Orvosi Hetilap, 1995. április (136. évfolyam, 14-18. szám)
1995-04-30 / 18. szám - Laczay András: In memoriam dr. Hillinger János
HORUS In memoriam dr. Hillinger János Azon orvosok között szerepel dr. Hillinger János, kiknek emlékét 1956 forradalmi eseményeivel kapcsolatban megőrizni kötelességemnek tartom. 1956 őszén a tapolcai kórházban ismertem meg, ahol magam szigorló orvos voltam, ő pedig a tüdőosztály vezető főorvosa. Akkor még nem sejthettem, hogy a történelem kifürkészhetetlen akaratából nemsokára milyen közel kerülünk egymáshoz. 1912-ben született Budapesten. Édesapja elesett az első világháborúban. Fiatal orvosként tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak. Emiatt és származása miatt 1943 januárjában munkaszolgálatra vitték, majd 1945 januárjában Németországba deportálták. Édesanyját és testvérét a nácik elhurcolták és megölték. Mindezen szörnyűségeket túlélte, és a háború után hazatérve bekapcsolódott a meginduló politikai életbe. 1946-tól Székesfehérváron tisztiorvos és a Szociáldemokrata Párt megyei elnöke. Fejér megyében az első választáson a szociáldemokraták győztek, ennek következtében számos közéleti vezető funkciót töltött be. A kékcédulás választások után visszavonult a politikától. 1951-ben költözött Tapolcára, és az ottani kórház tüdőosztályának vezetője lett. 1956 októberében őt is, engem is a Tapolcai Járási Forradalmi Tanács tagjának választott a közakarat. Mindketten végeztük feladatainkat más-más területen, nem sokat tudva egymásról. Aztán útjaink elváltak. A megtorlás gépezete hozott össze újra bennünket. Közel egy esztendei, leírhatatatlan körülmények között töltött raboskodás után láttam viszont, a veszprémi politikai nyomozóosztály, az egykori AVH egyik koszos, zsúfolt zárkájában, ahol néhány hetet töltöttünk együtt. Ez a néhány hét elég volt arra, hogy olyan embert ismerjek meg benne, akire életem végig tisztelettel fogok visszaemlékezni. Mindkettőnk bűne a forradalmi tanácstagsággal összefüggő tevékenységünk volt. Neki legnagyobb bűnül azt tudták be, hogy egyik aláírója volt a forradalom napjaiban elhatározott elbocsátásoknak. Nem tudták lenyelni, hogy elbocsátották a helyi közigazgatásból a Rákosi-évek alatt különösen gyűlölt személyeket. Hillingernek a rabság nem volt új élmény. A háború éveiben megismerkedhetett a munkaszolgálattal, internálással. A háború utolsó időszakában Bécs közelében kellett tankcsapdát ásniuk a mély hóban. Hajnalban sötétben kezdték a munkát, este későn, sötétben fejezték be. A létszámellenőrzés a közeli lágerben zajlott, de már eléggé laza volt. Hillinger doktor este beásta magát a tankcsapda mellett a hóba, ottmaradt. Jól beszélte nemcsak az irodalmi német nyelvet, hanem a bécsi dialektust is. Egy darabig várt, aztán vállra vetett ásóval elindult Bécs felé azzal a gondolattal, hogy ott bujkálva bevárja a már közeledő oroszokat. Egyik falu végén azonban összetalálkozott egy magányos német tábori csendőrrel, aki megkérdezte tőle, honnan és hová. Utasította, menjen vele vissza a faluba, mutassa meg, hol lakik. Átsétáltak a falun, de nem volt tovább. A csendőr megásatta vele a sekély sírt, és amikor abból kilépni parancsolta, ráemelte a géppisztolyt. Tudni kell, hogy Hillinger kiváló atléta volt, dekatlonista, így történhetett, hogy a sírból való kilépés lendületével sikerült lesújtania ásójával leendő gyilkosára. Az még félrekapta fejét, de az ásó mellkasába hatolt. Lövésre már nem került sor. Ezután Hillinger az egyetlen logikus megoldást választotta. Visszaballagott a tankcsapdához, beásta magát a hóba, másnap munkába állt és visszament a lágerba. Ott nem kereste senki a csendőr gyilkosát. Ezek után érthető, hogy a veszprémi verőlegényeket csaknem megütötte a guta, mikor a szokásos „bemelegítés” közben közölte velük: „Maguk még verni sem tudnak rendesen, az SS-legények sokkal alaposabban csinálták... ” Lelkiereje, derűje a koszos, zsúfolt zárkában sem hagyta el. Gyötrelmes lelkiállapotunkban felbecsülhetetlen segítséget jelentett, hogy érdekes beszélgetéssel, meséléssel kötötte le figyelmünket. Kívülről tudta Faludi Villon-erseit, és egyebekkel sem fukarkodott. Sokat mesélt kalandos múltjáról is. A zárkában mindenkit kikérdezett, és főként a fiataloknak tudott sok hasznos tanácsot adni. Emiatt került aztán elkülönítve fegyelmi zárkába. Behoztak ugyanis alaposan összeverve egy csapat középiskolás diákot röpcédulázás miatt. Ezek közül a zárkánkban levőket Hillinger úgy eligazgatta, hogy jó ideig az orruknál fogva sikerült vezetni a nyomozókat. Persze a végén valamelyik jól összevert gyerek elmondta a dolgot. Ekkor Hillingert bevitték egy üres szobába „megnevelésre”. Az atléta, aki még akkor is izomkolosszus volt, a falhoz hátrált és közölte: „Aki hozzám nyúl, azt leütöm. Tudom, hogy ezért most maguk agyonverhetnek, de idővel ezért magukat fel fogják akasztani.” Nem nyúltak hozzá, csak sötétzárkába tették. A politikai rendőrségen még egy feledhetetlen élményem fűződik Hillingerhez. Szenvedélyes dohányos volt, nagyon szenvedett a cigaretta hiányától. Felbiztatott, hogy mikor a mosdóba kísérnek, ő beszédbe elegyedik az őrrel, én pedig próbáljak az útbaeső polcról az őr személyi holmijai között lévő cigarettából elcsenni. Ez meggondolatlan ötletnek bizonyult. Bizony lebuktam, és mivel őreink jól tudták, hogy nem dohányzom, ekkor került sor arra az orvos Orvosi Hetilap 136. évfolyam 18. szám