Orvosi Hetilap, 1995. április (136. évfolyam, 14-18. szám)

1995-04-30 / 18. szám - Laczay András: In memoriam dr. Hillinger János

HORUS In memoriam dr. Hillinger János Azon orvosok között szerepel dr. Hillinger János, kiknek emlékét 1956 forradalmi eseményeivel kapcsolatban meg­őrizni kötelességemnek tartom. 1956 őszén a tapolcai kór­házban ismertem meg, ahol magam szigorló orvos voltam, ő pedig a tüdőosztály vezető főorvosa. Akkor még nem sejthettem, hogy a történelem kifürkészhetetlen akaratából nemsokára milyen közel kerülünk egymáshoz. 1912-ben született Budapesten. Édesapja elesett az első világháborúban. Fiatal orvosként tagja lett a Szociálde­mokrata Pártnak. Emiatt és származása miatt 1943 január­jában munkaszolgálatra vitték, majd 1945 januárjában Né­metországba deportálták. Édesanyját és testvérét a nácik elhurcolták és megölték. Mindezen szörnyűségeket túlélte, és a háború után hazatérve bekapcsolódott a meginduló politikai életbe. 1946-tól Székesfehérváron tisztiorvos és a Szociáldemokrata Párt megyei elnöke. Fejér megyében az első választáson a szociáldemokraták győztek, ennek kö­vetkeztében számos közéleti vezető funkciót töltött be. A kékcédulás választások után visszavonult a politikától. 1951-ben költözött Tapolcára, és az ottani kórház tüdő­osztályának vezetője lett. 1956 októberében őt is, engem is a Tapolcai Járási For­radalmi Tanács tagjának választott a közakarat. Mindket­ten végeztük feladatainkat más-más területen, nem sokat tudva egymásról. Aztán útjaink elváltak. A megtorlás gépezete hozott össze újra bennünket. Közel egy esztendei, leírhatatatlan körülmények között töltött raboskodás után láttam viszont, a veszprémi politikai nyomozóosztály, az egykori AVH egyik koszos, zsúfolt zárkájában, ahol néhány hetet töltöt­tünk együtt. Ez a néhány hét elég volt arra, hogy olyan em­bert ismerjek meg benne, akire életem végig tisztelettel fo­gok visszaemlékezni. Mindkettőnk bűne a forradalmi tanácstagsággal összefüggő tevékenységünk volt. Neki leg­nagyobb bűnül azt tudták be, hogy egyik aláírója volt a for­radalom napjaiban elhatározott elbocsátásoknak. Nem tudták lenyelni, hogy elbocsátották a helyi közigazgatásból a Rákosi-évek alatt különösen gyűlölt személyeket. Hillingernek a rabság nem volt új élmény. A háború éveiben megismerkedhetett a munkaszolgálattal, internálással. A háború utolsó időszakában Bécs közelében kellett tankcsapdát ásniuk a mély hóban. Hajnalban sötétben kezdték a munkát, este későn, sötétben fejezték be. A létszámellenőrzés a közeli lágerben zaj­lott, de már eléggé laza volt. Hillinger doktor este beásta magát a tankcsapda mellett a hóba, ottmaradt. Jól beszélte nemcsak az irodalmi német nyelvet, hanem a bécsi dialektust is. Egy darabig várt, aztán vállra vetett ásóval elindult Bécs felé azzal a gondolat­tal, hogy ott bujkálva bevárja a már közeledő oroszokat. Egyik falu végén azonban összetalálkozott egy magányos német tábori csendőrrel, aki megkérdezte tőle, honnan és hová. Utasította, menjen vele vissza a faluba, mutassa meg, hol lakik. Átsétáltak a falun, de nem volt tovább. A csendőr megásatta vele a sekély sírt, és amikor abból kilépni parancsolta, ráemelte a géppisz­tolyt. Tudni kell, hogy Hillinger kiváló atléta volt, dekatlonista, így történhetett, hogy a sírból való kilépés lendületével sikerült lesújtania ásójával leendő gyilkosára. Az még félrekapta fejét, de az ásó mellkasába hatolt. Lövésre már nem került sor. Ezután Hillinger az egyetlen logikus megoldást választotta. Visszaballa­gott a tankcsapdához, beásta magát a hóba, másnap munkába állt és visszament a lágerba. Ott nem kereste senki a csendőr gyilkosát. Ezek után érthető, hogy a veszprémi verőlegényeket csaknem megütötte a guta, mikor a szokásos „bemelegí­tés” közben közölte velük: „Maguk még verni sem tudnak rendesen, az SS-legények sokkal alaposabban csinál­ták... ” Lelkiereje, derűje a koszos, zsúfolt zárkában sem hagyta el. Gyötrelmes lelkiállapotunkban felbecsülhetet­len segítséget jelentett, hogy érdekes beszélgetéssel, mesé­­léssel kötötte le figyelmünket. Kívülről tudta Faludi Villon-­erseit, és egyebekkel sem fukarkodott. Sokat me­sélt kalandos múltjáról is. A zárkában mindenkit kikérde­zett, és főként a fiataloknak tudott sok hasznos tanácsot adni. Emiatt került aztán elkülönítve fegyelmi zárkába. Behoztak ugyanis alaposan összeverve egy csapat közép­­iskolás diákot röpcédulázás miatt. Ezek közül a zárkánk­ban levőket Hillinger úgy eligazgatta, hogy jó ideig az orruknál fogva sikerült vezetni a nyomozókat. Persze a vé­gén valamelyik jól összevert gyerek elmondta a dolgot. Ekkor Hillingert bevitték egy üres szobába „megnevelés­­re”. Az atléta, aki még akkor is izomkolosszus volt, a fal­hoz hátrált és közölte: „Aki hozzám nyúl, azt leütöm. Tu­dom, hogy ezért most maguk agyonverhetnek, de idővel ezért magukat fel fogják akasztani.” Nem nyúltak hozzá, csak sötétzárkába tették. A politikai rendőrségen még egy feledhetetlen élmé­nyem fűződik Hillingerhez. Szenvedélyes dohányos volt, nagyon szenvedett a cigaretta hiányától. Felbiztatott, hogy mikor a mosdóba kísérnek, ő beszédbe elegyedik az őrrel, én pedig próbáljak az útbaeső polcról az őr személyi holmijai között lévő cigarettából elcsenni. Ez meggondolatlan ötlet­nek bizonyult. Bizony lebuktam, és mivel őreink jól tud­ták, hogy nem dohányzom, ekkor került sor arra az orvos­ Orvosi Hetilap 136. évfolyam 18. szám

Next