Orvosi Hetilap, 1994. július (135. évfolyam, 27-31. szám)

1994-07-10 / 28. szám - Hargitai Rezső: Adatok a gyermekbénulás leküzdésének hazai történetéből

főorvos titkár végezte a betegek sok gonddal járó elhelye­zését. Kovács Ferenc — kitűnő diagnoszta — volt a kórház ideggyógyász konziliáriusa. A legtöbb orvosi és műszaki problémát a légzésbénu­lásban szenvedő betegek okozták, akiknek a száma az 1920-as évek második felétől fokozatosan emelkedett. Ezek kezelésére Ph. Drinker amerikai fiziológus iparhi­giénikus 1929-ben elsőként szerkesztett lélegeztetőgépet, tankrespirátort (közismert neve „vastüdő”), melynek mo­dernebb változata az Egyesült Államokból 1948-ban jutott el a Szent László Kórházba a tragikus sorsú Bossányi A. révén (2. kép). A külföldről is beszerzett tankrespirátorok száma 1951 óta egyre kevesebbnek bizonyul; előfordult olyan kétség­beejtő helyzet, amikor a beszállított fulladozó beteg részé­re nem jutott lélegeztetőgép. Ferenci P. kórházigazgató tá­mogatásával Boda Domokos műszaki segítséggel (Kerekes mérnök, Medicor) jól bevált vastüdőket gyártatott. Köz­ben kiderült, hogy a vastüdő az ún. „nedves” esetekben, — amikor a légutakban rendszeresen bő váladék képződik — célszerűtlen, mert a gép a váladékot az alsó légutakba nyomva azelectasiát, tüdőgyulladást, fulladást idéz elő. Leszívása merev laryngoscoppal nehezen megoldható, gyakran kellett a leszívást ismételni, s ez a betegnek sok szenvedést okozott. A megoldást Lassen új eljárása eredményezte: az 1952-es dániai járvány kapcsán oly sok légzésbénulásos beteg került a kórházakba, hogy a tankrespirátorok nem bizonyultak elégségesnek. Ezért a betegeken légcsőmet­szést végeztek és a katonai szolgálatra behívott medikusok altatáshoz használt lélegeztető készülékek segítségével tar­tották őket életben, a légcsőbe vezetett gégecső útján. A végleges megoldást az intratrachealis pozitív nyomá­sú lélegeztetés módszere jelentette gépek felhasználása út­ján. A légúti váladékot a légcsőnyíláson át, szükség szerint bármikor le lehet szívni. Boda az új eljárást a Szent László Kórházban megho­nosította s vezetésével 1954-ben megalakult az első géptü­dőosztály. Intenzíven foglalkozott a légzésmechanizmus elméleti és gyakorlati kérdéseivel (pl. hintarespirátor). Munkatársaival (Murányi, Nagy L., Tóth L.) számos köz­leményben ismertette a tartós gépi lélegeztetés (TGL), az intratrachealis pozitív nyomású respirációs kezelés (IPPR) kérdéseit. Később vidéken is alakultak kisebb géptüdő­­részlegek (Miksolc, Debrecen). Boda professzor Szegedre távozása után, a géptüdőosztály vezetését Tóth L. vette át nyugalomba vonulásáig (1986), közben kiemelkedően szé­les körű gyakorlati tapasztalatokat szerzett, melyekről több közleményben számolt be. A Szent László Kórház más polyomyelitises osztályain is áldozatos munka folyt Baranyai E., Farkas E., Dudás P. közreműködésével. Utóbb kiderült, hogy a Lassen-féle eljárás más — fulla­dás veszélyével járó — betegségben is életmentő (mérgezé­sek, encephalitis stb.). A klinikák, kórházak orvosai, anaesthesiológusai a Szent László kórház tapasztalatait átvéve, sorra alakították ki respirációs részlegüket s így — bár nagy áron, sok polios légzészavarral küzdő beteg szen­vedése, halála árán — kialakult egy új tudományág, a tar­tós gépi lélegeztetés módszere, az intenzív osztályok ma már nélkülözhetetlen, mindennapos tevékenysége. A heveny szakaszon átesett, de további kezelésre szoru­ló spinális bénulásban szenvedő betegek a Szent László Kórházból eleinte a Török u.-i Heines Medin utókezelőbe (ma a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár székháza) ke­rültek (Szívós Anna, Keresztes M.). A géphez kötött, idült légzészavarban szenvedők részé­re Ferencz P. kezdeményezése alapján a Baba utcában léte­sült utókezelő intézet 1956-ban Lukács L. irányításával. Tudományos megfigyeléseiket szerkesztésében több ízben kiadták. Sok betegük maradványtüneteit sikerült megszün­tetni vagy megjavítani. A súlyosbodó légzészavarban szen­vedő betegeket átmenetileg visszaszállították a Szent László kórházba. A Lukács dr. irányította intézet 1959 óta a Budai Gyer­mekkórház keretében mint „Légzésrehabilitációs Osz­tály” működik ma is. Kiss Ákosné a kezdeti, legnehezebb időkben szervezte meg és 1986-ig irányította az osztályt, melyet lelkiismeretes, gondos munkával európai színvo­nalra emelt. Hasonló nagyságrendű intézmény kevés he­lyen alakult meg (Koppenhága, Párizs). Tudományos mun­kásságáról számos közleményben, előadáson számolt be, 1989-ben kandidatúrát is ebből szerzett,,Tartós lélegezte­téssel életben tartott postpoliós légzésbénultak sorsa” 2. ábra: A Magyarországon először használt vastüdő 3. ábra: Tartós lélegeztetést igénylő beteg (a respirátor a háttérben)

Next