Orvosi Hetilap, 1994. november (135. évfolyam, 45-48. szám)

1994-11-20 / 47. szám - Szabó István: Magzati tachyarrhythmia praenatalis nyomon követése

ben vállalja a beavatkozást. Ezért különö­sen jelentős az a „jog”, hogy az orvos nem „köteles” kérésre az ab-t elvégezni; — az előbbi vonatkozásban felmerül az a kérdés is, hogy helyes-e az orvosok ab­­monopóliumát fenntartani, hisz az aspirá­­ciós módszerre nem­ orvosok is kiké­­pezhetők. (Erre van elmaradott országokban példa, ott,,nem-orvosokat” képeznek ki sterilizá­lásra is és fejlett országokban sok ún. szak­dolgozót képeznek ki — ha egyetemi szinten is — olyan tevékenységekre, amiket koráb­ban kizárólag orvos végezhetett. Arra pedig nem gondolnak a szerzők, hogy a nem­orvos el. dolgozókra lényegileg ugyanazok az etikai követelmények és jogok vonatkoza­nak, mint az orvosokra. Ref.): A szerzők lényeges haladásnak tartják, hogy bevezették az ab előtti kötelező tanácsadást és ezzel együtt a nőnek biztosí­tották a döntés jogát, miként ez a helyzet a hazai szabályozásban is. Végső soron a leglényegesebb ab-meg­­előzési mód a felvilágosítás, a megelőzés és semmiképp a diszkriminalizálással, krimi­nalizálással való elrettentés, mert várható­an a büntetőjog csak a lakosság egy töredé­két képes elrettenteni. [A referens dolga elsődlegesen a referá­lás és nem a saját véleményének a közlése. Mégis bátorkodik a kötelező tanácsadás hatékonyságát illetően megjegyezni, hogy ez sem egyértelműen hatékony, sok apró té­nyezőtől függ a siker. Korábban volt már nálunk kötelező tanácsadás a házasságkö­tés előtt, de eltörölték, mert hatástalannak minősítették az illetékesek. A kudarc oka szinte felsorolhatatlan, de minden bi­zonnyal szerepet játszott ebben az is, hogy a tanácsadókat nem képezték ki előre kellő­en és oly sokan voltak erre jogosultak, hogy egyéni tapasztalatra csak kevesen tettek szert, inkább formális volt az egész és ezzel a lakosság igényét ki is elégítették, mert legtöbben csak „papírt” igényeltek. He­lyes, hogy most az ab előtti tanácsadásra jogosultak speciális kiképzésben részesül­tek és „ főfoglalkozásban”, nem „melléke­sen” foglalkoznak a nem-kívántan terhe­sekkel. Az is helyes, hogy az egyik fő célként az ab ismétlődésnek megelőzését fogalmaz­ták meg. De ezzel kapcsolatban is felmerül néhány kérdés, így pl., hogy helyes-e, hogy indikáció esetén nem kötelező a tanács­adás, legalább a jövőbeli védekezésre vo­natkozóan. Nomen est omen. A tanácsadó elnevezése nem a legszerencsésebb, ezért egyesek — sokan — még a régi,,bizottság ” kifejezést használják még az újságnyilatko­zatokban is. Sőt az is elgondolkoztató, hogy az ab-re koncentráló nő — nagy bajában — képes-e egyáltalán arra figyelni, amit a ta­nácsadó neki mond. Mégis szükséges, mert ez legalább jó alkalom az információ nyúj­tására és a védekezés motiválására. Ref. ( Aszódi Imre dr. D—8000 München 70. Marchoininistr. 15.) Mitteilungen d. Gesellsch. f. Prakt. Sexu­almedizin, 1993, 5/26. Az abortusztörvény (218. §) felett Németor­szágban folyó vita kapcsán a szerző azt emeli ki, hogy e téren végső soron hatalmi harc folyik, ki a felelős a nem kívánt terhes­ségért, kinek a joga a döntés stb. A pár ezeken vitatkozik ahelyett, hogy kölcsönösen megértenék egymást és közö­sen döntenének. A férfiak úgy érzik, hogy a nők a döntési joggal „megerőszakolják” őket és szemrehányással illetik a nőt, mert „erőszakkal”* dönt „gyermeke” életben­­tartása-megölése felől. Mindkét fél végső­soron csak „győzni” akar és ezért a mási­kat hibáztatja. A hatalmi harc harmadik szereplője az orvos, akire két ok miatt is szükség van: in­dikál és operál [Németországban az orvos­nak kell megállapítania, hogy (szociális) Veszélyben van a nő. Ref.]: A társadalom várja el az orvostól az ab­ban való részvéte­lét és nem az orvos követeli ezt ki magának. Ha elmaradhatna az orvos indikáló szerepe (a nő „dönthetne”), csak a terhességnek a méhből való eltávolítása (manuális meste­rég) maradna, de csak addig, amíg nem lesz biztonságos abortívum. Ekkor már „csak” a pár között dúlna tovább a harc. Ez a harc régi. A porosz törvény az 1790-es években 8—10 évvel büntette a nőt, ha ő ön­magának hajtotta el a magzatot, és 10 évvel az abortőrt. Ez enyhítés volt, mert előtte halálbüntetés járt. Természetes, hogy ilyen szabályozás mellett orvos ab-re nem vállal­kozott. Később, 1851-ben enyhítették a bün­tetést (5 év), de halálos kimenetel esetén életfogytiglan járt. Csak 1927-ben ismerték el a betegség miatti megszakítás jogosult voltát, a büntetlenséget. Tehát az orvosi indikáció vette be a játék­ba az orvost, aki kulcsszerepet kapott: adott esetben büntetlenséget biztosított a nőnek és az orvos által „szakszerűen” vég­zett ab-nak így csökkent a veszélye is. Az utolsó, 1976-os szabályozás hozott lé­nyeges változást. De szociális indikációt is az orvosnak kellett felállítania, noha az „ok” ilyenkor nem „orvosi”. Ilyenkor az orvosnak lényegileg csak „fedő” szerepe van, valójában a nő dönt. Ezt az orvosok már régóta kifogásolják és szeretnék, ha legalább a döntésben nem lenne szerepük (mint hazánkban most. Ref.). A nő által kimondott kívánság a döntő, de valójában nagy szerepe van ebben a fér­finek is, aki e döntésre kényszeríti a nőt. Aszódi Imre dr. Orvosok viszonyulása az euthanasia ké­relméhez. Ward, B. J., Tate, P. A. (Depart­ment of Anatomy, Cambridge University): Brit. Med. J., 1994, 308, 1332. Az euthanasia kérdése mindenkiben erős érzelmeket vált ki, nem kivételek ez alól az orvosok sem. Az euthanasia két formája is­mert: az aktív és a passzív euthanasia. Az aktív euthanasia azt jelenti, hogy az orvos aktív lépéseket tesz arra, hogy a beteg élete befejeződjék. A passzív euthanasia esetén az orvos nem tesz semmit azért, hogy a be­teg szenvedéseit és életét meghosszabbítsa. A szerzők célul tűzték ki, hogy felmérjék az orvosok álláspontját az euthanasia kér­désében, ha azt megfelelő beteg kéri, és megvizsgálják az orvos részvételét az aktív euthanasia esetében. 4 hónapos időszakban (1992 decemberétől 1993 márciusáig) az euthanasiával kapcsolatos kérdőívet küld­tek ki 221 általános praxisban dolgozó or­vosnak és 203 kórházi orvosnak Anglia bi­zonyos területén. A kérdőíveket az orvosok 73—76%-a küldte vissza. Az aktív euthana­­siára több általános orvosi praxisban dolgo­zó orvos adott igenleges választ (64%), mint a kórházi orvosok (52 %). Nemzetközi adatokkal összehasonlítva ez több volt mint Ausztráliában, de kevesebb, mint Hollan­diában, ahol 1993 óta már törvényes kerete­ket biztosítottak. A vizsgálatban részt vevő­ket nem kérdezték meg, hogy maguk végeztek-e aktív euthanasiát, mivel Nagy- Britanniában ennek kivitelezése jelenleg törvénytelen. A szerzők szerint szükséges lenne erről a kérdésről nyíltan beszélni és megteremteni bizonyos körülmények kö­zött az orvosok számára az aktív euthanasia legitimációját. Az orvosi indikációk mel­lett figyelembe kellene venni az orvosok vallási hitét és ideológiai beállítódását is. Összegezve: 1. A jelen törvény Nagy- Britanniában nem elégséges az euthanasia kivitelezéséhez, mert az orvos legálisan nem végezhet aktívan ilyen tevékenységet, így a beteg-orvos közötti megegyezés eb­ben a kérdésben nem lehetséges. 2. Az aktív euthanasia igényével jelent­kező beteg nem tudja kiszámítani, hogy mi­lyen lesz az orvos válasza az adott kérdésre. 3. A törvényi és vallásos gátlás, mely „tabut” teremt az egyén számára, megaka­dályozza a témával kapcsolatos adequat ok­tatás lehetőségét. Nagyon fontos lenne, hogy az euthanasia kérdését a társadalom­ban nyíltan és hatásosan megbeszéljék. Schulz-Várszegi Mária dr. Uzsoranyereség ciánkáliból. Meijer Van Putten, J. B. Ned. Tijdschr. Geneesk., 1994, 138, 739. A német „humán halálért” egyesület elnö­két,­Hans Henning Atrott-ot egy augsburgi törvényszéken méregkereskedés és adócsa­lás miatt kétévi börtönre ítélték. Atrott em­berbaráti cselekedetnek álcázva uzsoranye­reségre tett szert azoktól, akik véget akartak vetni életüknek. Illegálisan ciánkálit adott el nekik. Grammonként 1000—3000 márkát kért érte, bár egy kiló kaliumcyanid legfel­jebb 450 márkába kerül. Németországban nem beszéd tárgya az euthanasia, Hitler idején legalább 100 000 szellemileg és testileg hátrányos helyzetű beteg „kegyes halálba” segítése után. A té­ma még most is tabu. Még nemrégiben is a passzív euthanasia gonoszságnak számít

Next