amit tőlük kívánt a haza!”. Orvosi Hetilap 1978. 119. évfolyam, 51. szám 1* Farádi László dr. 3103

Next