Orvosi Hetilap, 1981. december (122. évfolyam, 49-52. szám)

1981-12-13 / 50. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

hiúsulnak. A probléma az, meny­nyiben tekinthető ez a megállapítás tudományos igazságnak ? Milyen módszerekkel juthatunk hozzá a szükséges adatokhoz? A különféle „standard” kérdőíveket nagy lelke­sedéssel használják, mert a szám­szerű eredmény az egzaktság érzé­sét kelti — ám a végeredmény csu­pán annyi, minden betegség előz­ményében halmozódni látszanak a legkülönfélébb környezeti behatá­sok. Egy élettörténetvizsgálat típuso­san úgy zajlik le, hogy kiválaszta­nak egy betegcsoportot (nem akár­milyet, csak ahol a kezdet jól meg­határozható!) és egy „kontrollt” (sokszor testi betegséget a pszichés­sel szemben!), majd listán rögzítik, milyen események érték a vizsgált személyeket a megelőző 2 hétben — 2 évben. Ebből indexszámokat ké­peznek, majd azt a betegséget meg­előző különböző időperiódusokra át­lagolják és összehasonlítják. Problémás az „esemény” és a „megterhelés” definíciója, mivel tisztázatlan, mi a kórnemző faktor: maga az esemény, mint változás ön­magában ? csupán a kellemetlen esemény? vagy meghatározott ese­ményfajták? (mint pl. „fenyegető­ártalmatlan”, vagy „veszteség-gya­rapodás”). Még nehezebb az egyes események „meg­terhelési­ indexé­nek” értelmezése, itt­ alapvetően négyféle szemlélet létezik: 1. a „megterhelés” arányos az esemé­nyek számával (vagyis itt egysze­rűen összegzik a beteget ért hatá­sokat) ; 2. a „megterhelés” esemény­fajtától függ (itt az egyes esemény­fajtákat súlyozzák: különböző vizs­gálatok meglehetősen hasonló súlypontra vezettek, ami az ilyen kategorizálás validitását támasztja alá — de csak ha pontos, operacio­­nális definíciókat alkalmaztak). 3. a „megterhelés” az esemény körül­ményeitől függ (e körülmények fel­tárása igen aprólékos vizsgálatot igényel, az ilyen „kérdőív” több száz oldalt tehet ki, ám az eredmé­nyek ennek megfelelően nagyon kis szórásúak). Végül 4. a „megterhe­lés” az esemény szubjektív súlyától függ. Ez utóbbi tényező azonban gyakorlatilag vizsgálhatatlan, mivel a retrospektív módszer szükség­képpen hordja magával az utólagos jelen­tőségadás, átértékelés, attribu­tio tévedését — ezért ennek méré­séről le kell mondani. Az élettörténet-kutatás további hibaforrásai: általában csak a glo­bális „terhelést” tudja mérni, nem az egyes események jelentőségét; olyan „szokásos” stresshelyzeteket vizsgál (házasság, gyermek születé­se, lakásváltoztatás stb.), melyek nagyon rosszul definiáltak; mivel a „való életben” és nem kísérleti helyzetben törekszik megfigyelés­re, nincs mód a zavaró tényezők el­lenőrzésére; az események és a be­tegség fellépte között csupán sta­tisztikai korrelációt igazol, de aki összefüggésre, sőt az összefüggés 3102 irányára vonatkozólag nincs adat; csupán a rövid távú eseményeket értékeli, de nem tudja figyelembe venni a régi események „távolhatá­sát, kumulációját”; végül nem szá­mol sem az egyén ellenállóképessé­gével, sem a biológiai különbségek­kel. Mindennek ellenére a vizsgála­tok fő problémája az egyes „esemé­nyek” definíciójának hiánya, vala­mint a konceptuális oki modell hiá­nya — emiatt ma még nem jelent­hető ki, hogy a környezeti hatások pszichés betegséget okoznak. A sta­tisztikai asszociáció kétségtelen, de az összefüggés mechanizmusa, va­lamint az együtthatás feltételeinek ismerete ma még csupán kutatási cél. [Ref.: A három egybefüggő köz­lemény aktuális problematikát tár­gyal; három kiemelkedő szakember mutat rá más-más oldalról arra, hogy a pszichés — és nemcsak a pszichés — betegségek szemléleté­nek bármely irányú (nagyrészt a tényszerű ismeretek hiányából fa­kadó) egyoldalúsága mennyi ve­szélyt rejt magában, és tudományos ismeretek helyett könnyen vulgáris „igazságokra” vezet. Nem becsülhe­tő eléggé a szerzők önkritikus be­állítódása, mellyel elkerülni igye­keznek az elhamarkodott következ­tetéseket és óvnak a metodikai fo­gyatékosságokkal szemben — ez utóbbi különösen hangsúlyos, hi­szen e területen a túlontúl is „ké­zenfekvő” megállapítások veszé­lye nem csekély.] Bánki M. Csaba dr. Képmagnó a pszichoterápiában. Heim, E. és Steiner S.: Gruppen­­psychother., Gruppendyn. 1979, 14, 54. A képmagnó alkalmazása mind nagyobb teret hódít a pszichoterá­piában. Alkalmas eszköz arra, hogy úgy lássuk magunkat, ahogyan a kívülállók látnak minket. Ez a konfrontálódás elősegíti a hibás vi­selkedés és megnyilvánulás észre­vételét, erősíti az itt és most jelen­tőségét a terápiában és megváltoz­tatja a tradicionális aszimmetrikus kapcsolatot a terapeuta és a páciens között a partnerkapcsolat irányá­ban. Nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is van a vissza­játszott képnek mondanivalója. A képmagnó alkalmazásának indiká­ciója igen széles, akut és krónikus pszichotikusoknál, alkoholistáknál, és neurotikusoknál egyaránt alkal­mazzák. Szorongó betegek kezdet­ben idegenkednek, de később jól bevonhatók, saját maguk látványa többnyire megerősítést jelent. Kényszeres betegek gyakran felis­merik kommunikációs hibáikat. Hisztériások szívesen szerepelnek, de a visszajátszás során a csoport­társak kritikájából meglepően sokat magukévá tesznek és változtatnak viselkedésükön. Kétséges az audio­vizuális eszközök alkalmazása depressziós betegeknél, borderline kórképekben, akik különösen érzé­kenyek a fantáziában megélt énkép és a reális énkép közötti különb­ségre. A képmagnó technikai alkal­mazásának skálája is igen széles, a visszajátszás azonnali epizodikus viszajátszástól kezdve a több ülé­sig késleltetett visszajátszásig ter­jed és aszerint is jelentősen külön­bözik, hogy mennyire modifikálja az eredeti terápiás folyamatot, visz bele több tematikus elemet, egé­szen a terápiás ülés kísérleti mani­pulálásáig. Úgy is játszanak vissza, hogy a hangot kikapcsolják, sőt kü­lönböző terapeuták a visszajátszás verbális feldolgozását is különböző mértékben tartják szükségesnek. Semmiképpen sem lehet a képmag­nófelvétel és -visszajátszás önma­gáért való, mindenképpen illesz­kednie kell a terápia céljához és alkalmazásának effektív terápiás haszonnal kell járnia. Az audiovizuális eszközök terá­piás hasznosságát illetően a szerzők megállapítják, hogy néhány vizs­gálat történt csak, ezek eredmé­nyeinek megerősítése szükséges. További kutatásoknak kellene vá­laszt adni olyan kérdésekre, hogy mely változásokat okoz a képmag­nó-visszajátszás, milyen egyéni és a betegségképnek megfelelő kü­lönbségek vannak, és melyek azok a változók, melyek a kezelés hatá­sáért felelősek. Harmatta János dr. Képmagnó pszichoterápiás alkal­mazása csoportban szerepjátszás­sal. Steiner, S., Heim, E.: Gruppen­­psychother., Gruppendyn, 1979, 14, 62. A képmagnó alkalmazása a tera­­peuták idegenkedésének, ellenállá­sának kezelésével kezdődött. Ezért a kezelő teamen belül sorozatos megbeszéléseket tartottak és ülé­seiket képmagnóra vették. Csak ez­után vitték be a magnót a beteg­­csoportba. Először analitikusan orientált csoporttal próbálkoztak, felvették az ülést, majd még az ülé­sen vissza is játszottak a felvett anyagból. Visszajátszás után foly­tatták az ülést, azt tapasztalták, hogy a vetített anyag megbeszélé­sére alig került sor. Azt a következ­tetést vonták le, hogy nehéz a két­féle terápiás formát egymással kombinálni, az analitikusan orien­tált csoportmunka csekély struk­túraszükséglete ellentmondásban van a visszajátszott kép által mobi­lizált konfliktusok és érzések fel­dolgozására irányuló célzottabb te­rápiás intervencióval. Ezért a má­sodik fázisban különválasztották a terápiás csoport ülését és a kamera használatát. Külön jöttek össze a csoporttal és szerepjátszással pró­bálkoztak. Az ülés előtt egy vagy két nappal előre megállapodtak kö­zösen a betegekkel a játék témájá­ban. Minden csoporttagnak lehető­sége volt részt venni a játékban, általában kettes-négyes csoportok­ban. A játékot mindig közös meg­beszélés követte, ebben tudatosan kerülték a konfrontációt. Egy hét

Next