Orvosi Hetilap, 1984. október (125. évfolyam, 41-44. szám)

1984-10-28 / 44. szám - HORUS - Entz Béla, a klinikai pathológia egyik hazai úttörője

· 2694 Entz Béla, a klinikai pathológia egyik hazai úttörője A pécsi egyetem első kórbonctan professzorának színes egyénisége számos alkalmat biztosít a megemlékezésre. Eddig mindig hangsúlyozták kiváló tanári mivoltát, humánus magatartását és ezzel összefüggésben a régi rendszer politikai egyoldalúságával szembenállását, valamint szinte polihisztori sokoldalúságát. Mindez igaz is. Ennél konkrétabb tartalmat is adhatunk azonban a visszaemlékezésnek, ha jobban elmélyedünk irodalmi és tanító tevékenységének tanulmányozásában. Akkor kiderül, hogy — főleg bonctenni előadóként — egyik úttörője volt a hazai kliniko-pathológiai gondolkodásnak, néhány írásával pedig a gerontológia művelésének. Természetesen voltak elődei. Éppen az ő emlékbeszéde mesteréről (1942, Kolozsvár) mutatta ki, hogy már Genersich Antal a századforduló körül nagy súlyt helyezett a bonctermi demonstrálások során a kórlefolyás ismertetésére, a klinikai tünetek és bonctani elváltozások Rokitansky óta ismert összefüggésének elemzésére. Genersich személyes hatása Entz Bélára letagadhatatlan. Példát mutatott fogékony tanítványának a tantermi előadások humoros, olykor szarkasztikus megjegyzésekkel fűszerezésére éppúgy, mint egy adott oktatási témára, pl. az amyloidosisra vonatkozó ismeretek történeti sorrendben való, ugyanakkor logikus elemzéssel történő felsorakoztatására. Mivel Genersich keveset publikált, élőszóbeli hatása a tőle tanult nemzedékek kihalásával feledésbe merült. Az ő stílusát konzerválta századunk középső harmadában tanult és működő nemzedékek számára Enzt Béla, ötvözve a genersichi hatást saját édesapja, az írásai jóvoltából ma is felejthetetlennek mondható id. Entz Géza sajátos stílusával. Nyilvánvaló, hogy ilyen jeles elődök stíluselemeihez maga Entz Béla is sokat adott ,saját egyéniségéből. Ennek köszönhető, hogy emlékezetünkben még mindig él a „kis Entz” (hiszen valóban nem volt magas termetű), „Entz bácsi”, és néhányan talán még annak is utánanézünk adott esetben, hogy mit is mond a „Csízió”, az ő 1926-ban megjelent „Kórbonctan és kórszövettan alapelemei” c. könyve. Körülbelül 100 nyomtatásban megjelent műve (köztük 3 könyv) közül kettőre hívhatom fel a figyelmet, mint tipikus kliniko-pathológiai elemzésre. Mindkettő az orvosképzésben jelent meg: „A hirtelen szívhalál”-ról (1941.) és „A koszorúerek megbetegedései”-ről (1943.). Utóbbiban külön-külön tárgyalta a coronaria-stenosisok következtében kialakult ischaemia következményeit (panaszok és tünetek), a teljes elzáródás nyomán képződött infarctust és végül az angina pectoris tünetcsoportját. Az infarctussal kapcsolatban meglepő adatokat szolgáltat a mai olvasónak, ma ugyanis abban a hiszemben élünk, hogy csak az utóbbi évtizedek „vívmánya” a szívinfarktus domináns morbiditási és letalitási tényezőként szereplése. Nos, Entz tanulmányából kiderül, hogy az 1940 előtti évtizedek boncolási és irodalmi tapasztalatai szerint is már 30 éves életkor körül egyre gyakoribbá válik a coronariasklerosis, -stenosis jelensége. E rideg tény mellett is valószínű, hogy az „angina pectoris” akkoriban divatos diagnosisa mögött is sokszor már tisztességesen kialakult sklerotikus coronariastenosis állhatott. Emellett azonban Entz külön értékelte a psychogen, ill. neurogen érspasmusok szerepét is.* Említettem, hogy a gerontológiai szemlélet kialakulásában is jelentős, bár feledésbe merült szerep jutott Entz Bélának. Természetesen e területen is volt elődje, bár meglepő módon nem volt róla tudomása. Rózsay József (1815—1885) már valódi geriátriát is művelt a vezetése alatt állt „aggápoldá”-ban (a mai Korányi-kórház jogelődje), korától megszabott lehetőségek között. Igen sajnálatos, hogy idevágó értékes irodalmi munkássága annyira feledésbe merült (hálásak lehetünk Vértes Lászlónak, aki manapság több tanulmányban is értékelte Rózsay gerontológiai jelentőségét). Entztől 1926-ban jelent meg ilyen témájú tanulmány „Néhány szó a megöregedés és a halál problémájáról” címmel (Gyógyászat 66. 51. Nr.). Ebben Buddhát, Nothnagelt és Madáchot idézi, ami már eleve bizonyos irodalmi lendületet ad a bánatosnak ígérkező téma kifejtésének; ugyanakkor alapos statisztikai adatokkal demonstrálta egyes állatfajok hosszú életkorát, valamint egyes szerveink túlélési lehetőségeit. Jellemezte az emberi öregedéssel járó elgyengülés számos jelét is klinikai jelentőségük hangsúlyozásával, de tudott annyira tárgyilagos maradni, hogy elismerje az elmúlás szükségességét, az élet meghoszabbítására irányuló „hurrá-optimizmus” nélkül. Ei nem válik rezignálttá az elmúlás komor könyörtelenségével szembe nézve. Csak adatszolgáltatásainak bősége ébreszthet reményt az 1926-beli olvasóban, hogy élettanilag kielégítő szinten elég soká eléldegélhetünk. Persze, a pár oldalas tanulmány megírását több évizedes tapasztalat és nagy olvasottság tette lehetővé. Az érintett témák és oktatási irányzatok sikeres műveléséhez elméleti hajlandóság is szükséges és ennek néhány értékes jele olvasható ki Entz 1930- ban megjelent több írásából. Ezek: „De sedibus morborum” (Therapia 1930. 6. Nr), „Mi a betegség” és „Mi a célja a boncolásoknak” (Utóbbiak Pécsett jelentek meg füzetalakban). Ezekben elsősorban a R. Virchow-tól megfogalmazott „anatómiai gondolat” jelentőségét hangsúlyozta, de rámutatott a 20. szd. elején kibontakozott újabb pathológiai irányzatok lendületet adó jelentőségére is; utóbbiak közül különösen M. Verworn conditionalismusa és Tendeloo „konstellatios pathológiája” iránt bizo n Itt észrevételezhető Entz értékes irodalmi munkásságának egyetlen formai hibája, bár számos szerzőre hivatkozott: „ Virchow szerint...” „Marchand úgy találta, hogy ...”, de évszám nélkül és irodalomjegyzéket egyáltalán nem közölt, így forráskutatásra nemigen alkalmasak írásai.