Orvosi Hetilap, 1979. július (120. évfolyam, 26-30. szám)

1979-07-01 / 26. szám - HORUS - Gömöri György dr. (1904-1957) emlékezete

családjának tekintette és mindenkinek szigorú, de igazságos atyja volt. A klinika vezetésében a legtisztább humánum elve vezette: „Salus aegroti suprema lex esto”, a beteg érdeke a legfőbb parancsunk legyen! „A be­teg — mondotta — nem tehet róla, hogy nem agy­daganata vagy gyomorfekélye van, hanem gennyes csontvelőgyulladása vagy végbélkörüli tályogja. Ezek a betegségek még jobban fájnak és nekünk kötelességünk, hogy még fokozottabban törődjünk velük, mint a „szép műtéti« esetekkel.” Amikor a műtőasztalhoz lépett, akkor úgy éreztük, hogy egy tisztább világban vagyunk, ahova nem ér fel sem­mi profán zaj, sem politikai üldözés, sem méltatlan támadás, sem egyéb intrikák. A műtőben mindig megtalálta életének célját és értelmét: gyógyítani és segíteni a rászoruló betegeket és tanítani ta­nulni vágyó tanítványait. Csodálatos sebész volt, technikai nehézség nem létezett számára. Műtétei olyan lecsiszoltak és egyszerűek, olyan magától értetődőek és kristálytiszta logikájúak voltak, hogy az ember nem is tudta elképzelni, hogy itt valami nehézség is lehessen. És legmeglepőbb volt a nyu­godt, egyszerű mozdulatok mellett a rendkívüli gyorsaság, amivel műtéteit végezte. Ennek az volt a magyarázata, hogy sem felesleges mozdulat, sem bizonytalan tépelődés nem akadályozhatta meg a műtét menetét. Egyedülálló népszerűségének magyarázata azonban nemcsak a lenyűgöző műtéti készsége volt, hanem talán még nagyobb részben a bete­gekkel való együttérzése, részvéte és emberszere­­tete. Minden betege érezte, hogy a professzor szá­mára ő a legfontosabb, fájdalma neki is fáj, gyó­gyulása neki is szívbéli öröm. Minden betegével személyes kapcsolata volt, sohasem operált egy vakbelet vagy egy gyomrot, hanem mindig X-nek vagy Y-nak operálta meg a vakbelét vagy a gyom­rát. „Ezért — mondotta sokszor — sohasem lehet megunni a sebészetet, mert ahány eset, annyi új probléma.” Ha belépett a kórterembe, derű, nyugalom és biztonság érzése sugárzott belőle. A betegek biza­kodással és örömmel fogadták és neki mindenki­hez volt egy kedves szava vagy mosolya. És ez kü­lönös mosoly volt, sokszor megfigyeltem. Miköz­ben ajkai derűsen mosolyogtak, világos, szép sze­mei szomorúak maradtak és a betegek érezték, hogy a mosolygás az ő nyugalmukat szolgálja, a szomorú szemek mögött pedig az érettük való gon­doskodás, féltő aggodalom és szeretet rejtőzik. Sokszor mondta tréfásan: „Ha egy thübingiai segédorvos leírja a Zentralblattban, hogy két bé­kának az anyját összevarrta, az tudomány, de ha valaki 2000 gyomorműtét tapasztalatairól beszá­mol, az csak kazuisztika.” A laboratóriumi vizsgálatokat fontos segédesz­köznek tekintette, de a fő súlyt a pontos klinikai észlelésre helyezte. 1929-ben az orvosképzés egy számát a klinika tudományos munkássága töltötte meg és 1946-ban a „Sebészet időszerű kérdései” címmel tanítványai jelentettek meg egy könyvet, ami a klinika 20 éves munkásságát foglalta magában. Munkában fárad­ 1582 hatatlan volt, szorgalma, kötelességérzete példátlan volt. A felszabadulás utáni időben mint a Sebész­társaság elnöke, minden ülésen jelen volt, ami az akkori közlekedési viszonyok mellett azt jelentette, hogy gyalog ment a lakásáról a klinikára és visz­­sza, súlyos betegségének terhével. A betegágyon, sőt a halálos ágyán fekve is csak az egyetem és a klinika ügyei foglalkoztatták. . Tragikus volt, hogy éppen az a betegség pusz­tította el, amivel igen sokat foglalkozott és amiből annyi embert megmentett. A műtétet 1944 novem­berében végeztük, nehéz körülmények között. Az elkerülhetetlen végnek biztos tudatát hordozta magában, de hősies, valóban csodálatos magatar­tásával kitartott munkahelyén az utolsó jártányi erejéig. Nagy ember volt, igazi humanista, soha senki­nek tudva rosszat nem tett, bosszút nem állt, hara­got nem tartott. Nothnagel mondotta: „Csak jó ember lehet jó orvos.” Ha valakire, őrá igaz volt ez a mondás. Tanítványainak mindenben szilárd támasza és pártfogója volt. Utoljára, de nem utolsósorban emlékezem meg feleségéről, akit a bálványozásig szeretett, akivel 27 évig a legszebb és legeszményibb házasságban élt és aki a nagy ember méltó hitvestársa volt. Küzdelmes életében mindig szilárdan állott mel­lette, minden útjára elkísérte és a mindennapi élet terhét levette a válláról, hogy ő egész munkaere­jét hivatásának szentelhesse. Élete nyitott könyv volt és akik közelről is­merték, tudják, hogy élete és műve a sok küzde­lem ellenére harmonikus egészet képezett és el­mondhatjuk a költővel: „Jó mulatság, férfimunka volt!” Az ismeretlenségből jött és végtelen sze­rénysége ellenére saját erejéből elérte a legmaga­sabb kitüntetést, amit orvos elérhet. Az egyetem rektora, világhírű sebészprofesszor, nagyszerű or­vos, felejthetetlen főnök, hű barát és igaz ember volt. Mester Endre dr. Gömöri György dr. emlékezete (1904-1957) Halálakor a legnagyobb nyugati orvosi és termé­szettudományi szakfolyóiratok (Nature, Science, American Journal of Clinical Pathology stb.) rész­letesen méltatták életét és munkásságát (1, 2, 3, 4, 6). Nevét a pathológusok és hisztokémikusok jól ismerik. Számos kórszövettani festési eljárást dol­gozott ki. Több módszer nevében is őrzi emlékét; talán a legismertebb a Gömöri-féle ezüstimpregná­­ció. Világhírű, magyar származású, az Egyesült Ál­lamokban élő professzor volt, aki örökre bevéste nevét a természettudományok és az orvostudomá­nyok egyetemes történetébe. Nincsen olyan szak­könyv és kézikönyv, amelyben tanulmányaira mint alapvető munkákra ne hivatkoznának. A külföldi szakirodalomban ma is gyakran olvashatjuk nevét.

Next