Orvosi Hetilap, 1983. november (124. évfolyam, 45-48. szám)
1983-11-06 / 45. szám - Csehák Judit: November 7.
Az egészségkárosodások harmadik csoportja csakis társadalmi összefüggéseiben magyarázható: az alkoholizmus és annak szervi — májzsugor, alkoholos szívizomelfajulás stb. — és szellemi károsodásai, valamint az üzemi és közlekedési balesetek egy része, az öngyilkosság, az elmebetegség különböző formái, a lelki krízisek. A legtömegesebben előforduló légszőszervi megbetegedés bizonyítottan összefügg a dohányzással, de a levegőszennyeződéssel is. A kérdés a mi viszonyaink között az: tudomásul kell-e vennünk a gazdasági és más folyamatoknak a környezetszennyezésen át érvényesülő egészségkárosító hatásait, és az egészségügy csak a gyógyító technológiák fejlesztésére összpontosítsa figyelmét, vagy élve a szocialista tervezés, a többi tárca egyetértő, tevékeny közreműködésével, lehetőségeivel, érje el, hogy abban kellő súllyal szerepeljenek a légzőszervi betegségek megelőzésének szempontjai. Az orvostudomány vizsgálatokkal támasztja alá, de a gyakorló orvos nap mint nap tapasztalja, hogy számos olyan betegség van, aminek nemcsak szenvedő alanya, hanem előidézője is maga a modern ember, a lüktető élettempójával, meggondolatlan étkezési szokásaival, leküzdhetetlen szenvedélyeivel, önmagára és környezetére ártalmas életvitelével. Még a leglelkiismeretesebb orvos ambícióját is csökkenti amikor figyelmeztetése ellenére a cukorbeteg „melléeszik”, a krónikus hörghurutban szenvedő nem hagyja abba a dohányzást, a májbeteg az ivást. A nagy anyagi áldozatok árán épített intenzív és traumatológiai osztályokat az emberi felelőtlenség okozta „népbetegség”, a közlekedési balesetek áldozatai töltik meg, az inkubátorokat pedig a nikotint és alkoholt élvező anyák kis súllyal vagy korán született csecsemői. Mindezt tudva sokan hitetlenkedve, vagy legalábbis kételkedve fogadták az Egészségügyi Világszervezet humánus programját: „Egészséget mindenkinek 2000-ig!” Pedig ez a felhívás arra ösztönzi az országokat és így bennünket is, tekintsék át az ezzel kapcsolatos teendőiket, bevonva ebbe — az egészségügyi kultúra terjesztésével — a lakosságot, a társadalmat, amely nem maradhat tétlen önmaga egészségének védelmében. Az Egészségügyi Világszervezet 1982 szeptemberében tartott regionális ülésén még tovább részletezte elgondolásait. Három megközelítési módot emelt ki. Éveket adni az életnek a várható élettartam meghosszabbításával, az idő előtti halálozások csökkentésével. Egészséget adni az életnek a betegségek és a rokkantságot okozó ártalmak korlátozásával. És végül életet adni az éveknek azzal, hogy a lakosság testi és lelki egészségét védelmezik. A WHO említett madridi regionális ülésén fogalmazódott meg — s ez kulcskérdése mozgósító erejű felhívásuknak —, hogy ezek valóraváltásával lehetne biztosítani az eljövendő generációknak a mainál lényegesen egészségesebb és harmonikusabb életét. Anélkül, hogy csökkenteni akarnám az állam és az egészségügy irányítóinak felelősségét az ellátás fejlesztésében, engem mint orvost és szociálpolitikust különösen érdekel az a lehetőség, amit bizonyos betegségek megelőzésért maga a társadalom, maga az egyén tehet. Egyre inkább magaménak vallom azok álláspontját, akik szerint az egészségügyi ellátás az egészségügy hagyományos szervezetén kívül, az egyén otthonában, családjában, a munkahelyén és az iskolában kezdődik. Ismert, hogy a fejlett ipari országokban az állampolgár saját aktivitása, egészsége iránt érzett felelőssége, a család és különböző közösségek tevékenysége adja mindenfajta egészségügyi ellátás 50—60 %-át, a „hivatásos egészségüggyel” azonos mértékben járulva hozzá az egészség megőrzéséhez. Sajnos, mi nem mondhatjuk magunkénak a lakosság ilyen mértékű támogatását, hiányzik szakmailag helyes törekvéseink mögül a társadalmi méretű azonosulás hátszele. De bevonjuk-e eléggé az embereket? Kérjük-e megértésüket, segítségüket? Közösen döntünk-e velük saját sorsukról? Bizony nem! Pedig „az egészségügyi segítséget nem lehet kívülről ráerőszakolni egy közösségre... E segítség inkább válasz kell legyen a társadalom olyan problémáira, amelyeket az maga fedez fel. Az önálló kezdeményezés és tevékenység mind egyéni, mind pedig családi, közösségi és nemzeti szinten egyaránt alapvető tényező kell hogy legyen minden olyan egészségügyi stratégia számára, amelynek az a célkitűzése, hogy mindenki számára egészséget biztosítson.” — Az 1982-es WHO dokumentum számunkra is a reális — s talán az egyetlen — lehetséges kiutat fogalmazta meg az előző mondatokban. Hiszen „mindenki egészsége” csak álom, ha csupán kórházban, létszámban, drága műszerekben gondolkodunk. Valóság csupán akkor lehet, ha kilépve tanult és gyakorolt gyógyító orvosi, csupán a betegre, az intézményre, különböző technikákra koncentráló szerepünkből egy izgalmas új szerepre is vállalkozunk. Arra, hogy nevelve, tanítva, társadalmi méretekben gondolkodva próbálunk a munkánkhoz megértő társakat találni, akik segítenek az öntevékeny egészségvédelemben nélkülözhetetlen tudatformálásban, meggyőzésben, abban, hogy az állampolgárokkal, egészségesekkel és gyógyítandókkal közösen „országban, nemzetben” gondolkodva dolgozzunk, döntsük és határozzuk meg a következő évek, évtizedek egészségügyi feladatait. A nehezedő légkör, a fokozódó gazdasági gondok ezt nem tehetik feleslegessé, ellenkezőleg méginkább kiemelik a szükségességét. Mindez, szorosan illeszkedik társadalmi rendszerünk sokirányú tökéletesítését célzó folyamatba. Csehák Judit dr.