Orvosi Hetilap, 1990. február (131. évfolyam, 5-8. szám)

1990-02-11 / 6. szám - Hegedűs Katalin: Egzisztenciális harcok a medikusok körében az I. világháború után

Egzisztenciális harcok a medikusok körében az I. világháború után Az I. világháború utáni orvostársadalmi kérdések megértéséhez elengedhetetlennek tűnik felidézni: a 19. század második felében honnan „rekrutálódott” az orvosi rend, miért is választották a fiatalok ezt a pályát. 1848 után a művelt köznemesség visszavonult a vármegyei közigazgatásba, sértődöttsége elzárkózást, provincializmust szült. A későbbiekben is a közhivatalnokság szinte teljesen a dzsentri számára volt fenntartva, egyéb értelmiségi pályák, első­sorban a szellemi szabadfoglalkozások nyitva álltak a honorácio­­rok, a nem nemesi származású értelmiségiek előtt. A liberális politika és a vallási türelem egyre nagyobb lehetőségeket biztosí­tott a bevándorlók számára. 1850 és 1910 között a magyarság 5 millió főt meghaladó szaporulatából 1,7 millió fő származott a be­vándorolt, majd asszimilálódott németek, zsidók, szlovákok kö­réből (!). Különösen az addig perifériára szorított zsidóság szá­mára volt nagy lehetőség a szabadelvű politika: a zsidó fiatalok elözönlötték, nagy számban juthattak be az egyetemekre. 1867-ben az egyetemeken 17,85%, 1895-ben 30,58% volt a zsidó hallgatók aránya (ezen belül az orvoskaron 51,1%) , ugyanakkor az összlakosságon belüli számarányuk kb. 5%-ot tett ki (2). Az ok egyértelmű: az asszimilánsok közül a zsidó intellektuelek kü­lönösképpen ki voltak zárva minden állami és közalkalmazásból, részükre tehát a társadalmi emelkedésnek egyedüli módjaként az értelmiségi pályára lépés jöhetett szóba. Az orvosi foglalkozás nagy vonzerőt gyakorolt, hiszen komoly tőketulajdon nélkül is tisztes megélhetést biztosított. A zsidó vallású orvosok magánor­vosként működtek. Nagy részük az úgynevezett orvosi közép­rendhez tartozott, amely az orvostársadalom demokratizálásá­ért, az orvosi érdekvédelem intézményes létrehozásáért küzdött. A politikai antiszemitizmus, amely a liberalizmus el­lenhatása és a német újkonzervativizmus egyik hajtásaként jelent meg az 1880-as években Magyarországon, már ek­kor kárhoztatta a zsidóság „térfoglalását” az értelmiségi pályákon és felvetette a numerus clausust. Ekkor azonban az antiszemitizmusnak nem volt jelentős bázisa, a szabad­foglalkozású értelmiségi pályák pedig — mint említettük — egyébként sem voltak népszerűek a nemesi származású vagy középosztálybeli fiatalok körében. Ez a kérdés ekkor még nem mélyült egzisztenciális válsággá. A háború azonban megerősítette a praktikus irányú választásokat és nem kedvezett a jogásznemzet régi illúzió­jának. A megélénkülő társadalmi mobilitás következtében olyan rétegekből is továbbtanulhattak a fiatalok, amelyek­ből azelőtt szinte elképzelhetetlen lett volna: megnöveke­dett a kispolgári, paraszti származású hallgatók aránya. Emellett a közoktatási vezetés a hadba vonult hallgatók számára különböző kedvezményeket biztosított: ez első­sorban félévek összevonásában, illetve a hátországi (egész­ségügyi) szolgálatban realizálódott. Laky Dezső korabeli statisztikai adatai tükrözik, hogy amíg 1900 és 1905 között 842 orvostanhallgató tanult Magyarországon (ugyanakkor a jogászok száma 6080, a műegyetemisták száma 1442 volt), addig 1910 és 1915 között 2836 orvostanhallgató mel­lett 5354 jogász és 1919 műegyetemista járt az egyetemekre. 1917— 1918-ban hirtelen, addig soha nem látott mértékben ugrott meg az összhallgatóság száma: 11 893-ról 17 920-ra. Az emelke­dés leginkább az orvostanhallgatókat érintette: ebben az évben 5716 medikust tartottak nyilván Budapesten és Kolozsvárott. 1918— 1919-ben Budapesten 6526 medikus tanult, számuk hajszál híján kétszerese volt a jogászokénak (3). Az I. világháború időszakára megszaporodott a diá­kok száma, de elképzelhetetlen méretű válságot jelentett ezek után az elszegényedett, trianoni Magyarországra áramló diplomások megjelenése! A kétharmadával megki­sebbedett országban csaknem ugyanannyi orvos akart megélni, mint eddig, de ide menekültek az elcsatolt terüle­tekről is sokan tanulni vágyó gyermekeikkel, középosztály­beli családok ezreivel. Ettől kezdve egyre inkább egzisz­tenciális kérdéssé vált mind az egyetemekre való bejutás, mind az orvosi pályán való érvényesülés. A menekült keresztény hallgatók aránya a 20-as évek elejére 39,79% lett az orvoskaron, de ez a növekedés csak bizonyos hallgatói csoportok rovására volt elképzelhető: a politikai hangulatnak, ideológiának megfelelően a hátrá­nyos megkülönböztetés a zsidó és nőhallgatókat érintette elsősorban. (1919 tavaszán az orvostanhallgatók 51,9%-a vallotta magát zsidónak; ekkor 726 rendes és 43 rendkívüli nőhallgató tanult az orvoskaron.) 1919—1920-ban a nem­zeti sérelmek, a gazdasági-társadalmi nehézségek olyan lé­pésekre indították az orvosegyetem vezetését, az orvosi egyesületeket, amelyek megosztották az orvostársadalmat és amelynek következményei mindmáig érezhetők. Az egyetemi autonómián belül igen nagy támogatást élveztek az alakuló bajtársi egyesületek, amelyek alapsza­bályai elvileg tiltották a politikai tevékenységet. A Turul Bajtársi Szövetség tagegyesületei közül az orvostanhallga­tók Csaba Bajtársi Egyesülete bizonyult a legerősebbnek. Sikerére jellemző, hogy 1922-ben a medikusok 65%-a Csaba-tag volt és ezt az arányt az évtized végéig sikerült megőriznie. A többi egyetemen, illetve karon a bajtársi egyesületek tagsága sehol sem érte el a hallgatóság 50%-át. A Csaba alapszabályában hangsúlyozta a nemzeti érzés és a keresztény erkölcsi világnézet ápolását, amely végső soron összecsengett a jobboldali MONE (Magyar Orovosok Nemzeti Egyesülete) törekvéseivel. Igen jelentős összefonódás volt megfigyelhető az or­voskari vezetés, a MONE és a Csaba vezérkara között. Bársony János és Hoór Károly professzorok, a numerus clausus első megfogalmazói a MONE elnökségi tagjai (Bársony később elnök); Kenyeres Balázs orvoskari dékán a Csaba magisztere; vitéz Csik László, aki a 40-es évek elején az Orvoskamara ügyvezető elnöke.(nem tévesztendő össze Csik Lajossal, a híres genetikussal), ekkor Csaba­­vezér; Csilléry András a MONE egyik vezéralakja, ugyanakkor a Csaba „Horthy Miklós” törzsének vezetője — hogy csak néhány példát említsünk. A Turul Szövetség 1919. november 15-én kelt beadvá­nyában az egyetem megnyitását bizonyos feltételekhez kö­tötte, nevezetesen, hogy onnan az „internacionalista (zsi­dó) faj elemei kizárassanak” és hozzanak létre igazolóbizottságokat a hallgatók kommün alatti szereplé­sének felülvizsgálása céljából. A dékán válaszában hang­súlyozta, hogy az egyetemet március 1-jén nyitják meg, ad­digra talán „sikerülni fog a beadványban felsorolt kívánságokat legálisan, a háborgó kedélyeket, indulatokat lecsillapító módon rendezni, kielégíteni” (4). % 309

Next