Orvosi Hetilap, 1983. november (124. évfolyam, 45-48. szám)

1983-11-06 / 45. szám - Csehák Judit: November 7.

Az egészségkárosodások harmadik csoportja csakis társadalmi összefüggéseiben magyarázható: az alkoholizmus és annak szervi — májzsugor, al­koholos szívizomelfajulás stb. — és szellemi károso­dásai, valamint az üzemi és közlekedési balesetek egy része, az öngyilkosság, az elmebetegség külön­böző formái, a lelki krízisek. A legtömegesebben előforduló légszőszervi megbetegedés bizonyítottan összefügg a dohányzás­­sal, de a levegőszennyeződéssel is. A kérdés a mi viszonyaink között az: tudomásul kell-e vennünk a gazdasági és más folyamatoknak a környezet­­szennyezésen át érvényesülő egészségkárosító ha­tásait, és az egészségügy csak a gyógyító technoló­giák fejlesztésére összpontosítsa figyelmét, vagy élve a szocialista tervezés, a többi tárca egyetértő, tevékeny közreműködésével, lehetőségeivel, érje el, hogy abban kellő súllyal szerepeljenek a légzőszer­vi betegségek megelőzésének szempontjai. Az orvostudomány vizsgálatokkal támasztja alá, de a gyakorló orvos nap mint nap tapasztalja, hogy számos olyan betegség van, aminek nemcsak szen­vedő alanya, hanem előidézője is maga a modern ember, a lüktető élettempójával, meggondolatlan étkezési szokásaival, leküzdhetetlen szenvedélyei­vel, önmagára és környezetére ártalmas életvitelé­vel. Még a leglelkiismeretesebb orvos ambícióját is csökkenti amikor figyelmeztetése ellenére a cu­korbeteg „melléeszik”, a krónikus hörghurutban szenvedő nem hagyja abba a dohányzást, a máj­beteg az ivást. A nagy anyagi áldozatok árán épí­tett intenzív és traumatológiai osztályokat az em­beri felelőtlenség okozta „népbetegség”, a közleke­dési balesetek áldozatai töltik meg, az inkubátoro­kat pedig a nikotint és alkoholt élvező anyák kis súllyal vagy korán született csecsemői. Mindezt tudva sokan hitetlenkedve, vagy leg­alábbis kételkedve fogadták az Egészségügyi Világ­­szervezet humánus programját: „Egészséget min­denkinek 2000-ig!” Pedig ez a felhívás arra ösztönzi az országokat és így bennünket is, tekintsék át az ezzel kapcsolatos teendőiket, bevonva ebbe — az egészségügyi kultúra terjesztésével — a lakosságot, a társadalmat, amely nem maradhat tétlen önmaga egészségének védelmében. Az Egészségügyi Világszervezet 1982 szeptem­berében tartott regionális ülésén még tovább rész­letezte elgondolásait. Három megközelítési módot emelt ki. Éveket adni az életnek a várható élettar­tam meghosszabbításával, az idő előtti halálozások csökkentésével. Egészséget adni az életnek a beteg­ségek és a rokkantságot okozó ártalmak korlátozá­sával. És végül életet adni az éveknek azzal, hogy a lakosság testi és lelki egészségét védelmezik. A WHO említett madridi regionális ülésén fo­galmazódott meg — s ez kulcskérdése mozgósító erejű felhívásuknak —, hogy ezek valóraváltásá­­val lehetne biztosítani az eljövendő generációknak a mainál lényegesen egészségesebb és harmoniku­sabb életét. Anélkül, hogy csökkenteni akarnám az állam és az egészségügy irányítóinak felelősségét az ellá­tás fejlesztésében, engem mint orvost és szociálpo­litikust különösen érdekel az a lehetőség, amit bi­zonyos betegségek megelőzésért maga a társadalom, maga az egyén tehet. Egyre inkább magaménak vallom azok álláspont­ját, akik szerint az egészségügyi ellátás az egészség­ügy hagyományos szervezetén kívül, az egyén ott­honában, családjában, a munkahelyén és az iskolá­ban kezdődik. Ismert, hogy a fejlett ipari országokban az ál­lampolgár saját aktivitása, egészsége iránt érzett felelőssége, a család és különböző közösségek tevé­kenysége adja mindenfajta egészségügyi ellátás 50—60 %-át, a „hivatásos egészségüggyel” azonos mértékben járulva hozzá az egészség megőrzéséhez. Sajnos, mi nem mondhatjuk magunkénak a la­kosság ilyen mértékű támogatását, hiányzik szak­mailag helyes törekvéseink mögül a társadalmi mé­retű azonosulás hátszele. De bevonjuk-e eléggé az embereket? Kérjük-e megértésüket, segítségüket? Közösen döntünk-e velük saját sorsukról? Bizony nem! Pedig „az egészségügyi segítséget nem lehet kívülről ráerőszakolni egy közösségre... E segítség inkább válasz kell legyen a társadalom olyan prob­lémáira, amelyeket az maga fedez fel. Az önálló kezdeményezés és tevékenység mind egyéni, mind pedig családi, közösségi és nemzeti szinten egyaránt alapvető tényező kell hogy legyen minden olyan egészségügyi stratégia számára, amelynek az a célkitűzése, hogy mindenki számára egészséget biztosítson.” — Az 1982-es WHO doku­mentum számunkra is a reális — s talán az egyetlen — lehetséges kiutat fogalmazta meg az előző mon­datokban. Hiszen „mindenki egészsége” csak álom, ha csu­pán kórházban, létszámban, drága műszerekben gondolkodunk. Valóság csupán akkor lehet, ha kilépve tanult és gyakorolt gyógyító orvosi, csupán a betegre, az intézményre, különböző technikákra koncentráló szerepünkből egy izgalmas új szerepre is vállalko­zunk. Arra, hogy nevelve, tanítva, társadalmi mé­retekben gondolkodva próbálunk a munkánkhoz megértő társakat találni, akik segítenek az öntevé­keny egészségvédelemben nélkülözhetetlen tudat­­formálásban, meggyőzésben, abban, hogy az állam­polgárokkal, egészségesekkel és gyógyítandókkal közösen „országban, nemzetben” gondolkodva dol­gozzunk, döntsük és határozzuk meg a következő évek, évtizedek egészségügyi feladatait. A nehezedő légkör, a fokozódó gazdasági gondok ezt nem tehe­tik feleslegessé, ellenkezőleg méginkább kiemelik a szükségességét. Mindez, szorosan illeszkedik társa­dalmi rendszerünk sokirányú tökéletesítését célzó folyamatba. Csehák Judit dr.

Next