Orvosi Hetilap, 1994. július (135. évfolyam, 27-31. szám)
1994-07-10 / 28. szám - Hargitai Rezső: Adatok a gyermekbénulás leküzdésének hazai történetéből
főorvos titkár végezte a betegek sok gonddal járó elhelyezését. Kovács Ferenc — kitűnő diagnoszta — volt a kórház ideggyógyász konziliáriusa. A legtöbb orvosi és műszaki problémát a légzésbénulásban szenvedő betegek okozták, akiknek a száma az 1920-as évek második felétől fokozatosan emelkedett. Ezek kezelésére Ph. Drinker amerikai fiziológus iparhigiénikus 1929-ben elsőként szerkesztett lélegeztetőgépet, tankrespirátort (közismert neve „vastüdő”), melynek modernebb változata az Egyesült Államokból 1948-ban jutott el a Szent László Kórházba a tragikus sorsú Bossányi A. révén (2. kép). A külföldről is beszerzett tankrespirátorok száma 1951 óta egyre kevesebbnek bizonyul; előfordult olyan kétségbeejtő helyzet, amikor a beszállított fulladozó beteg részére nem jutott lélegeztetőgép. Ferenci P. kórházigazgató támogatásával Boda Domokos műszaki segítséggel (Kerekes mérnök, Medicor) jól bevált vastüdőket gyártatott. Közben kiderült, hogy a vastüdő az ún. „nedves” esetekben, — amikor a légutakban rendszeresen bő váladék képződik — célszerűtlen, mert a gép a váladékot az alsó légutakba nyomva azelectasiát, tüdőgyulladást, fulladást idéz elő. Leszívása merev laryngoscoppal nehezen megoldható, gyakran kellett a leszívást ismételni, s ez a betegnek sok szenvedést okozott. A megoldást Lassen új eljárása eredményezte: az 1952-es dániai járvány kapcsán oly sok légzésbénulásos beteg került a kórházakba, hogy a tankrespirátorok nem bizonyultak elégségesnek. Ezért a betegeken légcsőmetszést végeztek és a katonai szolgálatra behívott medikusok altatáshoz használt lélegeztető készülékek segítségével tartották őket életben, a légcsőbe vezetett gégecső útján. A végleges megoldást az intratrachealis pozitív nyomású lélegeztetés módszere jelentette gépek felhasználása útján. A légúti váladékot a légcsőnyíláson át, szükség szerint bármikor le lehet szívni. Boda az új eljárást a Szent László Kórházban meghonosította s vezetésével 1954-ben megalakult az első géptüdőosztály. Intenzíven foglalkozott a légzésmechanizmus elméleti és gyakorlati kérdéseivel (pl. hintarespirátor). Munkatársaival (Murányi, Nagy L., Tóth L.) számos közleményben ismertette a tartós gépi lélegeztetés (TGL), az intratrachealis pozitív nyomású respirációs kezelés (IPPR) kérdéseit. Később vidéken is alakultak kisebb géptüdőrészlegek (Miksolc, Debrecen). Boda professzor Szegedre távozása után, a géptüdőosztály vezetését Tóth L. vette át nyugalomba vonulásáig (1986), közben kiemelkedően széles körű gyakorlati tapasztalatokat szerzett, melyekről több közleményben számolt be. A Szent László Kórház más polyomyelitises osztályain is áldozatos munka folyt Baranyai E., Farkas E., Dudás P. közreműködésével. Utóbb kiderült, hogy a Lassen-féle eljárás más — fulladás veszélyével járó — betegségben is életmentő (mérgezések, encephalitis stb.). A klinikák, kórházak orvosai, anaesthesiológusai a Szent László kórház tapasztalatait átvéve, sorra alakították ki respirációs részlegüket s így — bár nagy áron, sok polios légzészavarral küzdő beteg szenvedése, halála árán — kialakult egy új tudományág, a tartós gépi lélegeztetés módszere, az intenzív osztályok ma már nélkülözhetetlen, mindennapos tevékenysége. A heveny szakaszon átesett, de további kezelésre szoruló spinális bénulásban szenvedő betegek a Szent László Kórházból eleinte a Török u.-i Heines Medin utókezelőbe (ma a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár székháza) kerültek (Szívós Anna, Keresztes M.). A géphez kötött, idült légzészavarban szenvedők részére Ferencz P. kezdeményezése alapján a Baba utcában létesült utókezelő intézet 1956-ban Lukács L. irányításával. Tudományos megfigyeléseiket szerkesztésében több ízben kiadták. Sok betegük maradványtüneteit sikerült megszüntetni vagy megjavítani. A súlyosbodó légzészavarban szenvedő betegeket átmenetileg visszaszállították a Szent László kórházba. A Lukács dr. irányította intézet 1959 óta a Budai Gyermekkórház keretében mint „Légzésrehabilitációs Osztály” működik ma is. Kiss Ákosné a kezdeti, legnehezebb időkben szervezte meg és 1986-ig irányította az osztályt, melyet lelkiismeretes, gondos munkával európai színvonalra emelt. Hasonló nagyságrendű intézmény kevés helyen alakult meg (Koppenhága, Párizs). Tudományos munkásságáról számos közleményben, előadáson számolt be, 1989-ben kandidatúrát is ebből szerzett,,Tartós lélegeztetéssel életben tartott postpoliós légzésbénultak sorsa” 2. ábra: A Magyarországon először használt vastüdő 3. ábra: Tartós lélegeztetést igénylő beteg (a respirátor a háttérben)